46.RÉSZ (Taemin POV)

Már eltelt egy év az öcsém halála óta, de nekem még mindig olyan érzésem volt, mintha tegnap történt volna. Haragudtam rá, amiért nem szólt nekünk, hogy mit tervez. Elkerülhettük volna az egészet, de ő makacs volt, és mindenkire gondolt, csak magára nem. Képtelen vagyok elfogadni, hogy nem él már, pedig Jonghyun sem érzi a jelenlétét.

Sokszor kérdezték tőlem is az elején, hogy érzek-e valamit, de nemmel válaszoltam. Tényleg nem éreztem a herceg jelenlétét, amit nekem kellett volna, de másét sem, pedig elvileg már rég meg kellett születnie valahol az újnak. Ez még mindig reményt adott nekem, hogy életben van valahol, valamilyen formában.

 - Taemin – szólított Minho, de mivel nem figyeltem, hanyatt döntött az ágyon. Durcásan néztem rá, de ő állta a tekintetem. - Mikor fogadod végre el? Már a többiek is átvészelték, sőt, Jonghyun és Jonny is - támaszkodott felettem, mint minden alkalommal, amikor nem figyeltem rá. Ilyenkor muszáj volt, mert ha el is fordítottam a fejem, visszafordította.

- Csak hiszed. Kris a munkába temeti a bánatát, még Taóval sem foglalkozik annyit, amennyit kéne, tehát egyáltalán nincs jól. Jonghyun és Jonny, láttam őket én is. Sőt, intimebb pillanatban is, mint ti, mivel véletlen rájuk nyitottam az... szóval az aktusuk közben. De tudod, miért vannak együtt? - kérdeztem komoran.

- Mert megismerték egymást, és egymásba szerettek? - kérdezett vissza mindent tudóan, mire csak az arcába röhögtem.

- A nagy szart. Csak így egyikük sem érzi azt, hogy elárulták Kibumot, miközben jól érzik magukat. Mindketten őt szerették, és egyikük sem lenne képes mást szeretni, így megegyeztek, hogy kielégítik egymás szükségleteit, de semmi mély érzelem nincs benne - meséltem el neki, amit ők meséltek nekem akkor. Teljesen kibuktam, hogy fél évvel a szerelmük halála után képesek erre, ezért elmondták. Nem akartam hinni nekik, de megtettem. Ők mindenkinél jobban szerették Key-t.

 - Hát erre nem gondoltam volna. És veled mi a helyzet? Meg sem próbálod enyhíteni a fájdalmad? - hajolt közelebb hozzám.

- Próbálom - fordítottam el hirtelen a fejem, mert zavart a közelsége. Az utóbbi időben nagyon kerültem a fizikai érintkezést vele, mert nem volt kedvem hozzá. Esténként szerettem hozzábújni, meg néha egy gyors csókot adni, de ennél több nem történt azóta.

- Kezdem elveszíteni a türelmem - szállt le rólam, és mérgesen becsapta maga után a fürdő ajtaját.

- Ahj, Minho, miért nem értesz meg? - sóhajtottam a plafont nézve. Megértettem őt, hiszen neki is biztos elege volt már belőlem, amiért ennyire magamba zuhantam, de engem senki nem értett meg.

Akikkel békében álltunk, azok az angyalok és meglepő módon a vámpírok voltak. Nem Jonny miatt, hanem az apja, a fejedelem szervezett egy békítő ülést, mert kiderült, hogy az ő viszályuk mögött is apám állt. Bár megölhettem volna.

Nekem apám mindennél többet jelentett, ahogy Kibumnak is anyánk. A sok gonoszsága miatt viszont úgy meggyűlöltem, hogy a halálát kívántam, annak ellenére is, hogy az öcsém ezt nem akarta. Nagyot csalódtam benne, mert mindig felnéztem rá, hogy milyen jó vezető, de mégsem volt az. A saját fiát is képes volt megölni, mert magára gondolt, meg elvileg a békére, amit úgy szerzett meg, hogy gyilkolt. Undorító tett volt ez a részéről.

- Amúgy Donghae, Tao és Kris hívat minket - lépett mellém Minho egy farmerban, és törölközővel a nyakán. Annyiszor láttam már így, de még mindig képes volt zavarba hozni ezzel. Eszméletlenül jó teste volt. - Úgy bámulsz, mintha nem láttál volna még így - mondta közömbösen, és magára vett egy pólót.

