3.RÉSZ

Csendben bámultam kifelé az ablakon, közben pedig egy halom dolog futott át az agyamon. Például, hogy Koreában senkit sem ismerek, igazából, még apámékat sem. Elképzeltem, hogy minden nap egy kész katasztrófa lesz, mert nem fogok tudni mit kezdeni magammal. Főleg, hogy már suliba is feleslegesen mentem volna, mivel csak pár hét volt vissza. Szóval, még ha akarok, sem tudok haverokat gyűjteni.

- Tudom, hogy egyedül szeretnél lenni, de ezt meg kell beszélnünk - ült le velem szembe apám, megzavarva a néma bambulásomat. Fogalmam sem volt, miről beszél, és ezt gondolom, az arckifejezésem is megerősítette, mert folytatta. - Tudom, hogy nem fog tetszeni, de ezt a felügyelő javasolta. Mától két testőr fog vigyázni rád, Eli és Onew - mutatott először egy fiatalabb, maximum huszonhat éves srácra, utána pedig egy idősebbre.

A hatás kedvéért a szemembe nézett, én pedig megint nem vettem levegőt. Nem volt elég neki, hogy több ezer kilométerre vitt a haverjaimtól, még a szabadságomat is korlátozni akarta. Már majdnem megszólaltam, de rájöttem, hogy felesleges, úgyis az lesz, amit ő akar, nem pedig amit én.

- Remek – fintorogtam, és visszafordultam az ablak felé.

- Kibum, én csak azt akarom, hogy biztonságban légy, nem ellenőrizgetni akarlak.

- Így is, úgy is megölnek, ha akarnak. Anyámat az utca közepén, Jonghyunt pedig egy múzeumban lőtték le. Két testőr meg sem kottyan nekik - húztam össze a szemöldököm és vontam vállat.

- Lehet, de akkor is ez lesz, és kész - váltott szigorúbb hangnemre. Sóhajtottam, majd újra nekidőltem az ablaknak. Szerencsére sem apám, sem a testőrök nem maradtak ott.

Idővel éreztem, hogy kezdek álmosodni, mert a szemeim egyre hosszabb időre csukódtak le. Végül hagytam, hogy az álmosság győzzön.

Japánban voltam, az utcánk egyik oldalán, anyám pedig a másikon ment. Ránéztem az órámra, ami kilenc órát mutatott, biztos a munkahelyére sietett. Mögötte két férfi ment kicsit lemaradva, elég gyanúsan viselkedtek.

Hiába kiabáltam át anyámnak, ő mégsem hallotta. Akkor már tudtam, mi fog történni, mégsem tettem semmit. Ugyanúgy lefagytam, mint Jjongnál. Aztán felém fordultak, megijedtem, de nem mozdultak a lábaim, kétségbeesetten kiáltoztam tovább, mikor az egyik megfogta a vállam, és megrázott....

- Hé, nyugi! - fogta erősen a vállam. Eltartott pár percig, mire felfogtam, hogy apám magángépén ülök. Lihegve, sírva néztem körül. Mindenki ott állt körülöttem, szóval biztos nagy balhét csaphattam. – Megvagy már? - fürkészte apám az arcom. Normalizáltam a levegővételem és bólintottam, ők pedig visszamentek a helyükre.

Próbáltam nem újra elaludni, egy óránál tovább mégsem bírtam ébren maradni. A szemeim túl nehéznek bizonyultak, de megint ugyanazt éltem végig álmomban, és ismét apám kezei közt ébredtem.

Láttam az arcán, hogy teljesen kiborult, és fogalma sem volt, hogy mi ilyenkor a teendő. Megpróbáltam felállni, hogy kimenjek a mosdóba, de elvesztettem az egyensúlyom, és Elinak ütköztem, aki elkapott a karomnál, és megtartott.

