25.RÉSZ

Reggel úgy ébredtem, hogy kételkedtem, nem vagyok-e másnapos, mert majd’ szétment a fejem, és fájt a gyomrom is. Mindez azért, mert a legjobb haverom, akibe talán igenis belezúgtam, meglátott csókolózni Minhoval, emiatt pedig addig sírtam, amíg el nem aludtam.

Féltem, hogy mit fog reagálni az egészre. Ha ő eltávolodik tőlem, akkor biztos kikészülök idegileg, mint amikor azt hittem, hogy meghalt. Bármire képes lettem volna, hogy a közelemben tudhassam, és ne hanyagoljon el még jobban. Igen, így is elhanyagolt már a barátnője miatt, de megértettem, hogy azt a pár hónapot, amíg itthon van, vele akarja tölteni, nem pedig velem, aki mindig ott marad.

Miután kicsit lehiggadtam, úgy döntöttem, hogy eljött az ideje a reggelinek is. Nem akartam lemenni a többiekhez, de ez elkerülhetetlen volt, ezért sietve elkészültem, és elindultam az étkező felé. Kivételesen nem tévesztettem el az irányt, így elég gyorsan odaértem.

Amit már az ajtóban észrevettem, az volt, hogy felettébb gyanús a csend, ami nem vall erre a társaságra. Mikor beléptem, megpillantottam az okát is. Egy kisfiú ült a hatalmas asztal egyik végénél, a másiknál pedig a többiek, de úgy néztek a halálra rémült gyerekre, mint valami gyilkosra.

- Sziasztok - köszöntem, és beljebb léptem. A kissrác egyből felkapta a fejét, és le mertem volna fogadni, hogy levegőt sem tudott venni. - Hát ő kicsoda? - mutattam a fiú felé.

- Egy keverék - fintorgott Jisub, miközben válaszolt. Végignéztem a többieken, és egyedül Minho volt az, aki nem volt ellenszenves vele.

- És akkor mi a baj? - kérdeztem értetlenül, és még a szemöldököm is felvontam.

- Egy vámpír és egy démon szülőtől származik. Általában az ilyenek nem élik meg a két éves kort sem, mert a vámpírméreg szép lassan megöli őket, de ő túlélte, mert több benne a démon, mint a vérszívó - magyarázta kelletlenül a bácsikám. Nekem nagyon nem tetszett a hangnem, de még a fintorgása sem. A keverék csak egy kisfiú volt, alig lehetett több hét évesnél, ő mégis úgy utálta, mintha egy féreg lett volna.

- Értem. Akkor leülök enni - vettem fel a tányérom az asztalról, tettem rá szalámit meg kenyeret, utána fogtam a poharam, és átköltöztem a fiúcska mellé. - Szia - köszöntem neki, de olyan rémült fejet vágott, hogy attól féltem, el fogja sírni magát. Látni lehetett rajta, hogy egész testében remeg, és fél szemét mindig a többieken tartja, ha esetleg baj lenne. - Nem vagy éhes? - kérdeztem, közben a tányérjára néztem. Hát, én sem lettem volna éhes, ha azt kellett volna ennem, amit neki. Ki a francnak kellene az üres kenyér meg víz, mikor mellette mindenféle finomságot esznek?

- Nem - hallottam a halk választ felőle, amivel meglepett. Nem gondoltam, hogy válaszolni is fog nekem.

- Hm… és mit szólnál, ha csinálnék neked valami finomat? - mosolyogtam rá, és közben éreztem az oldalamba szúródó tekinteteket. Biztos voltam benne, hogy irtó idegesek miattam, de én nem foglalkoztam a véleményükkel.

- Jó - nyöszörögte még mindig engem bámulva.

- Akkor gyere - álltam fel, és a kezemet nyújtottam felé. Bátortalanul pillantott fel rám, majd Jisubra. Nagyon vacillált, hogy mit is csináljon, gondolom, félt a bácsikámtól, hogy mit fog szólni érte. - Nyugi, majd én beszélek vele - toltam közelebb a kezem, amit végre, nagy nehezen megfogott.

- Hova mentek? - kérdezte egyből Jisub, hatalmasra nyílt szemekkel.

- Megyek, főzök neki valami normális kaját, ha te nem vagy képes rendes ételt adni neki - morogtam vissza, és mentem is tovább, figyelve, hogy a fiú előttem legyen. Nem szerettem volna, ha a bácsikám megijeszti hátulról.