- Csak elbambultam - fintorogtam rá.

- Akkor menjünk - csóválta meg a fejét, és udvariasan maga elé engedett. Tényleg megbántottam.

- Mi a helyzet? - vágódott le Sehun és Kevin közé a kanapén, én pedig a fotelbe telepedtem le.

- Gondolom, hallottátok ti is, hogy Thanos és Tiana elindult egy kisebb sereggel felénk - közölte halál nyugodtan Tao, mintha a napi teendőkről beszélt volna.

- A farkasok és tündérek vezetője? - kapta mindenki rám a tekintetét, mikor ijedten kérdeztem vissza.

- Pontosan. Kibum halála és Sooman eltávolítása a vezetői székből eléggé meggyengített minket. Az angyalok nem tudnak lejönni az alvilágba, így mondhatni könnyű préda vagyunk számukra, hogy visszaszorítsák a területünket és megtizedeljék a létszámunkat - magyarázta el értelmesen Donghae, hogy mik is a terveik.

- De itt vagyunk mi is - szólt közbe Jonny is, aki a klánját képviselte.

- Lehet, hogy békében állunk, de nem hiszem, hogy apád bele akar keveredni egy ilyen harcba.

- És ha iderendeljük a fenti démonokat is, akkor már elegen lennénk, nem? - kérdezte Minho.

- A fenti démonok több, mint háromnegyed része nincs kiképezve, semmit nem érnénk velük - szólta le Kris az ötletét, amiben én is egyetértettem. Rengetegszer kerültünk velük összetűzésbe, amikor még angyal voltam, és még a démoni erejüket sem tudják használni.

- Szóval azért hívtál ide minket, hogy elmondd, pár nap múlva legyilkolnak minket? - akadt ki Sehun.

- Ezt nem mondtam...

- Semmi értelmeset nem mondtál, csak hogy háborúra kell számítanunk! - dühöngött tovább. Az arcok alapján mind ugyanígy vélekedtünk a dologról.

- Mi tízen vagyunk azok, akik a legerősebbek a démonok között, a többiek is elég képzettek, főleg azok, akik nálunk tanulták a harcművészetet, de gondoljatok bele, hogy két igen erős ellenséges fajjal állunk szemben, akiknél mégtöbb erősebb lehet - próbálta lenyugtatni Tao a kedélyeket.

- Ha Kibum élne, akkor mivel lenne másabb? - nézett Namjoon a vezéreinkre.

- Ő volt a herceg - tudta le ennyivel a választ Donghae.

- És? Jelenleg egyből két vezető is támadásnak indult - értetlenkedett tovább.

- A hat vezér közül a herceg a legerősebb. Mondhatni ő az alvilág ura, aki mindenki felett áll itt lent. Ezért nem fejedelem, vezér meg ehhez hasonló a megszólítása, hanem herceg. Egyedül az angyalok kivételek, mert ők nem itt vannak - próbálta megértetni a rangokat Kris.

- Ahhoz képest elég gyorsan eltették láb alól a hercegünk - horkant fel Suga.

- Fogd be! - förmedtem rá idegesen. Nem szerettem, ha rosszat mondtak az öcsémről.

- Bocs, Taemin, de ez az igazság - vont vállat, mire előtte termettem, és leterítettem a földre.

- Egyikőtök sem tett annyit a démonokért, mint ő, szóval kussolj, mert kitépem a beleidet - sziszegtem az arcába.

- Héj, ne foglalkozz vele - hámozta le Minho az ujjaimat Suga nyakáról.

- Engedj már el! - löktem el magamtól, mikor két lábon álltam.

- Taemin...

- Ne őt sértegessétek azért, amiről nem tehet. Ő nincs itt, de ha itt lenne, akkor akár egyedül is szembenézne velük, hogy nekünk ne essen bántódásunk. Ti meg csak nyafogtok, és nem csináltok semmit. Szánalmasak vagytok! - kiabáltam a végére, és otthagytam őket.

Könnyű azt szidni, aki nem tudja megvédeni magát. Mind ilyenek voltak. Amikor élt, akkor mindenki körülötte legyeskedett, most meg elmondták minden szarnak.

- Gyere már vissza, a rohadt életbe is! - kiabáltam el magam hangosan a szobánkban. Miért nem vagy itt, amikor szükségünk lenne rád, Kibum? Itt csak te tudsz segíteni, egyedül te vagy rá képes, hogy megmentsd a birodalmunk.

