1. RÉSZ

- Fiúk! – szólt ránk a tanár sokadszorra, de mi nem foglalkoztunk vele. Az utolsó osztálykirándulásunk volt, ezért nem hagyhattuk, hogy unalmasan teljen el. Egy hadtörténeti múzeumba mentünk, ami, valljuk be, elég unalmas is tud lenni. Hát, mi mindent megfogdostunk, kipróbáltunk, és úgy játszottunk velük, mintha ötéves gyerekek lennénk, nem pedig tizenöt. Az osztály már megszokta ezt, mindig mi öten voltunk a legrosszabbak. Jonghyun állt hozzám a legközelebb, mert vele ismerkedtem meg először, majd jött Chanyeol, Baekhyun és Kyoungsoo.

- Héj, az nem játék, tedd le! – szólt rá Jjongra a biztonsági őr, aki nagy nehezen, de visszatette a helyére a tőrt.

- Elnézést – hajolt meg bocsánatkérésképpen a tanárunk, majd elkapta az ő és az én fülem is. – Itt maradtok mellettem, akkor a másik három is nyugton marad! – parancsolt ránk, majd elengedte a fülünk, és elindult.

- Én nem is csináltam semmi rosszat! – akadtam ki.

- Nem, dehogyis. A tank tetején való mászkálás példamutató viselkedés – veregetett hátba Chany.

- Kibumtól ez tök merész húzás volt – ugrált mellénk Baek is, hatalmas vigyorral az arcán.

- Az biztos, de azért ne rúgassuk ki magunkat két hónappal a ballagás előtt – szólt közbe Kyoungsoo kicsit komolyabb hangon.

- Igaz – értettem vele egyet, majd egy bájos vigyort küldtem a tanár felé, aki csak a szemét forgatta.

Később, már teljesen lenyugodva hallgattuk végig az előadást, egészen addig, amíg váratlan dolgok nem történtek. Négy-öt feketébe öltözött, fegyveres alak jelent meg a teremben. Lefagyva álltunk, hallgatva a sikoltozásokat, észre sem véve, hogy kettő egyenesen felénk közeledik.

Az egyik Jonghyunt fogta meg, a másik pedig engem húzott magához.

- Engedjen már el – néztem rá kétségbeesetten, de ő erősen szorított, majd lehajolt a fülemhez.

- Ne aggódj, nemsokára te is ugyanígy jársz, és akkor újra láthatod – suttogta, én pedig nagyokat pislogva meredtem magam elé, mert nem értettem, miről beszél. Óvatosan Jonghyun felé fordítottam a fejem, pont akkor, amikor az egyik fegyver elsült.

Sokkot kapva figyeltem, ahogy Jjong összeesett, a gyilkosok pedig dolguk végezve távoztak. Annyi erő sem volt bennem, hogy odamenjek hozzá. Nem tudtam felfogni, hogy a legjobb barátom, akivel szinte testvérek voltunk, ott feküdt holtan előttem.

- Kibum… Kibum, gyere – fogta meg a karom Chany, de én nem tudtam mozdulni. Megölték a legjobb barátom, és engem is meg akartak.

Időközben megérkeztek a rendőrök is, akik ezer kérdést tettek fel, de én egyre sem tudtam válaszolni. Fogalmam sem volt, hogy kik voltak és, hogy miért tették, amit tettek.

Az igazgató a történtek miatt szünetet rendelt el, ami alatt én végig a szobámban gubbasztottam. Senkivel nem akartam találkozni, sem beszélni, csak azon járt az agyam, hogy mikor, és miért akarnak megölni.

Az egy hetes kényszerszünet vége előtt kaptam egy újabb hírt, miszerint Jonghyun holtteste eltűnt a hullaházból. Ismeretlen tettesek vitték el, nem lehet tudni, miért. Ezek után még rosszabbul lettem, anyám már pszichológust akart hívni hozzám, de rávettem, hogy adjon még egy napot és rendbe szedem magam. Mindketten tudtuk, hogy ez lehetetlen, de bele egyezett.

A suliban is ugyanez volt a helyzet, egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy Jjong már nincs ott, hogy a sulis álmunk már nem lesz ugyanaz.

A ballagáson az osztályfőnökünk beleillesztett egy kis részt róla a beszédébe, így lett a boldog eseményből egy megható megemlékezés. A helyét is megtartották Baekhyun és köztem, még a tarisznyája és a virága is ott volt.

 Mázlimra anyám nem csinált nagy számot a ballagásból, mert tudta, hogy felesleges, inkább békén hagyott.

Gyorsan felsiettem a szobámba, és bekapcsoltam a laptopom. Már rengeteg ballagási kép fent volt, köztük Chanyeolé is, amit feltett. Az egyik képen viszont nagyon meglepődtem, ugyanis Jonghyun is rajta volt. Chany rászerkesztette a karácsonykor készült képet, és tök olyan volt, mintha ő is ott lett volna. A kép alatt pedig egy felirat volt:

,,Habár elmentél, tudjuk, hogy itt voltál”.

