23.RÉSZ

Miután elvesztettem az eszméletem, sokáig azt sem tudtam, mi történik velem. Csak feküdtem egy sötét helyen, és a semmibe meredtem. Semmit nem érzékeltem, ami körülöttem történt, még fájdalmat sem éreztem, pedig biztos kellett volna. Egyértelműnek tűnt számomra, hogy végleg meghaltam, és csak arra vártam, hogy eldöntsék, mi legyen velem a továbbiakban.

Már abban is biztos voltam, hogy a mennybe nem kerülhetek, hiszen a pár hétnyi démon életem alatt nem egy embert öltem meg. Természetesen nem hobbyból, meg nem is azért tettem, mert éppen olyan kedvem volt, hanem azért, mert életben akartam maradni. De bármennyire is szerettem volna, ez mindenhogyan gyilkosságnak számított. Ha bíróság előtt álltam volna, akkor is maximum arra fogattam volna, hogy elment az ép eszem, és talán megúsztam volna pár évnyi vagy évtizednyi elmegyógyintézetben töltött idővel.

Az én esetem viszont más volt. Nagy valószínűséggel már nem éltem, és úgy gondoltam, ha létezik Isten, akkor ő dönt a sorsomról. Márpedig miért is ne létezne? Ahogy démonok, angyalok, vámpírok és tudja a fene, hogy milyen fajok vannak, akkor ő miért ne lehetne valós? Valakinek irányítania kell az angyalokat, ahogy a herceg irányítja a démonokat. Ebben az esetben a herceg nem lehet más, mint a sátán, vagy az ördög, aki egyértelműen én voltam. Tehát ha lekerülök a pokolba, akkor a saját magam ura leszek?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok futottak át a fejemen, nem tudom, mennyi ideig. Már kezdtem nagyon megunni a várakozást, ezért óvatos mozdulatokkal megpróbálkoztam a felüléssel is. Nem tudtam, hol vagyok, ezért féltem bármilyen hirtelen mozdulatot is megtenni. Először csak fél könyökre támaszkodtam, majd amikor nem történt semmi, ugyanezt tettem a másik karommal is. Egy kis idő után, mikor biztos voltam, hogy semmi nem kaszabolja le a fejem, hirtelen felültem, aztán egyből vissza is feküdtem, de semmi. Az égvilágon semmi nem történt körülöttem.

Nekem már mindegy alapon felálltam, és tapogatózva, aprókat lépdelve elindultam előre.

- Sokkal jobb lenne egy kivilágított utcán sétálni - mormogtam hangosan, mikor már untam a sötétet. Arra viszont nem számítottam, hogy hirtelen megváltozik a körülöttem lévő hely, és tényleg egy utcán fogom magam találni. A házak nem voltak túl nagyok, inkább olyan középmagasak, pont olyanok, mint amilyenben mi is laktunk anyával Japánban.

Újabb pár lépés után belebotlottam egy ismerős házba. A fejemben egyből visszapörgött az idő, és lejátszotta azokat a pillanatokat, amiket azon a helyen éltem át. Nem tudom, miért, de amikor az utcára gondoltam, mielőtt megjelent volna, Jonghyun járt a fejemben. Talán éppen emiatt kerültem oda, ahol még akkor ő is lakott.

Kis ideig figyeltem a házat, hátha látok valami mozgást, de nem történt semmi, hiszen mindez csak a fejemben volt. Hirtelen ötlet alapján elindultam, végig a hosszú úton, hogy majd ott kössek ki, ahol én laktam anya halála előtt. Magamban reménykedtem, hogy anyát is láthatom majd, de nem adtam neki túl sok esélyt, és nem állt szándékomban feleslegesen hitegetni magam. Inkább próbáltam elterelni a gondolataimat, és a mellettem lévő házakat néztem, és próbáltam behatárolni, kik is laknak vagy laktak ott. Ez nem sokat segített, de gyorsabban haladtam a célom felé.

Amikor már a kapuban álltam, egy kicsit elbátortalanodtam. Legszívesebben berontottam volna az ajtón, és elbújtam volna a kedvenc helyemen, ami a spájzban lévő asztal alatt volt. Kiskoromban is mindig oda bújtam, ha valamitől megijedtem, és anya nem volt otthon. De ebből a korból már rég kinőttem, már nem az a kisfiú voltam, aki akkor. A kezemet ólomnehéznek éreztem, amikor a kapu kilincsére tettem, mégis sikerült lenyomnom azt. Bizonytalanul mentem át a kis úton, ami az ajtóig vezetett. Odaérve nem foglalkoztam a riasztóval, mert nem tartottam valószínűnek, hogy az megszólalna. Zavartalanul nyitottam ki az ajtót, hogy bemehessek.

