9.RÉSZ

- Jonghyun - suttogtam magam elé. A srác abbahagyta a szekrényem elemzését, és mosolyogva felém fordult. Az arca is megváltozott kicsit, a barna haja pedig szénfekete lett. Hirtelen én is odakaptam a fejemhez a kezem.

- Te szőke maradtál, bár nem értem, miért. Most rikítani fogsz - lépkedett felém. Gyors mozdulattal felálltam, de vissza is huppantam. Elfelejtettem a lábam, remek. - Te olyan szerencsétlen vagy, Key. Tudod, milyen jó érzés kimondani? Key, Key, Key…

- Hagyd abba - kaptam el a derekánál, és magamra rántottam. A két karján megtámaszkodott, de nem próbált meg kibújni a szorításomból. Mindketten egymás szemébe néztünk. Annyira helyes srác lett, és annyira hiányzott is. Reméltem, hogy nem csak egy álom, ami mindjárt eltűnik, hanem a valóság.

- Sajnálom - mondta halkan. Elengedtem és felültem, mire ő is felállt, és leült mellém.

- El sem tudod képzelni, mit éreztem. Mindig, csak te jártál a fejemben. Hiszen te is tudod, hogy testvérként szerettük egymást, vagyis szeretjük. – motyogtam, és éreztem, hogy könnyezni kezd a szemem. Jonghyun a puha ujjaival, könnyedén letörölte őket az arcomról.

- Láttam, hogy szenvedtél, és hallottam, mikor hozzám beszéltél. Mindig veled voltam, és most már veled is maradok. Főleg, hogy te is sárkánydémon vagy - mutatta meg a tetoválását.

- A tied más, mint az enyém - simítottam végig párszor a mintán. Neki is sárkány volt, de nem volt rajta korona, csak egy jogarféleséget tartott a szájában.

- Pedig, a másik ötnek is olyan, mint az enyém. Lehet, a te ősöd más rangon volt, mint a mienk - vonta meg a vállát.

- Ki a másik öt?

- Már találkoztál velük kétszer is. Minho, Kai, Donghae, Sehun és Kevin – sorolta fel őket. A nevek hallatán eszembe jutott, hogy ők voltak a plázás fiúk, akiket annyira menőnek láttam. - Fáradtnak tűnsz - vizsgálgatta közelről az arcom.

- Igen, az vagyok, pedig most keltem fel – vigyorogtam csak úgy magamnak, és közben lefeküdtem, a fejemet Jonghyun közelébe helyezve. Bár tudtam, hogy elmegy, de legalább megint a közelében lehettem.

- A medál gyorsan leszívja az erőd, amíg nem terjed el a benne lévő energia a testedben. De ne agg... - Ennyi volt, amit még értettem belőle, az álmosság ugyanis erősebb volt mindennél.

Már javában áradt a fény a szobába, mikor ébredezni kezdtem. Nagyokat pislogva ültem fel, közben valaki mocorgott mellettem. Jonghyun nézett rám, résnyire nyitott szemekkel.

- Hztam rglit – motyogta, és ha nem mutat az asztalkára az ágy előtt, nem biztos, hogy megértem, hogy a reggeliről beszél, amit hozott. Mosolyogva felültem, és előremásztam a tálcáért. Hat szendvics volt rajta, szőlővel, almával és narancslével. Négy szendvicset és a szőlőt megettem, majd megittam fél pohár gyümölcslevet.

- Hagytam neked is - nyújtottam felé a maradékot. Elvette a narancslevet, a többit pedig visszatette az asztalra.

- Én nem eszek már ilyeneket - mondta fintorogva, mire leesett, miért is mondja. Elfelejtettem, hogy mit is kell majd ennem. Undorodó fintorba rándult a szám. – Igen, neked is nemsokára... – dobta le magáról a takarót, és nekem megakadt a szemem a meztelen felsőtestén. Annyira izmos volt a háta, és a karjai is, hogy nem tudtam levenni róla a szemem. - Mit nézel? - kérdezte mosolyogva, mire elkaptam a tekintetem. Ő pedig erre már megint a szekrényemben kezdett el kutakodni.

- Mit csinálsz? - érdeklődtem értetlenül.

- Jisub neked ezerszer jobb cuccokat hozott. Nekem saját szobám sincs, te pedig mellette vagy. Miért különcködik veled? – kérdezte tettetett sértődöttséggel.

- Talán mert én az unokaöccse vagyok – kotyogtam ki neki a nem titkot, legalábbis Jisub nem mondta, hogy az lenne. Meglepetten nézett rám, majd elmosolyodott.

- Így mindent értek – bólogatott, és folytatta a keresést. Nagy nehezen én is felkeltem az ágyból, és a botjaim segítségével eltotyogtam a szekrényig. Jonghyunt finoman arrébb löktem, aki vissza akart lökni, de megtorpant. - Mi van veled?

- Kiugrottam egy autó elé, most lábadozom. - Kihasználva a döbbentségét, gyorsan arrébb toltam, és kihalásztam egy kék szaggatott farmert, egy zöld, mintás pólót, és a kezéből kikaptam a sárga pulcsit, amiért csúnyán nézett - Az én ruháim, én választok először - gyömöszöltem meg a pofiját, amit mindig utált, és besiettem a fürdőbe, rácsukva az ajtót.

