2017. január 8., vasárnap

45.RÉSZ (Jonghyun POV)


Megígértem Kibumnak, hogy elkísérem, és a közelben leszek majd, de nem tehettem meg. Pár démon gyilkolászásba kezdett, amit meg kellett akadályoznunk a fiúkkal, mielőtt komolyabbra fordult volna. Ideges voltam emiatt, és éppen ezért ordibáltam le a fejüket a szerencsétleneknek. Aggódtam érte nagyon, főleg azután, amiket este összehordott. 
- Még egy ilyen, és kitépem a szíveteket! – vágtam rájuk a cellaajtót, ahova a problémás démonokat zártuk el egy időre, míg újra észbe kapnak. Sajnos az utóbbi időben ez egyre sűrűbb volt.
- Minden rendben, Kris?- kérdeztem a lépcső tetején idegesen toporzékoló démont.
- Mondott neked bármit is Key? – cövekelt le előttem.
- Öhm, nem találkoztam ma vele, elment az apjához. Miért kérded? – indultam közben el a szobám felé, hogy utána mehessek Kibumért.
- Ideges volt, nyugtalan, sápadt. Aggódom érte, valamit nem mondott el – sziszegte mérgesen, és a szövegével sikerült engem is felzaklatnia.
- Most megyek elé, gyere te is, sőt, szólj a sárkányoknak is, biztos, ami biztos! – osztottam ki a parancsokat, mikor ő ezerszer erősebb volt nálam, bár abban a pillanatban inkább tűnt egy gyenge, aggódó apának. Ha úgy nézzük, akkor úgy is viselkedett Kibummal, mintha az is lett volna neki.
- Jonghyun! – kiabált utánam Suga, mire morgolódva álltam meg, és fordultam felé.
- Mivan? – sóhajtottam, ő pedig a kezembe nyomott egy fehér borítékot.
- Kibum küldi – adta át a feladó nevét is.
- Köszi. Szólj a sárkányoknak, öt perc múlva az udvaron, sürgősen – haladtam tovább Kris-szel a szobámhoz, ahol egyből felbontottam a borítékot.
- Mi áll benne? – kérdezte, mikor még szét sem hajtottam a papírt.
- Olva… som – rekedt bennem egy pillanatra a levegő, amikor megláttam a levél címének szánt egyetlen szót.
- Jonghyun, mi van? – hadonászott előttem, mire megráztam a fejem, és hangosan olvasni kezdtem a tartalmát.
Búcsú
Volt egy fura álmom az éjjel, ami nem álom volt. Tudom, hogy nem az volt, érzem minden egyes porcikámban, mégis kételkedem benne. Nem tudom, mi lenne a helyes döntés. Apám a merénylő, ott, ahova éppen mennem kell. Mire olvasod ezt, már talán nem is élek. Igen, elmegyek. Miért? Mert a béke fontosabb mindennél. Ha aláírom a szerződést, nyugtotok lesz, még nélkülem is, talán majd azután, hogy túlléptetek a halálomon.
Igazad volt éjjel, tényleg én vagyok az, aki fut a halál után, aki keresi a társaságát. Most is egyenesen hozzá futok, de legalább befejezhetem a feladatom.
Kérlek, mondd meg a sárkányoknak, hogy köszönök nekik mindent. A kitartást, a sok kedvességet, amit tőlük kaptam. Minhónak üzenem, hogy ha Taemint egyszer is megbántja, engedélyt adok neked és Krisnek, hogy megöljétek. A bátyámnak csak annyi, hogy szeretem nagyon, és remélem, hogy minden rendben lesz vele azután, ami ma történni fog. Ne hagyd, hogy hülyeséget csináljon, segíts neki, kérlek.
Jonathan… talán ő volt az a pasi, aki eltudott volna felejtetni téged, de nem hagytam. 
Krisnek mindenért hálás vagyok, biztos egész nap aggódni fog értem, és talán őt még nálad is jobban megviseli majd a halálom, hiszen szinte apa-fia kapcsolatban voltunk már. Neki tartozom a legnagyobb köszönettel, mert nélküle már réges-rég nem élnék.
Jonghyun, mindenki fontos számomra, de te mindennél fontosabb vagy. Kiskorunk óta együtt vagyunk, rengeteg dolgon átmentünk, hol a te, hol az én halálomon. Mindketten átéltük már, hogy milyen lenne elveszíteni a másikat, de egyikünk sem gondolta, hogy miután végre összejöttünk, akkor fogunk végleg elválni egymástól. Nem kérhetem tőled, hogy lépj túl rajtam, de szeretném. Megérdemled, hogy boldog életet élhess nélkülem is. Vigyázz a többiekre, és élj! Ez parancs. Nagyon szeretlek, és mindig ott leszek neked, még ha te nem is tudsz róla.