Éreztem, ahogy mindenki engem bámul, ezért megkönnyebbültem, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. A fejemet, úgy ahogy volt, benyomtam a hideg víz alá, remélve, hogy ettől elmúlik a rémes fejfájásom, majd nekidőltem a falnak és hagytam, hogy kicsússzon alólam a lábam. Jó érzés volt a hideg padlón ülni. Felhúztam a térdem, és körbefontam a karommal. Így ültem jó ideig, amíg nem zavartak meg.

- Jól vagy? - kérdezte egy idegen hang az ajtó mögül.

- Iigen... rendben - feleltem nyekeregve. Úgyis tudták, hogy semmi sincs rendben, hisz’ látták, mennyire pocsékul voltam.

Feltápászkodtam, megtöröltem a fejem a törölközővel, és kinyitottam az ajtót. Az idősebbik testőröm, Onew volt az. Kerülve a szemkontaktust, kikerültem, és visszamásztam a helyemre.

Már mindenki ébren volt, mert felráztam őket az ordibálásommal. Én sem akartam már aludni, féltem, hogy újra és újra látnom kell majd anyám és Jonghyun halálát.

Apám ott ült a mellettem lévő ülésben. Leültem mellé, mire a kezembe nyomott egy szem gyógyszert, és egy pohár vizet. Feladta a küzdelmet. A kórházban azt mondta, csak akkor kell majd beszednem, ha már nagyon ki leszek bukva, és nem tud mit csinálni. Hát, ez biztos olyan pillanat lehetett. Szó nélkül vettem be és öblítettem le a gyógyszert.

Ahányszor ránéztem, mindig anya jutott eszembe, mert ő sosem engedte volna, hogy ennyire magamba forduljak. De hát, ő más volt, na, meg egyszer már átélte ezt a korszakomat a legjobb barátomnál, bár az nem volt ennyire vészes.

A nyugtató miatt újra kezdtem álmosodni, apám viszont nem ment el mellőlem, legalábbis amíg el nem aludtam, ő ott volt. Az a rossz álom nem tért vissza, vagy csak nem emlékeztem rá.

Sokára ébredtem fel és apám még mindig mellettem ült.

- Haladsz, tíz perccel többet aludtál, mint eddig - mondta szarkasztikusan.

- Nem tudok aludni. Félek, hogy visszajön az álom - mondtam halkan.

- Pár perc és leszállunk, kösd be magad! - figyelmeztetett.

Igazat mondott, a gép tényleg elkezdett ereszkedni. Miután landoltunk, megfogadtam, hogy soha többé nem ülök repülőre.

Újabb másfél órát autókáztunk, majd egy nagy vaskapunál lassítottunk, és vártuk, hogy beengedjenek. Sövénnyel szegélyezett úton mentünk fel a házhoz, ami tele volt erkélyekkel. Félig-meddig tátva maradt a szám, és úgy sétáltam végig a nappalin. Simán elbambulgattam volna még órákig, ha nem fájt volna eszeveszettül a fejem.

- Megmutatom a szobád, gyere - érintette meg apa finoman a hátam. Csendben követtem fel a lépcsőn, majd jobbra, utána meg balra a folyosón. Kész labirintus volt. Végül megálltunk egy ajtó előtt, amit kinyitott és beengedett.

A szoba hatalmas volt. Egy méretes, frissen bevetett franciaággyal, hatalmas szekrénnyel, kanapéval, asztalkával és TV-vel. – Az ajtó mögött ott a fürdőd. Hagylak kipakolni, kb. egy óra múlva vacsizunk, rendben?

- Igen - helyeseltem a dolgot, ő pedig kiment.

Ahelyett, hogy bármit is csináltam volna, kidőltem a kanapén. Már mindenem fájt és zsibbadt, de nem akartam szólni apámnak, mert már úgyis elég gondja volt. Nagy nehezen rávettem magam, hogy betegyem a cuccaim a szekrényekbe. A gitárom az ágyam mellé állítottam, hogy minél közelebb legyen hozzám.

Az az egy óra elég gyorsan eltelt.