- Ezt megbosszulom, Key! - kiáltotta hangosan, de csak nevettem. Siettem a tusolással, gyorsan felöltöztem, és megigazítottam a hajam. Jonghyun, amint kiléptem, eltemette az arcát, és nyöszörgött. - Komolyan, még mindig ez a haj? - nézett fel sápadtan.

- Most meg mi a bajod vele? - túrtam bele a még félig vizes hajamba.

- Ezt délután ki kell javítanunk, de most suliba kell mennem - húzta fintorra a száját.

- Suliba?

- Aham, mindannyian járunk, bár én a város másik végébe, Minhoék pedig Taeminnel egy suliba. Ma van az utolsó nap, utána szünet, végre. Viszont ha két hónap alatt eléred a megfelelő szintet, akkor veled járhatok majd suliba - mesélte izgatottan, mint egy ötéves.

- Akkor majd belehúzunk, na de menj, nehogy elkéss az utcsó napon - siettettem, mire megfordult és kiviharzott. Visszatotyogtam az ágyamba, és ezután csak feküdtem hosszú órákon keresztül.

- Unatkozol, mi? - jött be Jisub. Válaszként egy aprót bólintottam. – Gyere, sétáljunk le az étkezőbe, most még nincs ott senki - biccentett az ajtó felé.

Végig szorosan mellette mentem, mert azt se tudtam, hol vagyok. Szerencsémre lépcsőzni nem kellett, mert a szobám és az étkező is a földszinten volt. A helyiség pont úgy nézett ki, mint a középkorban. Minden vastag fából volt, kivéve a székeket, mert azok már a kényelmesebb verzióból készültek.

- Ülj oda - mutatott egy asztalra, és elment a konyhába, legalábbis, szerintem oda ment, mert nemsokára egy tálca kajával jött vissza. A tányéromon rizs és egy szelet sült hús feküdt. Eszembe jutott, hogy mit esznek ők, ezért kétségbeesetten szemeztem a tányérommal. - Nyugi, ti újoncok itt normális ételt kaptok, disznóhúst meg csirkét. Később viszont muszáj lesz áttérned. Ezzel a kajával, csak pár órát tudnál talpon maradni. Az új energia, ami a testedben van, gyorsabban emészti meg ezeket az ételeket, és hamar lefáradnál – oktatott ki, az étkezési szokásokról.

- Akkor, majd rengeteget eszem ezekből - próbáltam kibújni a kötelesség alól.

- Mindegy mennyit eszel, de ezt majd két nap múlva belátod, és te fogsz jönni hozzám, hidd el - törölte ki belőlem a cseppnyi reményt is, hogy normális kaját ehetek majd. Amíg az étellel voltam elfoglalva, nem mondott semmit, csak figyelt.

- Köszönöm a ruhákat, meg mindent - néztem fel rá az utolsó falatok közben. Hatalmas vigyorra húzta a száját, és a fejét csóválta.

- Ez semmiség, ha már úgyis kényszerből kellett idejönnöd, legalább nézz ki jól. Fent a házamban viszont majd sokkal jobb lesz, ezt megígérem, már rendezik is be a szobád. - Kicsit vörösödő fejjel néztem rá, mert zavarba hozott, hogy ennyi mindent megtesz, csak hogy elviselhetővé tegye a helyzetem.

A nyugodt, csendes légkörünket hangos zsivaj törte meg. Az ajtó felé pillantottam, ahol rengeteg démon állt, de egy sem jött be.

- Mért állnak ott? - kérdeztem furcsállva a dolgot.

- Mert én itt vagyok, és tiszteletben tartják. Na, meg nem értik mi a fenének ülök itt veled. Én csak nagyon ritkán vagyok itt, általában fentről intézem a dolgokat - tette helyre a dolgokat, közben egy fiú lépett oda mellénk, és mélyen meghajolt.

- Szép jó reggelt, uram. Hogyhogy itt tetszik lenni? Sokáig marad? - kérdezte nyájas hangon.

- Igen, egy-két hónapig biztos, amíg a fiatalúr bele nem jön a dolgokba - mutatott rám. A srác furán végigmért, majd kikerekedett a szeme.

- Te nem Sooman fia vagy? Kibum, ugye?

- Igen az - válaszolt Jisub helyettem. - Mehetünk? - fordult vissza hozzám, mire nehézkesen felálltam. Ő, még elvitte a tálcám, majd jött is oda mellém, és kifelé baktattunk.

- Olyan csúnyán nézett rám - jegyeztem meg utánozva az arcát, mikor már kiértünk.

– Csak féltékeny. Nem szoktam ekkora figyelmet szentelni az újoncoknak, Jonghyunon és Minhon kívül pedig senki nem tudja még, hogy rokonok is vagyunk. Úgyhogy csak várd meg, mi lesz akkor, amikor ez is kiderül majd! Persze, ez csak akkor lesz így, ha te akarod – figyelmeztetett kedves hangon.

