10. RÉSZ

Az ölében ülve éreztem, hogy kezdek vörösödni, de muszáj volt ránéznem.

- Mit bámulsz már megint?– kérdezte mosolyogva.

- Nem is tudom, olyan más lettél egy év alatt. Talán csak próbálom megszokni az új kinézeted - hadartam az első eszembe jutott mondatokat. Jonghyun idétlenül elmosolyodott zavarában, majd kimászott alólam.

- Na, gyere a fürdőbe – nyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni.

- Figyelj, szerintem hagyjuk ezt – nyafogtam az ágyon feküdve.

- Nem, ez rémes, olyan, mintha még mindig tizennégy éves lennél – fintorgott erőteljesen.

- Márpedig én nem megyek – jelentettem ki határozottan.

- Key, ne legyél gyerekes, nem fogsz belehalni – sóhajtotta türelmetlenül.

- Nem akarom – kezdtem el az ágy közepe felé mászni, de ő gyorsabb volt, és az ép lábamnál fogva visszahúzott.

- Akkor erőszakot kell, alkalmazzak – csúsztatta be a jobb kezét a hátam alá, így emelve fel az ágyról. Nem kicsit ijedtem meg, amikor észrevettem, hogy a karjaiban visz.

A fürdőben leültetett egy székre, és elővett a táskájából egy hajnyíró gépet, ollókat és egy fésűt. Mivel elfutni nem tudtam, ezért becsuktam a szemem, és hagytam, hogy csináljon, amit akar. Éreztem, ahogy két oldalt nyír a géppel, majd az ollóval vág. Minden egyes nyisszantás után csak reménykedni tudtam, hogy nem cseszi el a hajam.

Húsz perc alatt végzett is, de nekem olyan volt, mintha évek teltek volna el.

- Kész is vagyunk - rakott mindent vissza a táskájába.

Odabotorkáltam a tükörhöz, és belenéztem. Egész jó lett, még tetszett is. Oldalt felnyírta, felül pedig hosszabban hagyta egy kicsit, amit felzselézett. Akaratlanul is elmosolyodtam. – Nem tetszik? - nézett rám szomorkásan. Megcsóváltam a fejem, és szorosan magamhoz öleltem. Egy pillanatra mozdulatlanul állt, végül finoman ő is viszonozta.

- Tudod, nagyon hiányoztál – súgtam a fülébe, utána elengedtem.

- Te is nekem. - Újra megakadt rajta a tekintetem. Valahogy szerettem nézni őt, annyira helyes lett. – Már megint nézel – jegyezte meg, és felvonta a szemöldökét. - Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy meleg vagy - mondta röhögve, és megveregette a vállam.

- Te bolond vagy. Mondtam, hogy csak rég láttalak - magyaráztam meg a dolgokat, de már engem is kezdett zavarni, hogy őt is ugyanúgy bámulom, mint Krist.

- Ühüm. Ezt tedd be! – adott a kezembe egy pici valamit. Óvatosan kinyitottam a tenyerem, amiben egy kicsi fülbevaló volt. - Ma vettem neked, remélem, tetszik. – Elbűvölve néztem a kis ékszert a kezemben, majd gyorsan belecsúsztattam a bal fülembe, amit még a ,,halála” előtti nap lyukasztottam ki. Közben eszembe jutott az óra, amit a csuklómon hordtam.

- Jonghyun, emlékszel még az órára, amit annyira szerettél volna? – hallottam, ahogy megfordul, de nem néztem rá.

- Persze, emlékszem - mondta elgondolkozva, én pedig lekapcsoltam a csuklómról, és odasétáltam vele elé.

- Hát, én megvettem neked aznap reggel. Amikor… megöltek, akkor el akartam adni, ki akartam dobni, de nem tudtam megtenni. Inkább hordani kezdtem, mert tudtam, hogy neked milyen sokat jelentene - meséltem el neki az óra történetét, és odaadtam a kezébe. – Ja, és köszönöm a gitárt – motyogtam, ő pedig meghatódva nézte az órát. Nem gondoltam volna, hogy ekkora boldogsággal fog eltölteni, hogy látom, mennyire örül neki. Ezek után ő volt az, aki megölelt. Amit régen még cikinek tartottunk, azt azon a napon már negyedszerre tettünk meg.

- Fiúk! – nyitott be az ajtón Minho. Gyorsan elengedtük egymást, és javában vörösödtünk. – Nem zavarunk?

- Dehogy, gyertek - intettem neki, mire mind az öten bejöttek, és leültek az ágyamra.

- Te nagyon szőke vagy! - jegyezte meg Minho, és alaposan összeborzolta a frissen belőtt hajamat.

- És ez baj? - kérdeztem vissza ijedten. - Mivel már Jjong is megjegyezte.

- Nem, így helyesebb vagy, nehéz lenne elképzelni téged fekete hajjal. - Erre már a többiek is egyetértően bólogattak.

