51.RÉSZ (Taemin POV)

Nem tudtam elfogadni a herceget testvéremnek. Lehet, hogy ugyanúgy nézett ki, de akkor sem ő volt az. Nem emlékezett ránk, és a velünk töltött időre sem, tehát nem ő volt. Hiába magyarázták a többiek, hogy márpedig nem így van, mert a herceg eddig is Kibumban volt, csak elnyomta magában, én nem akartam ezt elhinni.

Igaz, hogy csak pár hónapot lehettünk együtt, de én semmit nem vettem észre rajta, ami a herceg jelenlétére utalt volna. Még így sem, hogy Jonathan és Jonghyun is ezt állította. A herceg, vagy most már inkább az alvilág ura, maga a sátán, számomra egy vadidegen lett. Egy olyan, akiről semmit sem tudtam, és talán nem is akartam. Amikor felébredt, és elhívta Jonghyunt beszélni, majd közölte, hogy velem is akar, minden jómodoromat össze kellett szednem, hogy ne vágjam rá egyből, mennyire nincs kedvem az egészhez. Nem hogy beszélni nem akartam vele, de még a közelében lenni sem, sőt, még annak is örültem volna, ha látóközelbe sem kerül.

Ennek érdekében amint lehetett, leléptem a kastélyból, és inkább a fenti világba menekültem, a régi villánkba, ami apám eltűnésének köszönhetően az enyém lett. Ott sem éreztem jobban magam, mert mindig arra az időre emlékeztetett, amikor még apával kettesben éltünk ott boldogságban, majd már hármasban Kibummal, plusz a személyzet ugyebár. Azok az idők sokkal jobbak voltak, de apám már akkor elrontotta az egészet, amikor az öcsémet Jisubra bízta, mert kiderült, hogy démon.

Nem értettem, miért tette akkor azt, mert Kris-t is elfogadta. Ha ott nem küldi őt el, akkor talán még mindig normális családban élhettünk volna. De nem, ami megtörtént, megtörtént. Kibum az alvilágba került, ahol herceg lett, majd a saját apánk végzett vele. A saját apánk, aki elvileg azért tette ezt, hogy mindenkinek jót csináljon. És mi lett ebből a jóból? Egyszerre két ellenséges banda fogott össze ellenünk, és kis híján végzett velünk. Nehéz beismerni, de Kibum és a kentaurok nélkül tényleg eltiporták volna a fajtánkat.

- Taemin! - kiáltotta Chanyeol hátulról, de mire megfordultam, már a nyakamban volt. Ahhoz képest, hogy angyal, egyáltalán nem zavarta, hogy egy démont ölelgetett. Mondjuk engem sem zavart akkoriban, hiszen egy sárkánydémon volt a pasim.

- Csak egyszer próbálnál meg normálisan üdvözölni - fejtettem le magamról a langaléta karjait.

- A harc óta nem láttalak, csak örülök, hogy életben látlak - vigyorgott a végén a képembe. – Amúgy mi a helyzet nálatok? - kérdezte kíváncsian.

- Nem tudsz semmiről? - lepődtem meg. Chanyeol apám helyét vette át, tehát az angyalok vezére lett, a fiatalsága ellenére. Csodálkoztam, hogy az alvilági hírek nem jutottak még a fülébe.

- Nem igazán. Annyit tudunk, hogy nyertetek, de a többit senki sem akarja elmondani, mintha félnének.

- Kibum visszatért, Chanyeol - motyogtam halkan, de az ő szemei úgy kikerekedtek, hogy féltem, kiesnek a helyéről.

- Kibum? Életben van? Hogyan? - váltott át suttogásba hirtelen.

- Az anyánknak köszönhetően, de ez hosszú. A lényeg, hogy visszatért, de elvesztette az emberi részét, nem emlékszik senkire és semmire. Viszont erősebb, mint bárki más. Maga a sátán lett, elhiszed ezt? És mégis olyan, mintha nem az lenne. Próbál kedves lenni és törődő, de ő akkor sem ugyanaz - próbáltam jellemezni Kibumot a saját szemszögemből.