Millió puszi: Key
- A rohadt életbe! – csaptam bele ordítva falba.
- Siessünk, talán még nem késő! – ragadta meg a karom Yifan, és eszeveszett tempóban rohantunk az udvarra, ahol már vártak.
- Azonnal teleportáljatok Taemin házához – sürgettem meg őket, mert nagyon punnyadtan álltak és beszélgettek.
- Gáz van? – kérdezte Jonny.
- Ha Kibum halála gáznak számít, akkor igen. Indulás!– ragadtam meg Kris karját, aki átteleportált engem is, mert vele egyenesen az udvarra tudtam érkezni. Szerencsére kiváltságos személy volt Sooman szemében.
- Erre – rohant a bejárat felé, amit olyan erővel nyitott ki, hogy attól féltem, leszakad. - Kibum! – hallottam, hogy kiabál, de mikor odaértem mellé, már csak azt láttam, ahogy a fehér energiagömb eltűnik a medáljában. Egyből odarohantam mellé, ellökve tőle az apját, közben Krist kérve, hogy tegyen valamit, holott minden démon tudja, hogy ez ellen nincs menekvés.
Egyszerűen nem tudtam, mit tegyek. A gyerekkori barátom, életem szerelme ott haldoklott a karjaim között, és én semmit sem tehettem. Csak ültem a karomban a már szinte élettelen testével, mellettem egy holtsápadt Kris-szel, egy zokogó Taeminnel és egy idegbeteg Minhóval. A kanapé mögött pedig a többiek álltak, tisztes távolságban. Még Jonny sem jött oda, nem volt rá képes. Ha valaki rajtam kívül, akkor ő tényleg igazán szerette őt.
- Szeretlek, mindig szeretni foglak – suttogtam a fülébe, de tudtam, hogy már nem hallotta rendesen. Akkor már a folyamatos rángások, öklendezések is abbamaradtak, csak a szíve dobbant még párat, de az is egyre erőtlenebbül.
- Én is szeret… – kezdett bele, majd rándult egy utolsót, végül mindennek vége volt. Kibum holtan feküdt a karjaimban, már egyáltalán nem éreztem a gondolatait, az érzéseit.
- Ne hagyj itt – temettem a fejem a vállába, kihasználva az utolsó alkalmat, hogy érezhessem az illatát. – Annyira szeretlek, Kibum – emeltem el a fejem, pont, mielőtt a teste eltűnt. Soha nem értettem, hogy miért történik ez a démonokkal. A vámpíroknál csak hamu lesz belőlük, de itt semmi sem. Mintha elteleportálna a halott teste valahova máshova.
 - Jonghyun, gyere - tette a vállamra kezét Donghae, de nekem moccani sem volt erőm, nem akartam otthagyni a helyet, ahol az előbb még a karjaimban volt. Azt akartam, hogy éljen még, mert ő nem érdemelte meg a halált.
- Hogy tehetted, te szemétláda? Miért csináltad ezt? A fiad volt, az öcsém, gyűlöllek, Sooman! - kiabálta zokogva Taemin az apjának, akinek erőteljesen csapkodta a mellkasát.- Ha nem kért volna meg, ha nem ő kérte volna, hogy hagyjunk életben, most a legszörnyűbb módon gyilkolnálak meg, mert ezt érdemelnéd! - folytatta, de Minho elhúzta tőle, hogy a démonok elvihessék a rohadékot. Én is megöltem volna, de Kibumnak ez volt az utolsó kívánsága, és ezt tiszteletben kellett tartanom, még ha nehezemre is esett.
- Nyugodj meg – ölelte magához Minho, de Taemin ellökte, és elfutott. 
- Taemin! – kiabált felé, és már ment is utána. Key elvileg rám bízta a bátyját, de én még felfogni sem tudtam, hogy a szerelmem halott, nemhogy még mást vigasztalni tudjak.
- Menjünk – szólt újra Hae, mire nagy nehezen felálltam a véres kanapéról, de abban a pillanatban vissza is estem rá, hangosan zokogva. 
- Nem halhatott meg, nem akarom, ez nem igaz. Mindez csak egy álom, és ha felébredek, ott fog feküdni mellettem. Miért nem vettem komolyan az este, amikor már mondta, hogy rossz előérzete van? Akkor nem lett volna ez az egész, nem kellett volna idejönnie – hadartam a kanapéba, remélve, hogy tényleg nem történt meg mindez, de nem így volt. 