- Gyere enni - dugta be a fejét Eli a résen. Kontrollálva a fejfájásomat, feltápászkodtam és mentem utána. Az étkezőben egy nagyjából huszonöt személyes asztal foglalta el a helyet, a terem másik végében pedig egy méregdrága, antik zongora díszelgett. Az asztal helyett egyből ahhoz mentem, hogy megérintésem, majd leültem Taeminnel szemben.

A vacsi nagyon-nagyon gusztán nézett ki, éhes is voltam, mégse tudtam három falatnál többet letuszkolni magamba. Közben apámék a suliról beszéltek. Tae kiakadt a focin, hogy mindig behívják játszani, mikor ő csak kispados, mert tudják, milyen béna. Kiderült, hogy igazából csak azért jelentkezett, hogy tesiből megkapja a kettest.

- Kibum, neked hogy megy a suli? - fordult felém Tae.

- Megy - vágtam rá egykedvűen.

- Akkor buksz, vagy kettes? - folytatta az idióta kérdezősködését.

- Színtiszta ötös voltam mindig mindenből - mondtam kicsit unottan, pedig nagyon büszke voltam rá, mert mindig rengeteget tanultam.

- Jól van, menjünk pihenni, főleg te, elég rosszul nézel ki - mutatott rám apánk, és pillanatok alatt mellettem termett, hideg kezét a homlokomra téve. - Na, mars, fel az ágyba, mindjárt jövök – utasított, én pedig felmentem a szobámba, ahol levágódtam az ágyra.

Apa Fél perccel később meg is jelent egy bögrével, gyógyszerrel és lázmérővel az ágyam mellett. Az utóbbi a számba került, és vártunk.

- Negyvenegy fok. Ez nagyon magas, mióta vagy rosszul? – kérdezte, a kezében a kicsi készülékkel.

- A repülés óta, azt hiszem – válaszoltam, közben a kezembe nyomta a bögrét meg a gyógyszert.

- Eli, szólj légy szíves Chennek vagy Luhannak, hogy estére jöjjön be figyelni a fiamra.

- Én is szívesen maradok, uram…

Ez volt az utolsó mondat, amire még emlékszem, aztán elaludtam. Éjjel többször is felébredtem, mert vagy fáztam, vagy melegem volt, ilyenkor Eli gyorsan megmérte a lázam, ami nem nagyon akart lejjebb menni.

Reggelre sem lettem egy cseppet sem jobban, mert még mindig hasogatott a fejem, és a torkom is fájt.

- Jó reggelt! Jobban érzed magad? - ült le apám az ágyamra, tettetett mosollyal az arcán.

- Nem, még nem - mondtam a takaró alól.

- Mindjárt jön a doki, és megnézi, mi a bajod.

- Miiiii? - húztam le a takarót magamról, és ijedten néztem rá. Ekkor vettem észre, hogy Eli is ott áll az ágy mellett. Egy pillanatra értetlenül néztek rám, majd elröhögték magukat.

- Mi van, csak nem félsz? - cikiztek ki mindketten, én meg fintorogva kikászálódtam az ágyból, hogy elvégezzem a dolgaimat a fürdőben.

Megmostam a fogam és az arcom, de a tükörbe nézve megijedtem saját magamtól. Teljesen beestek a szemeim, és hulla fehér volt az arcom. Szép látványt mutattam, mit ne mondjak.

Órákig tudtam volna sajnálkozni magamon, ha nem hallok meg egy vadidegen hangot kintről. Beletúrtam a hajamba a jobb kinézet érdekében, feleslegesen, mert csak rosszabb lett, aztán kimentem, és becsusszantam a takaró alá. Óvatosan néztem az idegen felé, aki mosolyogva pillantott vissza rám.

- Szia, Wu Yifan vagyok, de hívj csak Krisnek - mutatkozott be.

Körülbelül apámmal egyidős lehetett, de lehet, hogy fiatalabb. A barna haja fel volt zselézve, az arca pedig teljesen sima volt. De leginkább a szeme fogott meg. Totálisan fekete volt, és szinte azonnal vonzani kezdte a tekintetemet. Valahogy, olyan megnyugtató és biztonságot adó érzést sugárzott.