- Tudod, sokan nem tudják, de Key-nek mindig is volt egy... sötét oldala. Kiskorában nagyon agresszív volt, amolyan uralkodó típus. Ezt Minhee kinevelte belőle, legalábbis sikerült úgy nevelnie, hogy ez ne látszódjon rajta. Akkor csak az hittük, hogy ez ilyen gyerekkori butaság, amit kinőtt. De miután herceg lett, már tudtuk, hogy a démoni része volt akkoriban az erősebb, amit elnyomott magában - magyarázta a tarkóját vakarászva.

Ő is ugyanazt mondta, mint Jonathanék. Nekem pedig hinnem kellett volna nekik, és elfogadnom, hogy Kibum ugyanúgy Kibum, az öcsém, mégsem ment. Amikor odaköltözött hozzánk, akkor is mondhatni egy idegen volt, mert alig beszéltünk egymással, de most teljesen másnak tűnt. Megismertem, megszerettem, elvesztettem, és visszakaptam egy teljesen másik személyiségű testvért.

- Nem bízik bennünk. Próbálja nem mutatni, de látszik rajta.

- Minden herceget megöltek, aki erős lett, és neki ez a démoni emlékeiben megvannak. Ha te, ahányszor behunyod a szemed, azt látnád, hogy milyen kínszenvedések között ölték meg a saját fajtársaid az elődjeid, akkor tudnál bízni bennük? - tett fel egy egyszerű kérdést, amire hirtelen nem tudtam válaszolni.

- De mi a barátai vagyunk, nem bántanánk - tértem ki a válasz elől.

- Az előzőeket is a barátai ölték meg. Az utolsót például a legjobb barátja, Jisub. Ha Kibum vadállat lenne, akkor a saját érdekében megölt volna titeket, hogy véletlenül se tudjatok ártani neki. Tett ilyet?

- Nem - morogtam az orrom alatt.

- Mert igyekszik bízni bennetek, főleg benned, mivel a testvére vagy, ráadásul a kéksárkány, az egyik legfőbb bizalmasa. Próbálj meg beszélni vele, és ismerd meg őt, adj neki egy esélyt - veregette meg a vállam, majd magamra hagyott.

Utáltam Chanyeolt, amiért mindig ilyen logikusan és okosan tudott beszélni mindenről, mert tudtam, hogy igaza van. De mondani mindent sokkal könnyebb, mint megtenni. Hiába döntöttem el fejben, hogy beszélek majd vele, inkább ide menekültem, hogy véletlenül se kelljen. Egy beszari alak lettem, pedig csak a tesómról volt szó.

Testvér...Kibummal igazán soha sem volt igazán ilyen kapcsolat köztünk, inkább csak nagyon jó barátok voltunk. Talán ha a szüleink nem mentek volna szét, akkor ez is máshogy alakul köztünk, mert együtt nőttünk volna fel. De anyám okosan döntött, amikor a születésünk után elment.

Mindez Kibum miatt volt. Apám nem tudta, hogy anyánk sárkánydémon, mert nagyon jól tudta leplezni. Ha nem ikrei lettek volna, akkor nem lett volna gond, mert biztos angyalt szül, de nem így lett. Mi ketten lettünk, az idősebb, vagyis én angyal lettem, míg a második démon. Ez így van rendjén. Apámnak mint az angyalok vezére a saját érdekében is, de meg kellett volna ölnie anyát és Kibumot, mert démonok voltak. Ezt anya is jól tudta, ezért elhagyott minket, elválasztott a testvéremtől, aki most az alvilág legrettegettebb ura lett.

- Taemin, már mindenhol kerestünk - lépett be a szobámba Donghae és Minho.

- Minek? Nem vesztem el - válaszoltam a párnámba nyomott fejjel. Miért nem képesek békén hagyni?