- Tae, kérlek - fordított maga felé Minho–, ne lökj el - húzott magához, én meg bújtam egyből hozzá.

- Miért bántják? Miért nem hagyják már békén őt? Ha visszajön...

- Tudod, hogy nem fog - vágott gyorsan a szavamba.

- Nem tudom, én még mindig biztosra veszem, hogy él – húzódtam kicsit hátrébb tőle.

- Miért hiszed ezt? Láttad, hogy meghalt, azt a két gömböt ő sem élhette túl – ellenkezett tovább.

- Nincs igazad, ő nem hal meg ilyen könnyen, ő biztosan nem! Te is ugyanolyan hitetlen paraszt vagy, mint ők – kezdtem el vele is kiabálni.

- Elég volt ebből! – rántott vissza az ölelésébe.

- Engedj! – próbáltam szabadulni, de ő csak egyre erősebben szorított magához.

- Csak nyugodj le, egy kicsit felhergelted magad – suttogta a fülembe. Tényleg ideges voltam, de nem rá. Hanem úgy mindenre és mindenkire. – Meg fogsz őrülni, ha ezt így folytatod tovább.

- Egyedül akarok lenni – szabadítottam ki magam, és kirohantam a szobából. Szeretem Minhót, de jelenleg ő sem tud tenni semmit, amivel csillapítani tudná a fájdalmamat.

- Taemin? – állított meg Jonghyun, mikor az udvaron próbáltam átvágni. Fújtatva néztem rá, de ő nem lepődött meg ezen. Csak ugyanazzal a komor tekintettel fürkészte az arcom. – Minden rendben? – szólalt végre meg.

- Minden a legnagyobb rendben, miért ne lenne? Azért, mert én nem tudtam elfogadni az öcsém halálát, vagy mert mindenki túllépett rajta és boldog, csak én nem? – kérdeztem ingerülten.

- Én sem fogadtam el, még mindig várom, hogy belépjen egyszer azon a kapun…

- Hazudsz! Ha így lenne, akkor nem Jonnyval vihorásznál és hemperegnél! – vágtam az arcába, amit gondoltam.

- Elég, Tae – sóhajtotta fáradtan.

- Te bántottad őt a legtöbbször, és még arra sem voltál képes, hogy megvédd őt. A te hibád az egész!

- Azt mondtam, elég ebből a hisztiből! – kiabálta el magát egy jókora pofon kíséretében. Megütött. – Bocsáss meg, de nem tehettem mást. Kibum írta, hogy ez lesz, de nem gondoltam volna, hogy ennyire bedepizel majd. Ha ennyire bízol a visszatértében, akkor térj végre észhez, ahelyett, hogy csak őrjöngesz. Mindenkit kritizálsz, bunkózol, és nem veszed észre, mekkora fájdalmat okozol a barátaidnak. Ha így folytatod, Minhót is elveszíted – haladt el mellettem. Minhót… nem, őt nem fogom.

Estig vissza sem mentem a helyünkre, inkább kint lézengtem az erdőben, ahol csak magam lehettem. Kibum tudta, hogy ennyire meg fog viselni a hiánya, de akkor miért tette azt, amit? Mindenkire gondolt, mégis vállalta a kockázatot. Vagy talán tudott valamit, amit mi nem?

- Taemin, merre vagy? – hallatszott messziről Minho aggodalmas hangja. Ő sosem haragudott rám igazán, én mégis minden nap szemétkedtem vele, mert olyan hangulatban voltam. Csoda, hogy el tudott viselni maga mellett. – Taemiiin, kérlek!

- Itt vagyok – suttogtam halkan. Nem érdemeltem meg őt, túl jó volt hozzám. Hagynom kellett volna, hogy Kibummal maradjon, akkor talán minden teljesen másként alakult volna. De nem, Minho az enyém, és soha nem fogom elengedni. Soha.

- Életem, hála az égnek. Halálra aggódtam magam – Könnyebbült meg, mikor meglátott a fának támaszkodva.

- Sajnálom, Minho. Én, nem akartam olyanokat mondani, csak… ígérem, próbálok majd változtatni ezen, jó? – néztem rá könnyes szemmel, majd gyorsan odabújtam hozzá, hogy ne lássa, mennyire szánalmas vagyok.

- Szeretlek, te lökött – simogatta a hátamat.

- Én is szeretlek – dünnyögtem a mellkasába.