A szobám felé menet meg kellett állnom egy pillanatra, mert a lábam kezdte megunni a sétát.

- Szerencsédre démonként gyorsabban fog gyógyulni. Egy-két nap, és már el is fogod felejteni - tette a vállamra biztatóan a kezét.

- Az nem lenne rossz - helyeseltem a hallottakat, miközben már az ágyamra ültem. - Utána mi lesz? - vontam fel a szemöldököm. Azért szerettem volna tisztában lenni a dolgokkal, hogy mi fog majd rám várni.

- Te sárkánydémon vagy, ezért nem akarom, hogy a többiekkel eddz. Úgy gondoltam, hogy Jonghyun és Minho majd segítenek neked, hogy minél gyorsabban uralkodni tudj magad felett. Megtanulsz, majd különböző energiájú gömböket használni, harcolni és védekezni - sorolta fel a teendőket. Már előre féltem az egésztől.

- Jisub, mi a különbség köztünk, és a másfajta démonok között, hogy minket ennyire öldökölnek? - Ez a kérdés már foglalkoztatott egy ideje, de nem tudtam, hogy is tegyem fel neki. Felcsúszott mellettem az ágyon, és a hátát a támlának támasztotta.

- Tudod, ti egy ősi faj vagytok, rangos démonok, hogy máshogy fogalmazzak. Hiszed vagy nem, de nem én vagyok a legerősebb démon. Van egy, aki minden szörnynél, misztikus lénynél erősebb. Ő parancsol mindannyiunknak - kezdett bele a történetbe. Olyan csodálattal beszélt arról a valakiről, mint egy kisfiú az épp megtetszett játékáról. Látva, hogy epekedve várom a folytatást, folytatta. - Ő a démonherceg. A ti fajtátok állt a régmúltban a legközelebb hozzá. Mindenről értesítettétek, óvtátok őt. Az életeteket áldoztátok fel, ha muszáj volt. De mi Soomannal megöltük őt.- A hangja lehangolt, inkább már csak magának mesélte a történetet, mintsem nekem.

- Miért? - kérdeztem, remélve, hogy folytatja.

- Mert féltünk. Akkor még fiatalok voltunk, neki pedig kezdett fejébe szállni a hatalom. Minden hercegnek van egy célja, amit szem előtt kell tartania. Ő ezt nem tette, csak magával volt elfoglalva. Azt akarta, hogy mi, démonok akkor öljünk, amikor csak akarunk, nem kell ehhez éhesnek lennünk. A démonok emiatt három részre szakadtak Az egyik csoport lettünk mi, akik teljesen ellenezték a tervét. A második a sárkánydémonok. Nekik sem tetszett teljes mértékben, de ő volt a mindenük, ezért maradtak mellette. A harmadik pedig Taoék, akiknek nagyon bejött az ötlet, de csak maguknak akartak mindent. Ő akart a herceg kedvence lenni, hogy vakon engedelmeskedjen majd neki, miután már megbízik benne. De hát, mi megöltük, ezért a terve befuccsolt. - Itt befejezte, én viszont még mindig nem kaptam választ a kérdésemre.

- Jó, de ennek mi köze hozzánk? Nem vágom - húztam össze a szemöldököm két vállrángatás között.

- Az, hogy a démonherceg újjászületett, mint eddig mindig. Fogalmunk sincs, hogy ki az, de tudjuk, érezzük. Ezért Tao minden sárkánydémont megöl, hogy ha eljön az idő, ne legyen, aki figyelmezteti őt. Mondjuk, nekünk lesz majd a legrosszabb, mivel ő tudja, hogy mit tettünk az elődjével, ugyanis emlékezni fog az utolsó életére. Bosszút fog állni rajtunk, de remélem, hogy nem akar majd. - Bambán meredt a kézfejére.

- Nem értem, hogy akkor a démon eddig miért nem jelentkezett. Mármint, aki a herceg lesz – nyaggattam tovább a hülye kérdéseimmel.

- Mert lehet, hogy ő sem tudja még. Egyedül a segédje tudja már, hogy ki az, de ő senkinek nem mondja el, még neki sem, csak akkor, ha eljön az ideje. Addig mindent megtesz, hogy életben tartsa...

– Végre, komolyan nem bírtam már, Key! - rontott be az ajtón Jjong, félbeszakítva Jisubot. – Oh, elnézést, nem… tudtam, hogy itt vagy – váltott át makogó üzemmódba, és kezdett vörösödni.

- Semmi baj, itt hagylak titeket, úgyis van mit bepótolnotok - állt fel mosolyogva, és kisétált.

- Szóval, most levágom a hajad. Nem kell parázz, Minhoéknak is én szoktam - tette gyorsan a végére, látva az ijedt fejemet.

- Inkább hagyjuk, ahogy van. Nekem nagyon bejön ez a stílus - motyogtam, remélve, hogy ezzel talán megúszom a dolgot, közben próbáltam lassan elaraszolni a közeléből.

- Na, hova sietsz ennyire? – kapta el a karom, és rántott vissza az ölébe.