- Na, csüccs! - emeltem fel, és a konyhapultra ültettem. - Csinálok neked tejbegrízt, anyukám régen sokszor főzött nekem ilyet, mert nagyon finom - meséltem neki, remélve, hogy egy kicsit feloldódik, és nem fog hullamereven figyelni, attól félve, hogy a következő percben őt fogom megenni. Mivel a nagy konyhába nem járunk be, ezért a kicsibe vittem, ahol általában csak a fiúk szoktak lenni. Legalábbis Minho ezt mesélte.

- Hogy hívnak? - kérdeztem tőle, amíg egy megfelelő méretű edényt halásztam elő a szekrényből.

- Lucca, téged? - meredt rám nagy szemekkel. Látszott rajta, hogy nem teljesen ázsiai, de nem gondoltam volna, hogy félig olasz lenne.

- Kibum, vagy Key - feleltem én is, aztán megkerestem a tejet, amit feltettem a tűzhelyre. Amint elkezdett forrni, beleöntöttem a grízt, és mikor besűrűsödött, már kész is volt. Nem kell hozzá nagy tudomány, de amilyen egyszerű, annyira finom is

A szekrényből kivettem két tányért, kimertem egy-egy adagot, aztán megcukroztam. Utána leemeltem a fiút a pultról, és visszamentünk a konyhába. A többiek még mindig ott beszélgettek, de mi nem foglalkozva velük, visszaültünk a helyünkre.

- Jó étvágyat - mosolyogtam megint, és megfújva a papit, mert ugye grízpapinak is hívják, gyorsan bekaptam. Olyan finom nem lett, mint amilyet anya csinált régen, de azért ehetőnek lehetett nevezni.

- Ez micsoda? - állt meg mögöttem Minho, a srác pedig megint megdermedt.

- Minho, megijeszted - néztem rá durcásan, de nem haragudtam rá.

- Opsz, tényleg - ült le mellém, amit nem igazán értettem.

- Ez most miért jó? - pislogtam nagyokat.

- Mert így nem tűnök túl magasnak – nevetett. - Szóval mi is ez? - mutatott újra a tányéromra.

- Tejbeg… - kezdtem el, de befejezni nem tudtam, mert kikapta a kezemből a kanalat, és megkóstolta. - Ez nem volt szép - nyafogtam neki, de őt nem hatotta meg a dolog.

- Ez nagyon finom, igazam van? - kérdezte a kisfiút, aki csak nevetve bólogatott. És nem, nem Minho hülyeségén, hanem azon, hogy a fél szája papis lett.

- Minho, beszélnünk kellene majd - mondtam neki, közben visszaszereztem a kanalam, és folytattam az étkezést.

- Tudom – sóhajtotta. Én közben Jonghyun felé néztem, aki engem méregetett. Haragudott rám, vagy talán még undorodott is tőlem.

Reggeli után Jisub el akarta vinni Luccát orvoshoz, meg elvileg venni neki pár ruhát, de én ragaszkodtam hozzá, hogy inkább hívja ki Krist, és majd én megyek vele vásárolni, mert tőle rettegett. Féltem, hogy képes kárt tenni a fiúban.

Miután ezt közöltem is vele, beleegyezett a dologba. Én is csak akkor hagytam egyedül Luccát, amikor már a dokim is megérkezett, és neki is tudtára adtam, hogy vigyázzon a gyerekre.

Éppen a szobám felé tartottam, hogy tudjak beszélni Minhoval, de útközben összefutottam Jonghyunnal. A szívem pillanatok alatt került a torkomba, és olyan cikinek éreztem az egészet, hogy szerintem még bele is vörösödtem.

- Mikor akartad elmondani? - tett fel egyből egy kérdést. Olyan hirtelen jött, hogy azt sem tudtam, mit mondjak. Csak álltam, és a gyönyörű szemeit fürkésztem, hátha ki tudom találni, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőle az egész. De olyan ridegen viselkedett, hogy semmit nem lehettet kiolvasni belőle, pedig én mindig tudtam, hogy milyen hangulatban van. - Még válaszolni sem akarsz? - vonta fel az egyik szemöldökét, én pedig egyre jobban pánikba estem.

- Jonghyun… még én…

- Még ő sem tudta, Jonghyun - jelent meg mögöttem Minho.

- Nem téged kérdeztelek - nézett a barátja felé.