- Milyen édesek vagytok – szólalt meg egy ismeretlen női hang, mire ijedten ugrottunk szét, Minho pedig egyből elém állt.

- Ki az? – kérdezte, engem szorosan a fa és maga közé szorítva, nehogy bántódásom essen.

- Csak semmi pánik, barátok vagyunk – lépett elő a fa takarásából, majd lassan a többiek is előmerészkedtek.

- És ezt mivel bizonyítod? – faggatózott tovább.

- Taemin, olyan régen nem láttalak, gyere már elő onnan. Nem is tudtam, hogy démon lett belőled – szövegelt nekem, de nem tudtam ki ő. Túl sötét volt, ezért nem tudtam felismerni.

- Maradj itt – fogta meg maga mögött a kezem Minho.

- Srácok, kérlek, csináljatok már valami kis fényt. Így tényleg azt hiszik, hogy ellenségek vagyunk – fordult egy pillanatra a csapata felé, akiknek sorra megjelent a kezükben egy kis energiagömb.

- Démonok vagytok? – lepődtem meg, és már bátrabban léptem ki a barátom takarás mögül.

- Sárkánydémonok, kisfiam – jelent meg végül a nő kezében is egy ragyogó zöld gömb.

- A… a… anya? – hátráltam vissza egyből, nekiütközve Minhónak, aki csak értetlenül nézett ki a fejéből.

- Szia, Minnie.

- Te halott vagy, eltemettünk már két éve… mi folyik itt?

- Apád nem tudta, hogy sárkánydémon vagyok, ezért nem a megfelelő módszert alkalmazta, így életben maradtam. De Kibum érdekében nem mutatkozhattam. Aztán összefutottam itt lent velük. Ők mind Sooman miatt elrejtőzött sárkánydémonok. Most, hogy hallottuk, támadni akarnak titeket, idejöttünk segíteni – mosolygott rám, de én még mindig nem tudtam, mit tegyek, főleg, hogy én kiskorom óta nem is láttam őt személyesen, csak levélben tartottuk néha a kapcsolatot, apám tudta nélkül. Erre megjelent előttem, és a segítségét ajánlotta.

- Gyertek velünk, biztosan fáradtak vagytok már. A vezetőink eldöntik majd, hogy hogyan tovább – eresztette le a védelmét Minho, és megfogva a kezem, elindult vissza. Én csak csendben haladtam mellette, és próbáltam magamban összegezni a dolgokat. Az tiszta sor volt, hogy apám üldözte a sárkánydémonokat, hogy a herceg védelme gyengébb legyen, de nem gondoltam volna, hogy valahol az alvilágban egy egész csoportnyi van belőlük, mikor mi azt hittük, hogy mi vagyunk az utolsók. Hát, mind nagyot tévedtünk.

Érdekes módon mire elértük a főkaput, a három vezérünk és a sárkányaink már ott vártak minket előtte.

- Ez elképesztő – tátotta el a száját Sehun.

- Minhee? – pislogott párat Jonghyun, majd rekordsebességet megdöntve vetette magát az anyám karjaiba, mintha a fia lenne.

- Jonghyun? Mekkorát nőttél – borzolta össze nevetgélve a démon haját.

- Most gúnyolódsz? – nézett felfújt arccal anyára.

- Dehogyis.

- Üdvözöllek titeket. Kris vagyok, ők pedig Tao és Donghae – tudta le a bemutatkozást Kris.

- Egész jó a megfigyelőtök. Az erdő közepéig fel sem tűnt, hogy figyel – dicsérte meg anyám a posztra kijelölt démont.

- Nem lankadhat a figyelmünk, háború közeleg…

- Tudjuk, ezért jöttünk ide. Segíteni akarunk nektek, ha elfogadjátok – közölte anyám az érkezésük okát. – Mind kiképzett sárkánydémonok vagyunk. Erősebbek, mint a fiúk, hiszen a legfiatalabbikunk is száz évvel idősebb náluk. A legidősebb tagunk majdnem hatszáz éves, de rengetegen vannak, akik az előző herceg mellett szolgáltak – ismertette a csapatában szolgálók erejét. Öregek voltak már, ez pedig pont kapóra jött nekünk, mivel ahogy mondta, ők igazán erősek voltak.

- Szívesen fogadjuk a segítséget, főleg most. De menjünk beljebb. Előkészíttetek szobákat, ahol pihenni tudtok. Izé… hányan is vagytok? – kapott észhez Kris. Szegénynek teljesen lefagyott az agya a nagy örömben.