Egy ideje már mind az ágyamon ültünk. A srácok egymás mellett, Jonghyun és én pedig velük szemben. A fiúk nem mondtak előttem semmi fontosat, csak összevissza hadováltak mindenről. Én végig Jjongot bámultam magam mellett. Néztem, ahogy beszél, mosolyog, vagy épp grimaszokat vág, és ezek annyira lekötöttek, hogy nem is figyeltem arra, amit beszéltek.

- Egyetértesz, ugye, Kibum? – kérdezte Minho, gúnyos mosollyal az arcán. Mikor felé fordítottam a fejem, rám fintorgott. - Úgy néz ki, te mással vagy elfoglalva – biccentett a mellettem ülőre, de csak úgy, hogy én lássam. Próbáltam úgy tenni, mintha nem érteném, mire céloz, és a beszélgetések közben már csak a szekrényemet bámultam.

- Na, menjünk – kelt fel Jjong, és a többiek is azt tették. - Holnap kezdjük a felkészülést - informált lelkesen. – Nyugi, csak elmélet lesz, de holnap utánra már jobban lesz a lábad, és akkor kimegyünk edzeni is végre - magyarázta el gyorsan, mielőtt kimentek. Minho vetett még egy lenéző pillantást rám, majd becsukta maga mögött az ajtót. Nem értettem, mi ütött belé, az elején még tök kedves volt, aztán mikor észrevette, hogy bámulom Jonghyunt, elkezdett bunkózni.

Ilyen hülye gondolatokkal kellett lefeküdnöm, ami segített abban, hogy későn aludjak el, ezért reggel nagyon nyűgösen kezdtem a napot.

Jonghyun elhúzta a függönyöm, ami már eleve felhúzott, ezért hozzávágtam a párnám.

- Na, Key, kelj fel! Jisub kiakad, ha nem viszlek le reggelizni – guggolt le mellém, és bökdösött. Nagyot sóhajtva vettem rá magam, hogy kimásszak a meleg ágyikómból. Meglepődtem, mikor bot nélkül is el tudtam már menni a fürdőmbe. Jisubnak igaza volt, tényleg nem fájt már annyira.

Próbáltam egyszerűen felöltözni, hogy ne tűnjek még ezzel is ki a tömegből, de az összes cuccom méregdrága volt, így ez elkerülhetetlen lett. Morcosan lépdeltem a haverom mellett az étkező felé, ahova most először mentem Jisub nélkül.

Mikor beléptem, mindenki felfigyelt az evésből, ami csak még inkább zavarba hozott. Gyorsan levágódtam a fiúk asztalához. Egyiküknél sem volt étel, csak egy pohár tej, tea, vagy valamilyen gyümölcslé. Mikor fel akartam állni, hogy hozzak magamnak reggelinek valót, valaki letett elém egy tálcát, sok szendviccsel. Felemeltem a fejem, és szembetalálkoztam Jisub vigyorgó képével. Megfogta a vállam, és leült mellém.

A teremben az eddigi hangzavar megszűnt, és néma csend lett. Az asztalunk elnevette magát.

- Héj, mi ez a csend? Nyugodtan folytassátok a csevegést. Nem szeretnék minden reggelt néma csendben eltölteni egy ekkora társaságban, két hónapon keresztül! – mondta hangosan, mire egy pillanat múlva visszatért az élet az étkezőbe, bár halkabban, mint előtte.

- Na, mi van öcskös? Látom ma már bot nélkül jöttél – mosolygott rám kedvesen. Én csak teli szájjal bólogattam neki. – Jonghyun mesélte, hogy mi lesz mától, ugye?

- Igen... mondta - feleltem neki két falat között.

- Azt is mondta, hogy vele csak elmélet lesz meg edzés, amire csak egy hónapod van? - kérdezett tovább, én megint csak bólogattam. - Ezt nem hülyéskedheted el, Kibum. A törvények nagyon egyszerűnek tűnnek, de ha megszeged őket, rosszul járhatsz! - Kicsit megrémültem a szigorú tekintetétől, de ezt látva gyorsan vállon veregetett. – Ja, és utána meg tanulsz majd bánni a különféle erejű és hatású energiagolyókkal is. Ezt már Minho fogja tanítani. - Erre már felkaptam a fejem, és a megemlítettre néztem.

A fejét meg sem mozdítva pillantott rám. Zavarba jöttem ettől a nézéstől, ezért elkaptam a tekintetem, és a tányéromra meredtem, ami közben kiürült. - Még valami. Nem gondolod, hogy el kéne kezdj rendesen enni? Akik utánad jöttek ide, már ők is esznek. Egyedül csak te nem. Fura. – Nagyot sóhajtva jeleztem, hogy elegem van ebből a témából. – Jól van, menjetek - adta meg magát.

Felálltunk Jonghyunnal az asztaltól, és követtem vissza a szobámba.