- Mert szó nélkül leléptél. Nem szoktál ilyet csinálni. Kibum miatt van, ugye? - süppedt be mellettem az ágy, mikor Minho letelepedett mellém.

- Nem, csak pihenni szerettem volna - füllentettem gyorsan.

- Akkor jó, mert ő is itt van a hallban - mondta komolyan.

- Itt? Hogyan hozhattátok őt ide? Itt minden róla szól, normálisak vagytok? - ültem fel hirtelen, mire a pasim a vállamnál fogva tartott, nehogy kirohanjak.

- Tudjuk, és akkor mi van? Nem emlékszik semmire, nem tudja, hogy ő ott halt meg, ahol jelenleg téged vár - próbált megnyugtatni.

Ott halt meg, előttünk. Sokáig képtelen voltam betenni a lábam ebbe a házba, mert mindig az a kép ugrott be, ahogy Jonghyun karjai közt haldoklott. De mikor apám átiratta rám a házat, muszáj volt eljönnöm. Addigra az angyalok lecserélték az összes bútort a hallban, teljesen megváltoztatták, hogy véletlenül se legyen nyoma az ott történteknek. Ennek ellenére én nem szerettem ott lenni. A házban az összes képet, amin apám volt, és a dolgait is átszállítattam az egyik lakásba, hogy semmi se emlékeztessen rá. Kibum él, de az életben nem lennék képes megbocsájtani neki, amit tett.

- Akkor sem kellett volna idehoznotok - sóhajtottam, és felkeltem az ágyról.

- Nem hoztuk, jött ő magától utánad. Tudod, érzékeli a jelenléted - emlékeztetett. Hát persze, akkor is megtalált, amikor felébredt egy év után.

- Lemegyek hozzá - adtam meg magam. Nem tudtam, mit akart velem beszélni, de túl kellett esnem rajta, ahogy Chany is mondta. Adnom kellett neki egy esélyt.

- Kibum?! - cövekeltem le az ajtóban, amikor megláttam őt a volt szobája ajtaja előtt. Ahhoz a szobához senki sem nyúlhatott, miután az alvilágba került, ez volt apám parancsa. Én is csak ritkán mentem be. De ő ott állt, és némán bámulta a nagy faajtót.

- Mit csinál? - suttogta mögöttem Minho.

- Érzi az energiáját, gondolom. Engedd be - motyogta Donghae.

- Oda?

- Nem, a spájzba... na, indulj már! - lökött meg.

- Kibum... mi járatban? - tettem fel egy átlagost kérdést, mintha semmi furcsa nem lett volna abban, hogy magától megtalálta a szobáját.

- Gondoltam, utánad jövök, ha már te leléptél - válaszolta, még mindig az ajtót bámulva.

- Izé... szóval... - kezdtem el dadogni, mert erre nem igazán tudtam mit mondani, hiszen igaza volt.

- Bemehetek? - fordult egy pillanatra felém, majd vissza.

- Menj, ha szeretnél - vontam vállat, mintha egyáltalán nem érdekelt volna.

Kibum egy apró biccentés után benyitott a szobába, amiben a halála óta a sötétség uralkodott. Apám még arra sem volt hajlandó, hogy felhúzza a redőnyt, csak az ablakoz nyitotta ki bukóra, hogy valamennyire szellőzni tudjon a helyiség. Természetesen a herceg ezen gyorsan változtatott, és nem tudom, hogyan, de a vaksötétben is egyenesen az erkélyajtóhoz ment, majd felhúzta a redőnyt, ezzel több, mint egy év után újra világosságot teremtve.

A szoba ugyanaz volt. A hatalmas franciaágy rajta a félbehajtott takaróval, a félig nyitott fürdőszobaajtó, a polcokon sorakozó tárgyakkal együtt.

- Szép szoba - nézett körbe, majd megállt a szekrénynél, ahol a képek voltak. - Hm...ez a nő az alvilágban van most - mutatott rá az egyik fotón Minhee-re.