- Kilencvenketten, ugye? – fordult hátra anyám megerősítést várva.

- Igen! – hangzott szinkronban a válasz, ami olyan érzést keltett, mintha katonaságban lettem volna.

- Elképesztő – mosolyodott el végre Kris is. – Akkor menjünk – nyílt a hatalmas kapu, amin szépen becsörtettünk. A benti démonok szája tátva maradt, amikor meglátták a sok középkorú férfit és nőt. Hát igen, általában legkésőbb a harmincadik életévük után, a démonok elhagyják a bázist, és vagy az alvilágban, vagy a fentiben élnek tovább, átadva a helyet az újaknak.

- Amúgy a herceg merre van, szeretném már látni Kibumot – szólalt meg az udvaron anyám, mire a mieink mind elhallgattak, még Taóék is lecövekeltek. Nem tudnak a történtekről?

- A herceg… - kezdett bele Tao, de eddig jutott. Képtelen volt elmondani neki, hogy a fia halott.

- Kibum halott, Minhee – lépett Jonghyun anyám elé, és ridegen közölte vele. Talán ez is volt a megfelelő módszer.

- Halott? – kezdtek el nyüzsögni a sárkányok, csak anyám állt mozdulatlanul.

- Sooman megölte, miután megkötötték a békét angyalok és démonok között. Hősként távozott, ezt mind így gondoljuk – fejezte be Donghae Jonghyun helyett.

- Értem. Most azt hiszem tényleg le kell pihennem – nevette el magát, hogy elrejtse a bánatát.

- Erre gyere – mutatta neki az utat Kris.

- Később beszélünk, Taemin – fordult meg egy pillanatra, majd eltűntek.

- El sem hiszem, hogy él Minhee, te nem is örülsz, hogy él anyukád? – pörgött be teljesen Jjong.

- De igen, csak annyira fura, hogy régen nem volt anyám, most elvesztettem apámat, de visszakaptam anyámat. Annyira bonyolult, erre nekem is aludnom kell egyet – néztem Minhóra, majd a pulcsija ujjánál fogva húzni kezdtem magam után.

- Nekem is mennem kell aludni – integetett vissza a többieknek, utána megfogta rendesen a kezem, és úgy mentünk felfelé.

- Gyönyörű anyukád van, így már értem, hogy te miért lettél ennyire szívdöglesztő pasi. Tudod, most, hogy ők itt vannak, már nem lesz gond – állt meg előttem a folyosón.

- Szerinted hogy viseli Key halálhírét? – mondtam ki hangosan, ami nyomta a szívem.

- Láttad, nem? Erős nő, bármennyire is fog fájni neki, nem fogja kimutatni, mert számítanak rá a társai. Te se ezen agyalj, minden rendben van.

- Tudom. Várni fogok, mert visszajön, ahogy anya is – mosolyogtam rá őszintén.

- Tegyél így – mosolyodott el, és nyomott egy puszit a számra.

45.RÉSZ (Jonghyun POV)

Megígértem Kibumnak, hogy elkísérem, és a közelben leszek majd, de nem tehettem meg. Pár démon gyilkolászásba kezdett, amit meg kellett akadályoznunk a fiúkkal, mielőtt komolyabbra fordult volna. Ideges voltam emiatt, és éppen ezért ordibáltam le a fejüket a szerencsétleneknek. Aggódtam érte nagyon, főleg azután, amiket este összehordott. 

- Még egy ilyen, és kitépem a szíveteket! – vágtam rájuk a cellaajtót, ahova a problémás démonokat zártuk el egy időre, míg újra észbe kapnak. Sajnos az utóbbi időben ez egyre sűrűbb volt.

- Minden rendben, Kris?- kérdeztem a lépcső tetején idegesen toporzékoló démont.

- Mondott neked bármit is Key? – cövekelt le előttem.

- Öhm, nem találkoztam ma vele, elment az apjához. Miért kérded? – indultam közben el a szobám felé, hogy utána mehessek Kibumért.

- Ideges volt, nyugtalan, sápadt. Aggódom érte, valamit nem mondott el – sziszegte mérgesen, és a szövegével sikerült engem is felzaklatnia.