- Ez mindenkit megviselt, de nem a te hibád. Magától jött ide, annak ellenére, hogy tudta, mi vár rá. Nagyon makacs volt, te is tudod – fogta meg a karom, és állított fel két lábra. Az ő szeme is vörös volt a sírástól, ahogy a többieké is. Jonathan meg csak állt ugyanabban a pozícióban, mozdulatlanul, szinte levegőt sem véve. Nem mintha szüksége lett volna rá. - Hazamegyünk! – szólította fel a többieket, mire mindenki egyszerre kapta a fejét Donghae-re, hogy utána lassú tempóban kimenjenek az udvarra, ahonnan teleportálni tudtak.
Az elkövetkezendő héten egyáltalán nem hagytam el a szobám. Nem ettem, nem ittam, csak feküdtem az ágyon, Kibum oldalán, a párnájába nyomott arccal. Már ott sem éreztem az illatát, tényleg csak az emlékeimben élt tovább, meg a képeken, amiket közösen készítettünk még régebben. Elképzelni nem tudtam, hogyan gondolta, hogy a halála után találok majd magamnak valaki mást, aki helyettesítheti őt az életemben. Ez veszett ügy volt már az elején, mivel senkit sem akartam. Nekem utána már senki sem kell, inkább halok meg egyedül.
A híreket is Tao közölte velem az ajtón keresztül, miszerint a szerződés is életbe lépett, éppen ezért mindenki mindenkivel békében áll. A két démon klán is összeállt, és az angyalokkal is elég sokat vannak a démonok. Kibum remek munkát végzett, ezt mindenki elismerte. Ő volt az egyetlen herceg, aki sikeresen véghezvitte a terveit, még az élete árán is, éppen ezért hősnek kiáltották ki, miután megtudták, hogy mi történt. 
Sooman az emberi világ démoni börtönébe került, miután megfosztották az erejétől. Chanyeol lett az új angyalvezér, aki előtte a jobb keze volt. Mindenki így látta jónak. Őket is megviselte a barátjuk halála, hiszen majdnem egy időben ismertük meg Kibumot. Chan egyből halálra akarta ítélni a volt vezért, de Taemin elmondta Key kérését, ezért csak a dutyiban való megrohadást kapta.
Nálunk Tao, Kris ésDonghae lett a vezér, egyből három is, mert sokkal nagyobb létszámról volt szó. Tao maradt a mi bázisunkon, Donghae a sajátjukon, Kris pedig fentről irányított mindent. Teljes összhangban dolgoztak, főleg, mióta Kris adott egy újabb esélyt a keresztapámnak. Szerintem rájöttek, hogy nem szabad húzni a dolgot, mert soha nem lehet tudni, mennyit lehetnek még együtt. Tanultak az esetemből.
Én mindent elbasztam, amikor bántottam a srácot, akit mindennél jobban szerettem.
- Jonghyun, gyere már ki, szükséged van egy kis friss levegőre - próbálkozott Tao a második héten. - Tegnap eltemettük Kibumot, illett volna ott lenned - folytatta, amikor semmi választ nem kapott tőlem. Ott kellett volna lennem, de nem voltam rá képes. Nem akartam elfogadni, hogy halott. Reménykedtem benne, hogy nemsokára megjelenik az ajtómban, és közli, hogy csak pihent egy kicsit. 
- Kim Jonghyun! - hallottam Kris hangját is, ami már sokkal türelmetlenebbül csengett a keresztapáménál, de még így sem mozdultam volna meg, ha a vastag faajtóm nem csapódott volna be. Még megijedni sem volt időm, amikor Kris elkapta a pulóverem nyakát, és álló helyzetbe rántott. 
- Mi a szart csinálsz? - motyogtam unottan, de válasz helyett csak kifelé kezdett húzni.
- Elengednél? - kérdeztem, mikor már az udvaron voltunk, ahol mindenki minket nézett.
- Nem - markolta meg erősebben a felsőm, és az engedélyem nélkül teleportált el velem.
Nem tudtam, hol vagyok, de a látvány magáért beszélt. Minden annyira szép volt, hogy kételkedtem benne, hogy még mindig az alvilágban tartózkodom. A bokáig érő fű között rengeteg virág volt, mindenféle színben, ami teljesen feldobta a helyet. Nem mintha a hatalmas tó és hegy nem lett volna alapból káprázatos.
- Hol vagyunk? - fordultam Kris felé, aki türelmesen megvárta, míg feltérképezem a helyet. Kibumnak nagyon tetszett volna, ő imádta az ilyeneket.