- Ő az anyánk, Kibum - mondtam el neki az igazat. Nem lett volna értelme titkolni előle. Ha nem akart volna tudni semmit a múltjától, akkor nem jött volna ide.

-  Az anyánk - mondta ő is, majd megnézte a többi képet is. Valamelyiken Chanyeolékkal volt, valamelyiken a sárkánydémonokkal, és természetesen talált rengeteg Jonghyunost is. Ezekre nem mondott semmit, csak hosszasan nézegette őket, végül a mi közös képünk maradt a kezében. Akkor még mindketten szőke hajjal virítottunk rajta, most pedig mindkettőnknek a természetes hajszíne volt.

- Hiányzik? - fordult felém, kezembe nyomva a képet.

- Micsoda? - néztem rá bután, mert nem értettem, mire gondol.

- Az a Kibum, aki akkor voltam.

- Nem ismertelek túlzottan, ezt bevallom. De akkor sokkal vidámabb voltál, és nem foglalkoztál semmivel. Most meg olyan, mintha egy vadidegen lennél. Lehet, hogy bunkón fog hangzani, de nem igazán tudlak hova tenni. Elvileg ugyanúgy a testvérem vagy, én mégsem tudlak annak tartani. Nem emlékszel semmire, mintha semmi meg sem történt volna, pedig rajtad kívül mind tudjuk, hogy mi volt - hadartam el neki az egészet, mielőtt megbántam volna. Ő csak csendben hallgatta, egyáltalán nem reagálva rá. Rettentően idegesített, hogy nem tudtam leolvasni az arcáról, hogy mire gondolt, mit érzett valójában. Csak egy érzelemmentes srác állt előttem.

- Hazudtam, Taemin - mondta határozottan, egyenesen a szemembe.

- Miről? - fontam keresztbe a karjaim, és vártam, hogy válaszoljon. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy mégis miben tudott hazudni, mikor alig pár napja volt csak ébren.

- Nem mondom, hogy mindenre, de nagyon sok mindenre emlékszem. Arra, hogy régebben az angyalok voltak a barátaim, Jonghyun halálára, majd anyáéra. Emlékszem, amikor apával a kórházba jöttetek értem, és ideköltöztem. Kris-re is emlékszem, Taóra, Jonghyunra is, és arra, amit tett velem, majd a kapcsolatunkra. Még arra is emlékszem, hogy a démonok és angyalok miatt hagytam, hogy apánk a saját kezével végezzen velem. A vizsgára is emlékszem, Dregre is, és Jonathanra is, hogy vele voltam először. Nem részletesen, de nagyvonalakban emlékszem rájuk - sorolta el mindezt úgy, mintha nem is lett volna nagydolog. Pedig az volt. Mindannyiunkat átvert, és rajta egy cseppnyi bűntudat sem látszódott, vagy csak ezt sem tudta kimutatni. Ha egyáltalán az igaz, hogy nem képes emberi érzelmeket kimutatni.

- Miért hazudtad ezt? Mi értelme volt ennek? - kérdeztem nyugodt hangon, pedig legszívesebben üvöltöttem volna, de ilyet nem tehettem.

- Szerinted mi lett volna, ha úgy állítok oda, hogy ezeket mind tudjátok? Egyből jöttetek volna az aggodalmaskodásotokkal, a sok értelmetlen kérdésetekkel, és valld be, még a szemembe se tudnátok nézni. Ti mind magatokat hibáztatjátok a halálom miatt. Te, a sárkányok, Kris-ről, Jonghyunról és Jonathanról nem is beszélve. Így legalább mind úgy kezeltetek, mintha egy régi ismerős lennék, akinek nincsenek közös emlékei veletek. Jonghyun nem lenne képes a közelembe jönni azután, hogy a karjaiban haltam meg, és nem tehetett semmit. Ahogy te is hibásnak érzed magad, mert a saját apánk végzett velem - mondta el mindezt végig a szemembe nézve. Még csak nem is pislogott.