- Most megyek elé, gyere te is, sőt, szólj a sárkányoknak is, biztos, ami biztos! – osztottam ki a parancsokat, mikor ő ezerszer erősebb volt nálam, bár abban a pillanatban inkább tűnt egy gyenge, aggódó apának. Ha úgy nézzük, akkor úgy is viselkedett Kibummal, mintha az is lett volna neki.

- Jonghyun! – kiabált utánam Suga, mire morgolódva álltam meg, és fordultam felé.

- Mivan? – sóhajtottam, ő pedig a kezembe nyomott egy fehér borítékot.

- Kibum küldi – adta át a feladó nevét is.

- Köszi. Szólj a sárkányoknak, öt perc múlva az udvaron, sürgősen – haladtam tovább Kris-szel a szobámhoz, ahol egyből felbontottam a borítékot.

- Mi áll benne? – kérdezte, mikor még szét sem hajtottam a papírt.

- Olva… som – rekedt bennem egy pillanatra a levegő, amikor megláttam a levél címének szánt egyetlen szót.

- Jonghyun, mi van? – hadonászott előttem, mire megráztam a fejem, és hangosan olvasni kezdtem a tartalmát.

Búcsú

Volt egy fura álmom az éjjel, ami nem álom volt. Tudom, hogy nem az volt, érzem minden egyes porcikámban, mégis kételkedem benne. Nem tudom, mi lenne a helyes döntés. Apám a merénylő, ott, ahova éppen mennem kell. Mire olvasod ezt, már talán nem is élek. Igen, elmegyek. Miért? Mert a béke fontosabb mindennél. Ha aláírom a szerződést, nyugtotok lesz, még nélkülem is, talán majd azután, hogy túlléptetek a halálomon.

Igazad volt éjjel, tényleg én vagyok az, aki fut a halál után, aki keresi a társaságát. Most is egyenesen hozzá futok, de legalább befejezhetem a feladatom.

Kérlek, mondd meg a sárkányoknak, hogy köszönök nekik mindent. A kitartást, a sok kedvességet, amit tőlük kaptam. Minhónak üzenem, hogy ha Taemint egyszer is megbántja, engedélyt adok neked és Krisnek, hogy megöljétek. A bátyámnak csak annyi, hogy szeretem nagyon, és remélem, hogy minden rendben lesz vele azután, ami ma történni fog. Ne hagyd, hogy hülyeséget csináljon, segíts neki, kérlek.

Jonathan… talán ő volt az a pasi, aki eltudott volna felejtetni téged, de nem hagytam. 

Krisnek mindenért hálás vagyok, biztos egész nap aggódni fog értem, és talán őt még nálad is jobban megviseli majd a halálom, hiszen szinte apa-fia kapcsolatban voltunk már. Neki tartozom a legnagyobb köszönettel, mert nélküle már réges-rég nem élnék.

Jonghyun, mindenki fontos számomra, de te mindennél fontosabb vagy. Kiskorunk óta együtt vagyunk, rengeteg dolgon átmentünk, hol a te, hol az én halálomon. Mindketten átéltük már, hogy milyen lenne elveszíteni a másikat, de egyikünk sem gondolta, hogy miután végre összejöttünk, akkor fogunk végleg elválni egymástól. Nem kérhetem tőled, hogy lépj túl rajtam, de szeretném. Megérdemled, hogy boldog életet élhess nélkülem is. Vigyázz a többiekre, és élj! Ez parancs. Nagyon szeretlek, és mindig ott leszek neked, még ha te nem is tudsz róla.

Millió puszi: Key

- A rohadt életbe! – csaptam bele ordítva falba.

- Siessünk, talán még nem késő! – ragadta meg a karom Yifan, és eszeveszett tempóban rohantunk az udvarra, ahol már vártak.

- Azonnal teleportáljatok Taemin házához – sürgettem meg őket, mert nagyon punnyadtan álltak és beszélgettek.

- Gáz van? – kérdezte Jonny.

- Ha Kibum halála gáznak számít, akkor igen. Indulás!– ragadtam meg Kris karját, aki átteleportált engem is, mert vele egyenesen az udvarra tudtam érkezni. Szerencsére kiváltságos személy volt Sooman szemében.

- Erre – rohant a bejárat felé, amit olyan erővel nyitott ki, hogy attól féltem, leszakad. - Kibum! – hallottam, hogy kiabál, de mikor odaértem mellé, már csak azt láttam, ahogy a fehér energiagömb eltűnik a medáljában. Egyből odarohantam mellé, ellökve tőle az apját, közben Krist kérve, hogy tegyen valamit, holott minden démon tudja, hogy ez ellen nincs menekvés.

