5.RÉSZ

A korai lefekvésnek az lett a következménye, hogy éjjel felébredtem. Kitapogattam az éjjeliszekrényen a telefonomat, és megnéztem, mennyi az idő. Bánatomra még csak két óra hét percet mutatott. Visszafordultam a hátamra, hátha visszaalszom, de még tíz percnyi szenvedés után sem sikerült, ráadásul még szomjas is lettem.

Úgy éreztem, hogy semmi nem akar összejönni. Nagy nehezen kikeltem az ágyból, és az ajtóhoz mentem, mert szólni akartam Elinak vagy Onew-nak, hogy hozzanak fel egy pohár vizet, de nem volt sehol senki. Na, ennyit arról, hogy „ha kell valami, kint leszünk”.

 Lassan, fáradtan csoszogtam végig a folyosón, egészen a lépcső feléig, ott ugyanis megtorpantam. Apám, Taemin, Onew, és még két másik alak hófehér farmerben, ingben, ragyogó kék szemekkel álltak a hallban és beszélgettek.

Tudtam, hogy mik ők. Ugyanazok, mint Chanyeolék is: angyalok. Azzal is tisztában voltam, hogy nem kell félnem tőlük, de az agyam mégis azt akarta, hogy meneküljek onnan, csak éppen a lábam nem mozdult. Kővé dermedve álltam és néztem őket.

- Kibum! - hallottam a nevem Tae szájából, mire mind felém fordultak. A két idegen megmerevedve bámult, Onew nagyokat nyelt, apám pedig a száját rágcsálva töprengett.

- Fiam, nyugalom - kezdte apám, és óvatosan közelített felém.

Mikor végre a lábam is engedelmeskedett, ijedten léptem egyet hátra, azután gyorsan elfutottam. Egyből a szobámba rohantam, és az ágy legmesszebbi sarkába ültem. Az ajtót nem zártam be, hisz’ felesleges lett volna… ha akar, úgyis be tud jönni. Mély levegőket véve próbáltam megnyugodni, és én magam sem értettem, minek futottam el. Hiszen Chanyék is angyalok, és tőlük sem félek.

- Bejövök, rendben? - kérdezte apám kintről, de mire kimondta, már bent is volt. - Figyelj, ezt... nem is tudom... – dadogott kicsit feszülten.

- Tudom, angyalok vagytok, Chanyeolék is azok. Nem akarsz bántani. - hadartam el a már ismerős mondatokat, inkább csak magamnak, mint neki.

Meglepetten nézett rám, de nem jött közelebb, látta rajtam, hogy félek. Pedig feleslegesen. A saját apám csak nem lenne képes kárt tenni bennem.

- Kimegyek. Higgadj le kicsit, és ha akarsz beszélni, lent várlak a hallban. - Lassan sarkon fordult, és kiment.

Eltartott pár percig, mire újra megnyugodtam, és képes voltam lemenni. Apa tényleg ott várt, az arcáról pedig lerítt az idegesség.

Leültem a szokásos helyemre, a kanapéval szemközti fotelbe. Egy ideig csak néztük egymást és hallgattunk. Végül én szólaltam meg előbb.

- Szóval, innen ismered a srácokat, igaz? - szegtem le a tekintetem a kezemre. Ez az egy volt, ami nagyon dühített, hogy a haverjaim éveken át hazudoztak nekem.

- Igen. Mivel én vagyok a vezér, ezért minden angyalt ismerek, beleértve őket is. Baek volt az, aki a haverod, és anyátok halálakor értesített engem...

- Jonghyunnál? - vágtam bele a mondatába.

- Eddig nem mondtam, mert hát, a három jómadár elfelejtette közölni, hogy te tudsz a létezésünkről. Sok vizsgálódás és nyomozás után kiderült, hogy mindkettőjükkel démonok végeztek, eddig ismeretlen okokból. - Nagyot nyeltem a friss információk hallatán, közben egyre jobban haragudtam az állítólagos haverjaimra.

- De a démonok nem azért ölnek, mert enni akarnak? - kérdeztem értetlenül, mire apám csak bólintott. – Akkor mégis, miért ölték meg őket, ráadásul fényes nappal? – tettem fel az újabb kérdést, de már kissé ingerültebben.

- Ezt, sajnos nem tudjuk még – suttogta maga elé.

- Értem – sóhajtottam fel, ezzel befejezve a beszélgetés rám eső részét.

- Elmondanád, hogy mért reagáltál így az előbb, ha tudtad jól, mik vagyunk?