És igaza volt, be kellett vallanom, hogy mindenben igaza volt. Féltünk volna, hogy mit vág a fejünkhöz, amiért nem védtük meg aznap. Talán tényleg ez volt a legjobb, eljátszani, hogy nincsenek emlékei, és újra felépíteni velünk a barátságot.

- Ha haragszol ránk, akkor jogosan teszed. Tényleg mi voltunk azok, akik nem vigyáztunk rád eléggé, akik nem hitték el, hogy apánk a gyilkos. Főleg Jonghyun. Neki mondtad el este, és ő nem tudott elmenni veled, pedig akkor nem történt volna meg mindez. Én sajnálom - kezdtem el a padlót fürkészni zavaromban. Sikerült beégetnem magam előtte. Jól tettem, hogy meghallgattam őt, ahelyett, hogy távol tartottam magam tőle.

- Nem haragszom, nincs miért. Viszont nem szeretném, ha a többiek tudnának erről. Jobb, ha azt hiszik, hogy nem tudok semmiről. Amúgy mi lett apánkkal? - terelte el a végén erről témát, bár nem annyira.

- Börtönben van. Mi a halálát akartuk, de te megkértél minket rá, hogy hagyjuk életben. Chanyeol megfosztotta az erejétől, és bezárták. Most ő lett a vezér. De ahogy szeretted volna, szent a béke köztünk. Néha vannak még kisebb lázadások, verekedések, de úgy átlagban sokkal jobb - foglaltam össze nagyvonalakban.

- Látni akarom apámat - mondta, és már ment is az ajtó felé, amit kinyitva beesett rajta Minho és Donghae.

- Ha egy szó kiderül erről, lábtörlőként végzitek - mondott csak ennyit, és kikerülve őket ment tovább.

- Nagyon ijesztő - nyelt Minho, miközben felálltak, és siettek utána. - Most komolyan Soomanhoz kell vinnem? - néztem segítségkérően rájuk.

- Merj ellentmondani neki - suttogta mellettem Minho.

- Innen egy teleportálással oda lehet jutni, mivel démoni börtön, elrejtve az emberek elől- magyarázta Kibumnak Donghae, én pedig csak homlokon csaptam magam. Nem akartam, hogy odamenjen. Nem azért, mert veszélyesnek tartottam, hiszen ő a sátán volt, csak egyszerűen nem akartam.

- Akkor menjünk - jelentette ki Kibum, és már ott is teremtünk. A vicces az volt, hogy mi nem teleportáltunk, mégis oda kerültünk. Minho és Donghae arcán is láttam, hogy meglepődtek egy pillanatra.

- Így gyorsabb volt - adott választ Key a fel sem tett kérdésünkre, miközben meg sem kottyant neki, hogy másik hárommal utazott.

Még észbe sem kaptunk, de ő már a recepcióssal beszélgetett, aki annyira riadtan ült a helyén, hogy féltem, szívrohamot kap.

- Jó napot! Selin vagyok, a börtön igazgatója. Miben segíthetek?  

- Soomant szeretném látni - tért a témára, mellőzve a formalitásokat. Régebben udvariasan köszönt volna, még talán hízelgett is volna a nő előtt, aki egy kivágott ruhában fityegtette magát előtte.

- Soomant nem igen lehet látogatni - húzta halvány mosolyra a száját. Szerintem neki nem igazán volt tiszta, hogy kivel is beszélt. Az emberi világban élő démonok nem igazán tudták, hogy mi történt az alvilágban, ahogy az angyalok sem.

- Selin kedves, ő akkor látogatja meg Soomant, és bárki mást itt, amikor kedve van - lépett mellé Donghae -, ő ugyanis a fia, Kim Kibum, a herceg - tette hozzá a végén, ezzel teljesen lesokkolva az igazgatónőt.

- Izé... elnézést, nem tudtam... - kezdett el mély meghajlások közt bocsánatot kérni.