Ennek köszönhetően patakokban kezdtek el folyni a könnyeim, felidézve a közös eseményeket. Hosszú percekig néztem még a képet, majd kikapcsoltam a gépet, és kifeküdtem az ágyra, azzal a tudattal, hogy vége a sulinak.

A nyár is ugyanolyan volt, mint mindig. A fiúkkal és a szüleinkkel  három hétre a tengerpartra mentünk. A hideg víz, a szép part, a sok nevetés, és a homokvárépítés mind-mind felejthetetlenné tették a nyaralást. A többi napot pedig olyan átlagosan töltöttük el.

Ami viszont kezdett kicsit változni, az a köztünk lévő barátság volt. A srácok egyre furcsábban viselkedtek. Egyre többször mondta le a közös programot valamelyikük, mert valami más dolga volt.

Mindig más volt, egyszer Kyoungsoo, majd Baek és Chany. Amikor rákérdeztem, akkor egyből mentegetőzni próbáltak, hogy ez nem igaz, de azért elég feltűnő volt, ha az egyikük nem jelent meg, a megbeszélt helyszínen.

Ennek ellenére, mégis velük töltöttem el a legtöbb időt. Nem azért, mert az új osztálytársakkal nem jöttem ki, hanem mert mellettük nőttem fel. Mondhatni ismertük egymás minden mozdulatát… vagyis azt hittem.

Egyik nap átmentem Baekhez, de mivel senki nem volt otthon, leültem beszélgetni az anyukájával. Nagyon aranyos nő, mindig sikerült felvidítania, ha épp rossz kedvem volt. Épp a teát ittuk, amikor hirtelen a semmiből megjelentek a srácok, hófehér farmerben és ingben, ragyogó kék szemekkel.

Halálra ijedve, sikítva ugrottam fel a székből. Fogalmam sem volt, hogy micsodák, de pillanatok alatt az ajtó felé rohantam, hogy eltűnhessek onnan.

- Állj meg, Kibum – fogta meg a karom Chany, hogy ne tudjak meglépni. Kétségbeesetten próbáltam szabadulni, de nem engedett.

- Nyugodj meg! - kiáltották utánam, és nem engedtek ki a házból. Visszaültettek a székbe és ott tartottak.

-Mmmmik vagytok... ti?- kérdeztem remegő hangon. Chany lassan elengedte a vállam, majd megkerülve a székem, elém állt.

- Figyelj… kertelhetek össze-vissza, de megmondom az igazat – kezdett bele, majd a többiekre pillantott, akik biccentettek. – Mi hárman, angyalok vagyunk – közölte teljesen nyugodtan, mire én kínomban elröhögtem magam.

- Angyalok… olyan szárnyas, jótevők, akik a Mennyben élnek? Ti most ugrattok, igaz? – kérdeztem komolyan, de ők megrázták a fejüket.

- Nem szórakozunk. Rendes angyalok vagyunk. Az a feladatunk, hogy megvédjünk titeket, embereket a démonoktól – magyarázta kissé türelmetlenül Baek. Próbáltam komolyan venni, amiket mondtak, de annyira hülyén jött ki az egész, hogy nem ment.

- Szóval démonok… esetleg unikornisok, vámpírok, farkasok is vannak? A fogtündér is létezik? – kérdeztem tettetett lelkesedéssel, ami a fiúknak nem nagyon tetszett. Kyoungsoo nagyra nyílt szemekkel bámult, Baek pedig a fejét fogta.

- Kíváncsi vagyok, komolyan veszed-e ezt az egészet, ha megtudod, hogy Jjongot is démonok ölték meg, és rabolták el a holttestét! – támaszkodott rá a székem karfájára, hogy egyenesen a szemembe nézhessen. Az a bizonyos kék fény megint megjelent, amitől megint kirázott a hideg.

- Honnan tudjátok? – kérdeztem kíváncsian.

- Az idősebb angyalok mondták. Mi még fiatalok vagyunk, hogy felismerjük őket, az emberi alakjukban, ezért nem vettük észre akkor – magyarázta Baek. – Az idősebb angyalok viszont órákkal később is érzékelik őket

- Miért nem mondtátok el, hogy mik vagytok? – tettem fel a legfontosabbnak tűnő kérdésemet. Egy pillanatra elgondolkoztak a válaszon, mert csak egymás arcát fürkészték, mintha maguk közt beszélnék meg a választ.

- Nem lehetett, tiltja a törvény. Most sem mondhatod el senkinek, mert azzal csak bajba kevered magad, és azt a személyt, akinek elmondod – figyelmeztetett kedvesen Chany.

Féltem tőlük. Tudtam, hogy nem fognak bántani, mégis kerülni kezdtem őket. Nem terveztem, hogy végleg megszakítom velük a kapcsolatot, de idő kellett ahhoz, hogy megszokjam az új helyzetet. Régóta barátok voltunk már, szóval ők sem akadtak ki azon, hogy jó ideig még csak hozzájuk sem szóltam.