- Csak gyere - haladt el előttem, és a hatalmas sziklák felé ment. Szemforgatva követtem, mert bár szép hely volt, nekem semmi kedvem nem volt kirándulgatni. - Add a kezed - nyújtotta felém a sajátját. Értetlenül néztem rá, mire felsóhajtott, és megragadta az enyémet, majd áthaladtunk a sziklán. Nem hazudok, mintha szellemek lettünk volna.
Bent pedig teljesen eltátottam a szám. A hatalmas hegy egy óriási barlangot rejtett magában, amin látszott, hogy emberi kéz alakította át.
- Mi ez a hely? - kérdeztem kíváncsian.
- Itt volt Kibum Jonnyval a két hét alatt, amikor nem találtad őket.
- Szóval itt van a sárkány - mondtam magam elé, amivel sikerült meglepnem Krist.
- Mesélt neked róla? - tudakolta meglepetten, de csak a fejem ráztam.
- Hallottam, amikor úgymond magában beszélt Dreggel, és mivel engem is sokszor megemlített, beleláttam a gondolataiba, amikben egy nagy, sőt hatalmas fekete sárkány volt. Tudtam, hogy ez titok, ezért senkinek sem mondtam. Azért hoztál, hogy megismerjem? - sóhajtottam, bár azért lelkes voltam, hogy végre találkozhatok egy már kihalt lény utolsó tagjával.
- Dreg halott.
- Mi?
- Ő csak addig élhetett, amíg Kibum is. Rengeteget szenvedhetett, mert tiszta korom az előtér, ahol feküdni szokott. Abban a pillanatban, amikor Key-ből kiszállt az élet, Dreg is eltávozott - magyarázza el röviden a lényeget.
- Hmmm...szóval akkor már semmi esély, hogy még él valahol, ugye? - töröltem le az arcomról egy elhullatott könnycseppet. 
- Sajnos nincs - haladtunk befelé.
- Ez volt Key szobája, amikor itt volt - nyitotta ki, és engedett előre.
Nem lepődtem meg a sok kép láttán, amik a falat díszítették. Volt Jonnyval közös képe is, de engem azok kötöttek le, ahol boldogan mosolygott a sárkányt ölelgetve. Nagyon szerethette őt, ahogy mindenki mást is. Kevesebb, mint egy év alatt több barátot és csatlóst gyűjtött maga mellé, mint bárki más. Köszönhette ezt a kedves természetének, amivel mindenkit egyből levett a lábáról. Baromira hiányzik...
- Kris, ő meg mit keres itt? - lépett be a szobába Jonathan.
Kelletlenül fordultam meg. Ő is ugyanolyan pocsék állapotban volt, mint én. Kócos hajjal, gyűrött ruhában és a sírástól vörös szemekkel kérdezte az idősebbet. Már majdnem két hét is eltelt, de ő sem tudta feldolgozni a dolgokat.
- Gondoltam, iderángatom, mert mindketten pocsékul vagytok, és kezdetek felidegesíteni. Ha szeretnétek, öljétek meg egymást, csak csináljatok már valamit a bezárkózáson kívül - túrt bele tehetetlenül a hajába. Mi is nagyon jól tudtuk, hogy szánalmasak vagyunk, de mindkettőnk számára fontos volt Key, ahogy neki is, csak ő próbálta elrejteni, és a munkába meg Taóba temetni az érzéseit. 
- Én elmentem vissza a szobámba - fordult sarkon a vámpír.
- Most itt kell maradnom? - kérdeztem, mire csak egy biccentés volt a válasz, és ő is lelépett, míg én ott álltam tehetetlenül. – Remélem, ott is boldog vagy vele, ahol most vagy - motyogtam az egyik képnek, ahol Kibum és Dreg hatalmas feje volt csak a képen. Mindent megadtam volna, hogy még egyszer láthassam azt az édes kis mosolyát. 
Egy ideig csak mászkáltam a szobában, majd amikor már elég fáradtnak éreztem magam, levettem a polcról a képet, és lefeküdtem vele az ágyra. Ha már máshogy nem, legalább így velem legyen.
- Ébren vagy? - hallottam meg ekkor Jonny hangját az ágy mellől.
- Aha - válaszoltam annak ellenére, hogy nem akartam. 
- Maradhatok? Jó valaki olyan társasága, aki megérti, mit is érzek.
- Gyere - ültem fel az ágy egyik szélén, hogy helyet adjak neki. 
- Kösz. Bocs, hogy bunkó voltam nemrég, de nem tudom, mit csináljak, akaratlanul jött az egész - kezdett bele a magyarázkodásba, amire csak egy hümmögéssel válaszoltam.