Annak ellenére, hogy este volt, a házban nappali világosság uralkodott, ami kicsit összezavart. Újra kinéztem, ahol sötét volt, majd vissza be, ahol meg világos, pedig egyetlen egy lámpa sem égett. Nem értettem a szituációt, és emiatt talán nagyobb félelem fogott el, mint előtte bármikor.

- Már azt hittem, ide sem érsz - jött egy számomra ismeretlen hang a nappali felől. Egyből abba az irányba kaptam a fejem, de a fal miatt semmit sem láttam. A testemen végigfutott a hideg, és még a legapróbb szőrszálak is égnek álltak a karomon. Senkit nem képzeltem be a házba, éppen ezért meglepett, hogy valaki mégis tartózkodott bent.

- Ki… ki van itt? - kérdeztem remegő hangon, fél lábbal már az ajtón kívül.

- Elfuthatsz, de nem sok értelme lenne. Nem bántalak, akkor már megtehettem volna, de nekem nem lenne hasznom belőle - mondta ki egyelten levegővétellel. - Figyelj, gyere már be. Mi vesztenivalód van még? Így sem biztos, hogy a kintiek életben tudnak tartani, addig legalább elütheted velem az időd - ajánlotta fel szinte már kedvesen.

Belegondolva a dologba, igaza volt. Nem sok értelmes dolgot tudtam volna egyedül csinálni, legrosszabb esetben pedig átsegített volna a túlvilágra. Fél év alatt háromszor kerültem halálközeli állapotba , már kezdtem megszokni a helyzetet.

- Legyen - húztam be magam mögött a bejárati ajtót, és a nappaliba léptem. A kétszemélyes kanapén egy idősebb férfi, vagy inkább bácsi ült. A fekete köpeny elrejtette a teste nagy részét, de a botját markoló keze felfedte, hogy mennyire sovány is lehet. A vékony, hosszú ujjakon az erőkifejtés miatt megmutatkoztak az erek és a csontok is. Az arcán is látszottak már a kor jelei. A szemeit hosszú, mély ráncok vették körül. Mégis, annyira fiatalosnak, erősnek mutatkozott, hogy nem tudtam eldönteni, melyik az igaz.

- Amint látom, fogalmad sincs róla, hogy ki is vagyok - helyezkedett el kényelmesen. A hangja vékony volt és lágy, mégis magabiztos és tiszteletet parancsoló.

- Nem, tényleg nincs - válaszoltam őszintén.

- Son Dongwoon vagyok - nyújtott kezet, amit remegő kézzel, de elfogadtam.

- Nem gondoltam volna, hogy így is látni fogom - húztam vissza a kezem, és kényelmesen elhelyeztem az ölemben.

- Hát igen, nem sok herceg mondhatja el magáról, hogy találkozott az elődjével - kezdett el röhögni, ami inkább tűnt gonosz kacajnak, mint jóízű nevetésnek.

- Az biztos. De mit keres itt? - próbáltam magamtól is rájönni, de őt nem én képzeltem a lakásba, tehát valahogy máshogy kerültünk kapcsolatba.

- Tudod, mielőtt egy herceg átadja az erejét egy másik démonnak, utánanéz a családfájának. Amikor láttam, hogy a kéksárkány, a démon fejedelem és az angyalok vezérének is rokona leszel, nem vacilláltam, egyből téged választottalak. Azt hittem, hogy majd egy erős, magabiztos, bátor srác lesz belőled, de az első évek alapján csalódnom kellett. Egyre inkább úgy éreztem, hogy elszúrtam a dolgot, és rossz utódot szemeltem ki az erőmnek. Viszont az utóbbi pár hét fordított ezen az véleményemen - állt meg, és felpillantott rám. Feszengve éreztem magam egy olyan idős lény társaságában, mint amilyen ő volt. Többet tudott mindenről és mindenkiről, mint azt el tudtam volna képzelni.

- Mégis, miben változott? - kíváncsiskodtam, mert én messze nem éreztem magam erősnek, bátornak meg főleg nem. Egyszerűen csak meg akartam menteni Sekyungot.

- Tudod, az első alkalommal is meghalhattál volna, de Dreg megmentett. A második black erstet viszont nem miatta élted túl. Én voltam az, aki aktiválta a következő szintet a medálodban. Mert te tökéletes herceg leszel, olyan, amilyen talán még nem is volt - hajolt közelebb az asztal felett.

- Ebben nem lehet biztos - ellenkeztem vele, mert én még mindig nem láttam semmi olyat, ami miatt megérdemeltem ezt a pozíciót. - Különben is, én a kéksárkány vagyok, nem lehetek egyszerre mindkettő, vagy igen? - kérdeztem bizonytalanul, habár abban biztos voltam, hogy a kéksárkány a herceg jobb keze.