- Mindjárt jövök - állt meg az ajtóban, és sarkon fordult. Hanyatt feküdtem az ágyamon, és vártam, hogy visszajöjjön. - Itt is vagyok - lépett be egy könyvvel a kezében. Réginek tűnt, és szerencsére nem volt túl vastag. Viszont a kis tanárom arcáról le lehetett olvasni, hogy valami nem stimmel.

- Valami baj van? - kérdeztem nyugtalanul. Furcsállva nézett fel rám.

- Nem, nincs semmi. Csak eltűnt az egyik könyv, ami kellett volna. Jisub is ideges miatta. De ne ezzel foglalkozzunk. Kezdjünk neki! – szólt rám szigorúan, amin meglepődtem. Leült velem szembe az ágyra, és csak csendben figyelt. Eltelt pár perc, mire eljutott addig, hogy kinyissa a könyvet, és nekilássunk a dolgoknak.

- A törvények fontosak, Kibum, ha nem tartod be őket, simán meghalhatsz. Érted? – Kicsit elmosolyodtam azon, hogy ennyire komolyan kell venni, de a szúrós tekintetétől abbahagytam.

- Az első, hogy soha nem támadhatsz meg angyalt, vagy a mi csoportunkból démont, csak ha védekezel. Lesz rá bőven alkalmad, mert mindig szekálnak minket, vagy belénk kötnek, hogy felhergeljenek. A második, hogy embert csak akkor ölhetsz, ha kaja nap van. Ez hétfő, szerda és szombat, és akkor is csak úgy, ha meg is eszed. Nem gyilkolhatunk ok nélkül, vagy dühünkben, esetleg unalomból vagy élvezetből. Az előző herceg emiatt halt meg. Mondhatni ez a két fontos törvény van, de ezek szigorúak. A megsértésük halállal jár. - Minden jókedvemet sikerült elvennie ezekkel a szavakkal, és a következő órákban már végig ilyen volt. Mesélt még a régmúltakról, de csak ugyanazt, amit Jisub már elmondott nekem.

- Mennyi démon van? – kérdeztem közbe, mert azt mondta, ha kérdésem van, tegyem fel.

- Összesen? Rengeteg. Csak itt, ebben a régi várban majdnem kétezren vagyunk. Három ötven fős csapat éppen tárgyalásokon van a többi lénnyel, és a világ minden táján él egy erősebb démon, aki kordában tartja a többit – közölte a számokat az ablakot bámulva. – Számítások szerint majdnem ötvenezren vagyunk, az angyalok pedig kétszer ennyien. Kár, hogy sárkánydémonok csak mi vagyunk, régen sokkal többen voltunk –sóhajtott szomorúan.

- Hát, nem tudom, engem nem hat meg a dolog, hogy az vagyok – vontam vállát, mire felkapta a fejét.

- Normális vagy? Ez a legjobb dolog. Nemes démon vagy, kitűnsz a többiek közül – kezdett el nekem pattogni, amire csak a szemem forgattam.

- Értem, ez remek – válaszoltam, de meg sem hallotta.

- Közvetlenül a leghatalmasabb démon, a herceg mellett leszünk…

- Azt sem tudod, ki az, hogy milyen lesz. Nem tudsz róla semmit, hogyan istenítheted? – kérdeztem kicsit erélyesebben, hogy abbahagyja az áradozást.

- Már megkapta a medálját. Nem tudjuk, ki az, de már fejlődik. A herceg az egyetlen olyan démon, akiről, amíg nem kapja meg a medált, senki sem tudja, hogy démon. Még az angyalok sem. A baj csak az, hogy nem lehet bemérni, hogy hol van. Emiatt azt sem tudjuk, hogy hány éves, hogy néz ki, meg ilyenek. De szerintem egy középkorú, erős, magabiztos, tiszteletet követelő férfi lesz – folytatta csillogó szemekkel, amivel kezdte felhúzni az idegeimet.

- Jól van, akkor menj, áradozz másnak, mert engem nem érdekel. Démon sem akartam lenni, nemhogy még egy ilyen hercegnek is szolgáljak – mordultam rá, amibe még a fejem is belefájdult. Ösztönösen kaptam oda a kezem.

- Kib… meg… jól… - hallottam meg a halk suttogást, de nem értettem egészen. Olyan volt, mintha valami meggátolta volna abban, hogy teljesen a fejembe férkőzzön.

- Minden rendben? – tette a kezét a vállamra Jonghyun.

- Persze, csak megfájdult a fejem. Kicsit elfáradtam – hazudtam neki, mert nem akartam, hogy ő és Jisub aggódjanak. A hang amúgy is nagyon gyenge volt, így biztos voltam, hogy nem tud zargatni.

- Lehet, hogy azért van, mert nem ebédeltünk. Menjünk le! – szállt le az ágyamról, és nekem hátat fordítva már indult is.