- Izéé, én... nem tudom – ráztam meg a fejem. - Az agyam azt akarta, hogy minél előbb tűnjek el a közeletekből, a lábam viszont maradásra bírt, végül mégis elfutottam. Fura volt, mert annak ellenére, hogy tudtam, nem fogsz bántani, rettentően féltem tőled - suttogtam halkan, és közben körbe-körbe nézelődtem. Megint elkapott az a fura érzés, hogy valaki figyel kintről.

- Minden rendben? - nézett apám arra, amerre én.

- Valaki figyel - csúszott ki a számon. Rémülten fürkésztem az üvegajtón keresztül a sötétséget. Apám felállt és odasétált.

- Kibum, nincs itt senki két km-es körzeten belül - fordult vissza hozzám.

- De én érzem, tudom, hogy figyel, sőt, még beszél is, csak nem értem, mit, mert halk - erősködtem az igazamért, de nem hitt nekem.

- Biztos csak felzaklattak a történtek, menj, feküdj le - javasolta zavarában.

- Akkor ne higgy nekem! – kaptam fel a vizet, és a szobámba mentem.

Két órát szenvedtem, mire ismét elaludtam. Reméltem, hogy reggelre minden rendbe jön, és elfelejtem azt a rémes napot, meg a hülye követési mániámat is, aminek hangja van.

A reggelt, illetve már majdnem delet egy hosszabb fürdővel kezdtem, így már tettem róla, hogy csak ebédre érjek le a hallba. Apám és a testvérem csak szótlanul összenéztek. Gondolom, abban a pillanatban megbeszélték az egész életüket.

- Jobban érzed magad? - fürkészte apa az arcom.

- Tudod, mit? Ha nem hiszel nekem, akkor legalább ne gúnyolódj, jó? - emeltem fel a hangom, mire letette a kanalát és összekulcsolta a kezét.

- Figyelj, tegnap este, miután elmentél, hárman végigjártuk a környéket, de nem volt itt senki - akadékoskodott. – Szóval próbáld meg elfogadni, hogy hallucináltál - zárta le ezzel a témát, és folytatta az evést. Én is nekiláttam, és jó adagot be is lapátoltam.

- Délután elmehetek valamerre? – kérdeztem unottan, a kanállal játszadozva.

- Mi lenne, ha elmennénk a testőreinkkel focizni? - vetette fel Tae az ötletet, ami nem is volt rossz

- Hétre legkésőbb gyertek haza, rendben, Taemin? - nézett rá szigorúan, mire ő csak bólintott.

Kaja után mindketten felmentünk a testőrök szobájába. Eli, Onew és Luhan - azaz Taemin testőre - is bent volt.

- Ki lesz ma velem? - fordultam hozzájuk lelkesen. Onew, egyből Eli felé bökött, aki vigyorogva helyeselte a dolgokat. – Jó, akkor te, Tae, meg Luhan megyünk háromkor focizni - közöltem velük a már kész tényeket. Luhan és Eli ijedten összenéztek.

- Biztosak vagytok benne? Édesapátok is tud róla? - nézett rám Onew gyanakodva.

- Persze, hogy tud, mikor mentem el úgy, hogy ő nem tudott róla? - kérdezte Taemin pimaszul, majd elnevettük magunkat.

A két testőr tehetetlenül sóhajtott, de beadták a derekukat. Büszkén összepacsiztunk, majd mind mentünk a magunk dolgára, ami azt jelenti, hogy ő telefonálgatott, én meg próbáltam aludni egy kicsit. Igaz, a kisebb fejfájások és halk suttogások mellett elég nehéznek bizonyult, de mikor bedugtam a fülest a fülembe, és maxon elkezdtem zenét hallgatni, kicsivel jobb lett. Mondjuk, a fejem, az fájt, de hála égnek, nem hallottam semmit.

Háromnegyed háromkor csörgött az ébresztőm, és miután kinyomtam, nekiálltam készülődni. Farmer helyett egy fekete melegítőmet húztam fel egy kényelmes sportcipővel, majd mentem is le.

Tae, nem sokkal utánam jött le, kék térdfarmerben és rózsaszín pólóban, ami, mit ne mondjak, elég cukin állt rajta.

- Hol vannak a fiúk? - fordult körbe a tengelyén.

- Passz – vontam vállat.

Négy percet kellett várnunk rájuk, mire megjelentek, és indulhattunk. Gyalog mentünk, mert a két legdrágább kocsi ellenőrzésen, a többi autó pedig… máshol volt.

Odafelé kis utcákon keresztül haladtunk, hogy kerüljük a sok embert. Útközben végig egymásnak rugdostuk a labdát. Néha a hang megszólalt a fejemben, ilyenkor megálltam, és megvártam, míg legalább a hidegrázás elmúlik. Még örültem is, hogy nem értem, mit mond.