- Tudod, tegnap elgondolkoztam, és az is megfordult a fejemben, hogy te szeretsz engem. Azok az ölelések, együtt alvások, viccelődések meg ilyenek, mind erre utalnak. Régebben nem csináltál ilyet. Akkor úgy gondoltam, hogy biztos csak hiányoztam neked, de így, ebben a helyzetben már nem ez jön le - kezdett el magyarázni, és én már akkor éreztem, hogy ennek semmiképpen nem lesz jó befejezése.

- Jonghyun, ez nem így van... - kezdtem el védekezni, bár tudtam, hogy felesleges. Tegnap látott minket.

- Aztán arra jutottam, hogy jobb lesz, ha én visszamegyek az alvilágba, és másik suliba is átiratkozom Sekyunggal. Engem nem zavarnak a melegek, volt egy csomó eddig is körülöttem, Minho is az. Az sem zavar, hogy te meleg vagy, mert nem tehetsz róla. De én nem tudok rád úgy nézni, ahogy te szeretnéd, és ez neked sem lenne jó. Én hetero vagyok, és nagyon szeretem Sekyungot. Ő lett a mindenem ebben az egy évben, akire támaszkodhattam, aki foglalkozott velem. Szeretem őt, és nem akarom miattad elveszíteni, de szeretném a te szádból is hallani, ha szerelmes vagy, vagy voltál belém - állt meg előttem.

Igen, Jonghyun, persze, hogy szerelmes voltam beléd. Hiszen maga a megtestesült tökéletesség vagy. Minden porcikád imádom, és párszor eljátszottam a gondolattal, hogy éjjel a te nevedet nyögöm, miközben a nyakam csókolgatod. - Ha ezt mondtam volna, akkor egy életre elveszíthettem volna őt, pedig ez volt az igazság.

- Nem, Jonghyun én nem szerettelek téged, és nem is szeretlek. Nekem csak egy barát vagy. Mióta leköltöztem az alvilágba, már azóta tetszik Minho, csak nem tudtam, hogy mi is ez az érzés. Tudod jól, hogy sosem volt barátnőm, sem barátom, nem voltam még szerelmes, ezért még nem ismertem annyira fel. A múltkori csók ébresztett rá arra, hogy kit is szeretek, és hidd el, nekem is fura volt. Egészen addig kételkedtem benne, de a tegnapi eset már megerősítette az érzéseimet - hadartam el mindezt egyszerre.

Végül is az egész történet igaz volt, csak Minho helyett az ő nevével. Muszáj volt ezt mondanom neki, mert nem bírtam volna ki nélküle, ezért úgy gondoltam, inkább higgye ezt, mint hogy elhagyjon. Nem azért, mert Minhot rossznak találtam, hiszen ő is egy isten volt számomra, és nem zártam ki a lehetőségét, hogy ha megismerem, talán összejönnék vele.

- Most ezt csak azért mondod, hogy ne menjek el, vagy mert ez az igazság? - kérdezte még mindig érzelemmentes hangon.

- Ha nem éreznék iránta semmit, akkor szerinted hagytam volna, hogy megcsókoljon másodjára is? - válaszoltam kérdéssel a kérdésre, amit nem illik, de letojtam abban a pillanatban. Csak azt akartam, hogy Kim Jonghyun ne menjen el, és ezért bármire képes lettem volna.

- Akkor miért viselkedtél velem úgy? - lazított kicsit a merev testtartásán, és a hangja is máshogy csengett. Talán sikerült elhitetnem vele, hogy nem tartottam többnek, mint a barátomnak.

- Mert azt hittem, hogy meghaltál, te majom! - emeltem fel a hangom, és még vállon is csaptam.

- Értem. Akkor ezt tisztáztuk, később ütközünk - erőltetett egy vigyort a képére, majd egy gyors intés után otthagyott minket.

Nagyot sóhajtva néztem utána, majd gyors léptekkel a szobámba siettem, mögöttem Minhoval. Biztos voltam benne, hogy nem fog egyedül hagyni, de nem is volt olyan nagy baj, főleg, hogy tudtam, benne is felmerült egy csomó kérdés. Amikor leültem az ágyra, ő is odaült mellém, pont úgy, mint előző este. Ahogy felidéztem a pillanatot, még a hideg is kirázott, annyira akartam, hogy még egyszer megtörténjen.

- Én sajnálom, nem akartalak belekeverni - haraptam be az alsó ajkam, és azt rágcsáltam. Ez valahogy segített megnyugodni kicsit.