- Semmi baj, mehetnénk? - kérdezte unottan. Legalábbis úgy nézett ki, de szerintem legbelül nagyon izgatott volt. Nem tudtam, miért akarja látni apánkat, de akár meg is ölhette volna, senki sem mert volna szólni.

Rettentően sokat kellett mennünk. Sooman cellája a föld alatti második szinten volt. Azt hinné az ember, hogy egy dohos, sötét hely, de tévednek. A plafonon végig ledes lámpák adják a fényt, és a szellőzőrendszernek hála, a levegő is tiszta. Ez a hely kész luxusnak számít a normális börtönökhöz képest.

- Itt várjatok, mindjárt hozzuk - engedett be minket az egyik társalgóba a lány. Ez sem olyan volt, mint a megszokott asztal és szék párosítás. Kanapé és fotel volt, fehérre meszelt fal, és egy kicsit díszesebb csillár.

- Mi majd kint megvárunk szerintem - szólalt meg Donghae, és már indult is az ajtó felé.

- Nem szükséges. Maradjatok csak - fordult felé Kibum, aki eddig a falnak támaszkodva állt.

- Rendben - ült vissza mellénk. Legszívesebben én is elmentem volna onnan, mert nem akartam látni apánkat. Gyűlöltem azért, amit tett. Neki tényleg képtelen lennék megbocsájtani.

- Taemin? - hallottam meg apám hangját, miután nyílt az ajtó. - Miért jöttél? - kérdezte, teljesen meglepetten.

- Nem én jöttem, csak kísértem - biccentettem Kibumra. Apám amint odanézett, lesápadt, és hátrálni kezdett az ajtó felé. Úgy nézett ki, mint aki szellemet lát.

- Élsz? Az hogy lehet? - vette szaggatottan a levegőt közben. Remegett, nem kicsit.

- Hm...annak a nőnek köszönhetem, akit megöltél, legalábbis azt hitted. Igen, anyánk is él - válaszolt is egyből, mintha tudta volna, mit kérdezne.

- Én… nem is tudom, mit mondjak - csuklott össze hirtelen Sooman, arcát a tenyerébe temetve. Szánalmasan nézett ki ott, akkor.

- Mondjuk egy bocsánatkérés megtenné kezdetnek - forgatta a szemeit Kibum.

- Mi van? - csattantam fel hirtelen. - Megölte anyát, majd téged is, és neked ennyi elég?! - kiabáltam rá, de figyelemre sem méltatott. Egy idióta, ha azok után, amit tett vele, ennyivel lerendezné a dolgot.

- Sajnálom. De te is tudod, hogy nem akartam rosszat. Nekem volt a legrosszabb, hogy ezt kellett tennem. Gyűlölöm magam azért, amit tettem veletek, főleg veled. Annyira boldog voltam, hogy visszakaptalak akkor, és most is, hogy életben vagy - emelte fel egy pillanatra a fejét. Hánynom kellett tőle. Biztosra vettem, hogy csak azért mondott ilyeneket, mert féltette az életét.

- Engedjétek szabadon - fordult Selinhez Kibum.

- Neked tényleg elment az összes józan eszed? Komolyan elgondolkodom rajta, hogy vannak-e meg agysejtjeid. Meg kell bűnhődnie azért, amit tett - ráztam meg, de olyan rideg tekintettel meredt rám, hogy szinte elszívta az összes életerőmet.

- Ez nem büntetés. Ebben a börtönben kész luxusban él. Sokkal rosszabb lesz neki, hogy közönséges emberként kell leélnie a maradék éveit, tudva, hogy ketyeg az órája. Ráadásul ő egy elég híres személy, nem tűnhet el sokáig - magyarázta meg a döntését. Lényegében igaza volt, de még így sem tudtam teljesen elfogadni.

- És ha megint megölet? - fontam össze a karjaim, de erre a kérdésemre még Minhóék is felröhögtek.