Körülbelül tizenöt percnyi séta után elértünk a pályára. A hatalmas betonplaccot két oldalról szép zöld pázsit vette körül, a másik kettőről pedig fapadokból készült lelátó.

Egész jól szórakoztunk mind a négyen. Taeminnel mi voltunk egy csapatban, a másikban meg a testőrök.

A három órás játék végére nyolc-négyre kikaptunk. Egyikünk sem gondolta volna, hogy Luhanék ilyen jól tudnak focizni. Tökre megleptek, pedig mi sem voltunk rosszak, sőt, elég hosszú ideig vezettünk is, aztán kezdtünk fáradni egy kicsit. Vagyis, én kezdtem, Taemin még egész jól bírta.

Eli, ki is hangsúlyozta, hogy milyen könnyen lefáradok velük szemben. Taemin viszont kiállt mellettem, és közölte velük, hogy én csak egy normális ember vagyok. Ezzel mindketten egyetértettek.

Közben leültünk a pálya szélén lévő kispadok egyikére, és kivettük a táskákból a fél literes ásványvizes üvegünket. Eléggé megszomjaztunk a sok rohangálásban.

- Áááá, szevasztok - ütötte meg a fülem egy ismerős hang. Minhoék léptek oda mellénk. Eliék, mintha lefagytak volna, idegesen ültek a helyükön. - Kibum, üdv újra - nyújtott kezet, én pedig elfogadtam.

Újra megjelent az a fura érzés, csak sokkal erősebben. Ők viszont ebből semmit nem láttak. Miután elmúlt, a többiekkel is kezet fogtam. – Láttam, ahogy fociztatok. Kicsit gyorsan fáradsz, edzened kéne. Ha szeretnéd, akkor segíthetünk a fiúkkal – mosolygott kedvesen. Választ viszont már nem tudtam adni neki, mert Eli megragadta a karom, és rángatni kezdett. Olyan gyorsan mentünk, hogy mikor kiértünk a pályáról és elengedett, megszédültem és nekivágódtam a kőfalnak, amin nagyot koppant a fejem.

- Basszus! - kaptam oda a fejemhez, a kezemen kis vérfoltok lettek.

- Bocsánat, sajnálom tényleg. Ezt nem akartam - mentegetőzött ijedten, de nem foglalkoztam vele, mert a fejem hirtelen elkezdett zúgni.

- Kibum! Hallasz engem? - Hallottam, tisztán hallottam az eddig csak halk suttogást. Mindkét kezem a fejemhez kaptam, és próbáltam leküzdeni az erős zúgást.

- Hé, minden rendben? - fogta meg Luhan a vállam, és felsegített. A fejzúgás elmúlt, de éreztem, hogy az a valaki figyel.

- Siessünk – hadartam, és gyorsan elindultam, hogy minél előbb hazaérjek.

Útközben rengetegszer elkezdett zúgni a fejem, ami lelassított, pedig sietni akartam, mert éreztem, hogy egyre közelebb ér hozzám. Hirtelen feltámadt a szél, és olyan érzés volt, mintha valaki nekem jött volna. Megtorpantam, és megint belém hasított a fájdalom.

- Hm... csak nem zavar, hogy érted, amit mondok? Ahogy az is zavar, hogy nem hiszik el, hogy figyelnek, ugye? – kérdezett újra a hang.

- Hagyd már abba! - tapasztottam a fülemre a kezem, és erőtlenül lehuppantam a földre.

- Kibum, mi van? - nézett rám Tae aggódva, de én csak könnyes szemmel meredtem a semmibe.

- Pedig én már nagyon-nagyon régóta figyellek, és szólítottalak is, de nem hallottál – folytatta. Úgy éreztem, mindjárt szétmegy a fejem, remegtem, mint a kocsonya, és nem tudtam megszüntetni.

- Menj már innen! - parancsoltam rá, de csak kiröhögött.

A fiúk csak álltak, és nem tudták, mit csináljanak. - Itt van, Taemin, és nem hagy békén - magyaráztam neki, de ő is pont úgy nézett rám, mintha megzakkantam volna.

- Látod? Bolondnak néz. Milyen rossz ez neked, ugye?

- Áááh! – kiáltottam fel, és egyszerűen nem tudtam moccanni. Hallottam, ahogy Eli beszél valakivel, de nem értettem, mit. Mintha nem lettem volna ott, csak távolról figyeltem volna. Teljesen hatalmába kerített a félelem.

Nem tudom, meddig ülhettem ott a földön, mert az idő megszűnt számomra létezni. A fura állapotból csak akkor estem ki, amikor két erős kar felemelt a földről, és magához szorítva beültetett egy kocsiba.