- Hát igen. Ez most egy érdekes helyzet lett, de megoldható. Amint megkapod a végleges herceg erőt, a kéksárkány rangot át tudod adni egy másik démonnak. Hivatalosan csak sárkánydémonnak lehet, de elvileg semmi nem gátol meg abban, hogy egy másikra ruházd át - gondolkozott el közben egy kicsit. - Viszont arra figyelj, hogy ne add rossz kezekbe. Ő lesz az első számú bizalmasod, akire az életed is rá kell bíznod. Itt már nem azt kell nézned, hogy kit szeretsz, meg kivel vagy jóban, meg ilyenek. Az is számít, hogy mennyire erős, bátor, és ha olyan helyzet adódna, gondolkodás nélkül mentené-e az életed, a sajátja árán is.

- Értem - bólintottam, jelezve, hogy valamennyire tiszta a dolog. - És mikor leszek herceg, vagy ez hogyan működik? Mit kell csinálnom majd? - tettem fel pár kérdést, de még a fele sem volt annak, ami felhalmozódott bennem. Dongwoon elmosolyodott. Számomra még így is ijesztően nézett ki.

- Nem tudom, attól függ, hogy mikor jössz rá arra, hogy mi a fő feladatod. Ez mindenkinek más, és elvileg akkor tudatosul majd benned, amikor nem számítasz rá. Nekem az volt a dolgom, hogy erősebbé tegyem a démonokat. Megtettem, és herceg lettem. Ami pedig a dolgodat illeti, egyszerű. Irányítsd az alattvalóidat, pont úgy, mint ahogy egy királyságban csinálják - tárta szét a kezeit, mintha ezzel megoldotta volna a problémám. Meg mi az, hogy alattvalók? Ők a társaim, nem a kutyáim. - De vigyázz, mert egy rossz lépés, és úgy jársz, mint én. Ne legyél nagyravágyó, mert az nem vezet semmi jóhoz. - Na, ezt legalább elhittem neki, ugyanis halott volt, ennél jobb bizonyíték nem kellett ahhoz, hogy elhiggyem, igazat mondott.

- Nem áll szándékomban - húzódott akaratlanul is fintorra a szám.

- Nekem sem állt, de ha ilyen mértékű erő kerül a kezedbe, akkor pillanatok alatt megtörténhet. Nem fognak érdekelni a barátaid, a családod, senki sem, csak az, hogy minél erősebb legyél, és rettegjenek tőled - meredt a csontos kezeire, amik még mindig a botját markolászták. - Olyan, mint a pénz. Ha sok van, azt hiszed, minden és mindenki a tiéd lehet. Megvásárolhatod őket, és akkor engedelmeskednek. Aztán mikor megszerezték, amit akartak, hátba támadnak, elárulnak. Néha a barátok is ilyenek. Manapság már csak saját magunkban bízhatunk - horgasztotta le a fejét a végére.

Nem válaszoltam semmit, mert fogalmam sem volt mit kéne mondani. Csendben ültem a fotelben, és vártam, hátha folytatja, de egy ideig semmi sem történt. Ő magában motyogott valamit, amit nem értettem, én meg tovább vártam. Nem tudom, mire vagy kire, csak úgy.

- Basszus! - kaptam a kezem a mellkasomhoz, ahol hirtelen valami szúrni kezdett.

- Na, csak találtak valami módszert - tért vissza Dongwoon is az elmélkedésből.

- Örülök neki, de ez nekem marhára fáj - kuporodtam össze a fotelben, amennyire csak tudtam. Fogalmam sem volt, mit műveltek velem a kintiek, de nekem inkább tűnt gyilkossági kísérletnek, mint megmentésnek.

- A bátyád próbál az angyali erejével annyira felgyógyítani, amennyire csak tud. A gond csak az, hogy mint tudod, az angyali és a démoni erő nem fér meg egy helyen. Ha szerencséd van, akkor kibírod ezt a pár percet, ha nem, akkor találkozunk a túlvilágon is - ismertette a helyzetem, de én csak félig figyeltem rá, a másik felem éppen szörnyű fájdalmakat élt át.

Hosszú percekig voltam olyan állapotban, utána lassacskán kezdett enyhülni a rémes érzés, végül el is tűnt. Megkönnyebbülten nyújtóztattam ki a testrészeim.

- Na, mondtam én, hogy erős vagy - veregette meg a vállam Dongwoon. Észre sem vettem, mikor került mögém.

- Dongwoon, elmondaná nekem, hogy miért leszek agresszív Jisub közelében, ha démoni alakban vagyok? - csusszantam kicsit feljebb, hogy kényelmesen üljek.

- Mert az emlékeid mélyén ott van az a pillanat, amikor megöltek engem. A hercegi erő nem csak fizikai részből áll, hanem szellemiből is. Az új tulajdonosa idővel emlékezni fog az elődje életére. Mivel engem apád és a bácsikád öltek meg, félsz, hogy rád is ez fog várni, ezért viselkedsz úgy, ahogy - ült le mellém a karfára.