- Semmi baj, tudom, hogy csak azért mondtad, mert nem akartad, hogy elmenjen. De tudnod kell, hogy nekem igazából is tetszel. Nemcsak kinézetre, hanem mert olyan kedves, gondoskodó, erős, közvetlen, magabiztos és akaratos vagy. Luccánál sem érdekelt, hogy mindenki fintorgott rá, te leültél mellé, és összebarátkoztál vele. Nekem sem tetszett, ahogy bántak vele, de nekem nem volt ennyi bátorságom - hajtotta le a fejét. A mondandója másik felét fel sem fogtam nagyon, csak azt, hogy tetszem neki, úgy. Ennyi jó tulajdonságom biztos nincs is, de mégis olyan jó volt hallani tőle.

- Minho, én nem vagyok beléd szerelmes, de szerintem te is nagyon jó fej, kedves és erős srác vagy, aki mellett mindenki biztonságban érezheti magát. Mégis olyan személyt szeretek, aki nemcsak nem szeret, de még el is menne, ha megtudná, mit is érzek iránta igazából - töröltem le az első könnycseppet, ami elindult az arcomon lefelé. Nem akartam sírni, de Jonghyun szavai annyira megbántottak, hogy képtelen voltam visszatartani.

- Semmi baj, gyere ide - ült közelebb, és megölelt. Szorosan a mellkasához bújtam, kezeimmel a pólója hátulját markolászva.

Mennyire szánalmas, hogy pont annak a személynek sírtam ki a szerelmi bánatom, aki engem szeret, akit egyből elutasítottam, mikor még nem is volt időm rendesen megismerni. Nekem csak Jonghyunon járt a fejem, mikor ő a szemembe mondta, hogy mennyire szerelmes Sekyungba, és nem hagyná el. Inkább tőlem szabadulna meg, ha olyan helyzetbe kerülne, ami neki ciki lenne, és rám fogná az egészet, hogy csakis azért teszi, hogy én ne szenvedjek.

- Olyan gáz ez - szipogtam a vállába, ő pedig egyfolytában a hátamat simogatta.

- Nem gáz, Kibumie - tolt el egy kicsit magától, hogy két kezét az arcomra tegye. Abban a pillanatban olyan nagyot nyeltem, hogy szerintem a földszinten is meghallották.

- Minho - suttogtam a nevét, de ő csak nézett, mintha nem is ott lett volna fejben, hanem teljesen máshol.

- Én várok, Kibumie, ameddig csak szeretnéd, de van egy ötletem. Játszd el, hogy összejöttél velem, akkor Jonghyun megnyugszik, és végleg lemond a költözésről. Így jobban meg is ismerhetjük egymást, és talán te is megszeretsz, ha pedig nem, akkor egy-két hét múlva szakítunk. Nem csinálok veled semmit, maximum adok egy puszit az arcodra, hogy elhiggyék, aztán majd azt mondjuk, hogy előttük nem akarunk csókolózni, mert nem illik - ismertette velem a tervét, ami eléggé jól hangzott, mégsem nyerte el a tetszésemet.

- Ez nem lenne fair. Kihasználnálak, és én azt nem akarom. Kedvellek én is, de az, hogy játsszak az érzéseiddel, nem rám vallana - néztem le a kezeimre, amik az ő combjain voltak. Ha Jonghyun vagy akárki ránk nyitott volna, simán félreérthették volna az egészet.

- Ha kedvelsz, az már fél út ahhoz, hogy megszeress - kezdte el megint csökkenteni a távolságot, de most nem állt meg előttem, hanem egyből megcsókolt. Én sem kérettem magam sokáig, hanem egyből utat engedtem neki. Lehet, hogy csak azért kívántam annyira, mert ő csókolt meg először, de lehet, hogy azért, mert szimpatikus volt nekem.

Úgy gondoltam, talán igaza van, és tényleg meg kell próbálnom vele, hogy mindannyian jól jöhessünk ki az egészből. Nekünk sem lett volna jó, ha az egyik barátunk elköltözik, és esélyt adhattam Minhonak is, hogy belészeressek. Ő megérdemelte volna, mert látszott rajta, hogy mennyire szenved, amikor hiú ábrándokat kergetve bámultam Jjongot, mégsem szólt egy rossz szót sem.

- Bocsánat, ilyet nem csinálok többet - vált el ajkaimtól egy kis idő után, nekem meg máris hiányérzetem lett.

Többet akartam, mert ahányszor belekezdtünk, nem tudtam betelni vele. Olyanok lettek a csókjai, az érintései, mint a drogosnak a drog. Szükségem volt rájuk, mert csak velük tudtam enyhíteni a fájdalmaimat, amik minden nap gyötörtek.