- Életem, ő a sátán, már nincs olyan lény, aki végezhetne vele. Még ha az összes erős lény össze is fogna, Kibum lenne az, aki túlélné - fogta meg a vállam Minho, és visszahúzott maga mellé.

- Viszont a villába nem mehetsz, az egyik lakásodban fogsz élni. Kapsz egy utolsó esélyt, apa, hogy a családoddal legyél, és visszanyerd a bizalmunkat. Ha elrontod, a te hibád lesz. Ne feledd, ketyeg az a bizonyos óra - mondta még, majd kisétált a teremből. Sooman csak megdöbbenve ült ugyanott. Szerintem felfogni sem volt képes, amit hallott.

- Felejtsd el, hogy valaha is megbocsájtok neked - vágtam még oda neki, mielőtt Kibum után mentem. Lehet, hogy a testvérem egyszer képes lesz megbocsájtani neki, de én biztos nem.

- Donghae, úgy hallottam, hogy az elmúlt évben ti, sárkányok kihagytátok az iskolát. Igaz ez? - tudakolta Kibum a villánkba érve.

- Magántanulóként folytattuk, Jonghyunon kívül. Ő egyáltalán nem járt be - válaszolt Hae.

- Rendben, akkor szeptembertől visszamegy mindenki. Szeretném, ha normálisan elvégezné mindenki a sulit, mert gondolom, szükségetek lesz rá az életben.

- Ahogy szeretnéd. De honnan tudsz róla?

- Én mindenről tudok, ha akarok. Az iskola pedig fontos.

- Te is visszajössz? - erre a kérdésére már mindketten odakaptuk a fejünket Minhóval. Nagyon reméltem, hogy visszajön velünk az iskolába, és megpróbál ő is normális életet élni.

- Nem hiszem. Alapból én is kihagytam az utolsó évet, nem biztos, hogy képes lennék újra beülni az iskolapadba. És hercegként kicsit sok dolgom lenne, a kettő együtt...

- Azért vagyunk mi hárman vezérek, hogy elvégezzük helyetted a munkát, szóval ez nem kifogás. Neked is ki kell járnod - vágott a szavába Donghae, és most ő vágott ijesztő fejet.

- Ezt majd még meglátjuk, nem ígérek semmit.

- Rendben, ahogy szeretnéd - adta fel a küzdelmet.

- Akkor én most hazamegyek, szeretnék még elintézni pár ügyet - zárta is le a témát Kibum, mielőtt bármelyikünk megszólalhatott volna.

- Én is jövök. Még beszélnem kell Taóékkal is - csatlakozott hozzá Hae, majd elteleportáltak.

- Minden rendben? - karolta át a vállam Minho, és magához húzott egy csókra, ami abban a pillanatban rettentően jólesett. Szükségem volt rá, hogy lenyugodjak egy kicsit, mert Kibum döntései elég szépen felkavartak.

- Persze, de most azt hiszem, muszáj lefeküdnöm egy kicsit - adtam egy puszit neki, és el akartam engedni a kezét, hogy a szobámba menjek, de ő visszarántott, és a karjaiba kapott.

- Akkor csatlakozom - puszilt homlokon, és felvitt az emeletre. Minho mindig erőt tudott adni nekem, miután Kibum meghalt. Sokkal szorosabb lett a kapcsolatunk, mint előtte volt.

- Te vagy a legjobb dolog az életemben - bújtam hozzá szorosan, fejemet a mellkasára helyezve. Ő a legkényelmesebb párna a világon.

- Nekem is te - kezdte el cirógatni a nyakam. - Tudom, hogy nem a legmegfelelőbb időpont ez, de lehet egy kérdésem? - hagyta abba a tevékenységét, és éreztem, hogy vett egy mély levegőt. Előre féltem, hogy mit akarhat.

- Persze... gondolom - markoltam bele a pólójába. Csak reménykedni tudtam, hogy nem valami rosszat akar.

- Hozzám jössz?