- Megölöm majd őket? - nyeltem nagyot, mikor belegondoltam. Nem akartam ilyet tenni, mert Jisubot szerettem, apám meg apám volt, szóval nem tehettem ezt vele.

- Előfordulhat. Tudod, mennyi ideje vagy itt? - állt fel, kezét még mindig a vállamon pihentetve, és terelte a témát.

- Három vagy négy órája körülbelül - tippeltem be, mert nekem annyinak tűnt.

- Az jó, de már másfél hét is eltelt igazából. El kell döntsd, hogy mit akarsz most. Fogod magad, kimész ebből a házból, ezzel egyidejűleg fel is ébredsz, és élsz, vagy jössz velem, és végleg befejezed ezt az egészet. Adok egy kis időt, hogy eldöntsd. Amikor másodjára is megszólal az óra harangja, itt leszek. Ez két óra. Ha addigra elmentél, akkor sok sikert kívánok, és bízom benne, hogy te jó herceg leszel - hajolt meg előttem egy kicsit, aztán eltűnt a semmiben.

Roppantul szerettem az ilyen döntéshozatalokat, de legalább az biztos volt, hogy ha meg akarok halni, akkor azt fájdalmak nélkül tehetem meg. Jó érzés volt tudni, hogy a többiek nem mondtak le rólam teljesen, de én nem voltam biztos abban, hogy vissza akarok menni. Annyi szenvedés után talán jobb lett volna, ha feladom, és távozom Dongwoon-nal. A kintiek egy idő után elfelejtettek volna, vagy legalábbis nem fájt volna annyira a halálom, én meg megszabadultam volna a gondoktól.

Belegondolva ez lett volna az egyszerűbb út, hiszen ha visszamegyek, akkor még ott van az a Tao nevű démon is, aki a hercegre, vagyis rám pályázik. Előle is menekülhetek, idővel lehet, hogy meg is kell küzdeni vele. Honnan tudhatom, hogy ott hány démon vesztené életét, vagy hogy én túlélném-e? Minden bizonytalan volt.

Valami még is azt súgta, hogy ezek ellenére nekem velük van a helyem. Nem hagyhattam őket cserben, mert ők nagyon számítanak a hercegre, és arra, hogy megváltoztatja az életük egy részét. Anya miatt is élni akartam, mert megígértem, hogy bosszút állok érte. Egyszóval tudtam, hogy mit akarok, mégsem mozdultam meg.

Már régen elhangzott az első harang, tudtam, hogy lépnem kell, de nem bírtam. Az utolsó percig ki akartam használni az időt, hogy olyan helyen lehettem, ahol nem zaklattak. Az utolsó tíz percnél álltam csak fel, és indultam meg az ajtó felé, ami az életet jelentette számomra Az ajtó előtt kivételesen nem vacilláltam sokat. Próbáltam határozottan lenyomni a kilincset, ami valamilyen szinten sikerült is. Utoljára még hátranéztem, aztán elhagytam azt a helyet.

- Tudod, már három hét is eltelt a vizsga óta, jó lenne, ha lassan felébrednél. Hiányzol nekünk - simogatta valaki a kezem, de nem nagyon tudtam rájönni, hogy ki volt az, mert nagyon halk volt. Próbáltam kinyitni a szemem, de olyan nehezeknek bizonyultak a szemhéjaim, hogy eltartott egy ideig, mire sikerült. - Key! Jisub, Jonghyun, Kris, felébredt Key! - kezdett el mellettem visítani Minho. Nem gondoltam volna, hogy ő lesz az, aki mellettem lesz az ébredésemnél. Sokkal inkább számítottam Jonghyunra vagy Jisubra.

Még próbáltam tesztelni, hogy mi az, ami nem az igazi, de szerencsére nem sok ilyen volt. A levegővételkor kicsit fájt még a tüdőm, de már csak olyan volt, mintha bekaptam volna egy tüdőgyuszit. Az sem valami kellemes, de piskóta ahhoz képest, hogy hetekkel ezelőtt még tüdőm sem volt.

Közben megjelentek a többiek is, de nem sokat vettem ki belőlük, mert a szemem egyfolytában lecsukódott.

- Mi van megint? - hallottam meg Jonghyun aggódó hangját.

- Túl sok erős fájdalomcsillapítót kapott a napokban, nehezen fog teljesen felébredni. Kell még neki egy- két nap, de most már kijelenthetem, hogy életben marad - sóhajtott fel Kris.

Bármennyire is szerették volna, a srácoknak még várniuk kellett arra, hogy lecsesszenek, mert én elaludtam. Nem mintha nem aludtam volna eleget az előző három hétben, de az más volt. Most már éltem, csak fáradt voltam.