- Gondolom, engem hibáztatsz - fordultam felé, bár a sötétben nem sokat láttam.
- Először igen. Ha velem maradt volna, akkor ez nem következik be. De aztán rájöttem, hogy az én hibám volt. Nem kellett volna odavinnem hozzád akkor este, és akkor lefekszel azzal a kölyökkel, így Kibum itt maradt volna, biztonságban.
- De mégis elhoztad, mert te az ő érdekeit nézted. Tudod, még akkor is féltékeny voltam, amikor már az enyém volt. Te talán még nálam is jobban szeretted, és ezt ő is tudta, érezte - mondtam neki lehangoltan. Tényleg úgy gondoltam, ahogy mondtam. Ha Key még élt volna, akkor el kellett volna fogadnom, hogy őket soha nem fogom tudni teljesen szétválasztani. Kibum szíve mindkettőnkhöz húzott, mégha nem is mutatta ki. Rajongott a vámpírért, szerette őt, de engem választott.
- Mielőtt beküldtem hozzád, közöltem vele, hogy a halálod után újra meghódítom. Többezer évet lehettem volna vele, nem gondoltam, hogy helyette itt fogom neked elmesélni ezt, miközben a halálát próbáljuk elviselni - kulcsolta össze a kezét a térdén. Én sem gondoltam volna, hogy ennyire őszintén, normálisan fogok majd egyszer vele beszélni, mikor nemrég meg akartuk ölni egymást. - Nem hiszem el, hogy halott, Kibumot nem lehet ennyire könnyen megölni - rázta a fejét.
- Szerintem sem. Még mindig abban reménykedem, hogy valahol él. De Dreg sincs már, csak a rengeteg hamu maradt - próbáltam ésszerűen gondolkozni.
- Tudom, de akkor sem hiszem el. A temetésre is emiatt nem mentem el, mert nem halhatott meg, még nem - fordult felém. Annyira egyformán gondolkoztunk, hogy meglepettségemben elengedtem egy halk nevetés félét.
- Bocs - kértem elnézést, amikor értetlenül meredt rám 
- Min nevetsz?
- Csak annyira fura, hogy mindketten ugyanazon az állásponton vagyunk - vettem komolyabbra a figurát.
- Hát, ja, végülis mindketten ugyanazt a pasit szeretjük, nem kevés hasonlóság lehet bennünk.
- Maradhatok itt reggelig? Abban a szobában nem tudok aludni - ásított egy hatalmasat.
- Mert ott... - kezdtem bele, de egy gyors bólintással válaszolt is a ki nem mondott kérdésemre, mielőtt megszólalt:
- Ja, még túl friss.
- Maradhatsz, engem nem zavarsz.
- Kösz - helyezkedett el fekvő pozícióba, egy kis plüsst magához húzva.
- Tőled kapta? - kérdeztem.
- Aha, még azután, hogy találkoztam vele, és megtudtam, hogy ki is ő valójában. Véletlen lebukott, amikor beszélt Dreggel. Gyönyörű szörnyeteg volt - mesélte el, én pedig nem lepődtem meg, hogy ő mindenről tudott, hiszen benne jobban bízott Key, mint bennem, mert ő sosem bántotta.
- Értem. Jó éjt - feküdtem le én is, háttal neki. Érdekes módon nem kattogott semmin sem az agyam, csak lehunytam a szemem, és elaludtam.

2 megjegyzés:

  1. Embeeeeeer!
    Így nagyon nem leszünk jóban, remélem, tudod!
    Mi az, hogy Key csak úgy meghalt? Mi az, hogy nem támadt fel, és még csak pora sincs??? Szegény Jonghyun meg csak lett, és nem, Kibum halálával még az idegbeteg Minhóval sem tudsz kiengesztelni (pedig nagyon édes lehet *-* Úristen, csak képzeld el, ahogy ott idegeskedik hát anyám *q* <3 )
    Szóval, ez gonosz volt, és nem, az sem érdekel, ha Jonghyun és Jonny összejönnek, mert kinyírtad Keyt!!!!!
    Siess a folytatással, hátha feltámad a kis herceg, vagy nem tudom!

    VálaszTörlés
  2. :D Hát most na, ilyennek is kell lennie benne. Nem mondtam, hogy happy end lesz a vége XD Így történt, ezt kell elfogadd ;)
    Minho...hát a kövi részt jobban fogod szeretni, sőt, szerintem az lesz a kedvenc fejezeted, de majd kiderül XD
    Igyekszem a kövivel is, de herceg nem lesz, sajnálom, ő halott :D köszönöm, hogy írtál :)

    VálaszTörlés