Egyszerűen nem tudtam, mit tegyek. A gyerekkori barátom, életem szerelme ott haldoklott a karjaim között, és én semmit sem tehettem. Csak ültem a karomban a már szinte élettelen testével, mellettem egy holtsápadt Kris-szel, egy zokogó Taeminnel és egy idegbeteg Minhóval. A kanapé mögött pedig a többiek álltak, tisztes távolságban. Még Jonny sem jött oda, nem volt rá képes. Ha valaki rajtam kívül, akkor ő tényleg igazán szerette őt.

- Szeretlek, mindig szeretni foglak – suttogtam a fülébe, de tudtam, hogy már nem hallotta rendesen. Akkor már a folyamatos rángások, öklendezések is abbamaradtak, csak a szíve dobbant még párat, de az is egyre erőtlenebbül.

- Én is szeret… – kezdett bele, majd rándult egy utolsót, végül mindennek vége volt. Kibum holtan feküdt a karjaimban, már egyáltalán nem éreztem a gondolatait, az érzéseit.

- Ne hagyj itt – temettem a fejem a vállába, kihasználva az utolsó alkalmat, hogy érezhessem az illatát. – Annyira szeretlek, Kibum – emeltem el a fejem, pont, mielőtt a teste eltűnt. Soha nem értettem, hogy miért történik ez a démonokkal. A vámpíroknál csak hamu lesz belőlük, de itt semmi sem. Mintha elteleportálna a halott teste valahova máshova.

 - Jonghyun, gyere - tette a vállamra kezét Donghae, de nekem moccani sem volt erőm, nem akartam otthagyni a helyet, ahol az előbb még a karjaimban volt. Azt akartam, hogy éljen még, mert ő nem érdemelte meg a halált.

- Hogy tehetted, te szemétláda? Miért csináltad ezt? A fiad volt, az öcsém, gyűlöllek, Sooman! - kiabálta zokogva Taemin az apjának, akinek erőteljesen csapkodta a mellkasát.- Ha nem kért volna meg, ha nem ő kérte volna, hogy hagyjunk életben, most a legszörnyűbb módon gyilkolnálak meg, mert ezt érdemelnéd! - folytatta, de Minho elhúzta tőle, hogy a démonok elvihessék a rohadékot. Én is megöltem volna, de Kibumnak ez volt az utolsó kívánsága, és ezt tiszteletben kellett tartanom, még ha nehezemre is esett.

- Nyugodj meg – ölelte magához Minho, de Taemin ellökte, és elfutott. 

- Taemin! – kiabált felé, és már ment is utána. Key elvileg rám bízta a bátyját, de én még felfogni sem tudtam, hogy a szerelmem halott, nemhogy még mást vigasztalni tudjak.

- Menjünk – szólt újra Hae, mire nagy nehezen felálltam a véres kanapéról, de abban a pillanatban vissza is estem rá, hangosan zokogva. 

- Nem halhatott meg, nem akarom, ez nem igaz. Mindez csak egy álom, és ha felébredek, ott fog feküdni mellettem. Miért nem vettem komolyan az este, amikor már mondta, hogy rossz előérzete van? Akkor nem lett volna ez az egész, nem kellett volna idejönnie – hadartam a kanapéba, remélve, hogy tényleg nem történt meg mindez, de nem így volt. 

- Ez mindenkit megviselt, de nem a te hibád. Magától jött ide, annak ellenére, hogy tudta, mi vár rá. Nagyon makacs volt, te is tudod – fogta meg a karom, és állított fel két lábra. Az ő szeme is vörös volt a sírástól, ahogy a többieké is. Jonathan meg csak állt ugyanabban a pozícióban, mozdulatlanul, szinte levegőt sem véve. Nem mintha szüksége lett volna rá. - Hazamegyünk! – szólította fel a többieket, mire mindenki egyszerre kapta a fejét Donghae-re, hogy utána lassú tempóban kimenjenek az udvarra, ahonnan teleportálni tudtak.

Az elkövetkezendő héten egyáltalán nem hagytam el a szobám. Nem ettem, nem ittam, csak feküdtem az ágyon, Kibum oldalán, a párnájába nyomott arccal. Már ott sem éreztem az illatát, tényleg csak az emlékeimben élt tovább, meg a képeken, amiket közösen készítettünk még régebben. Elképzelni nem tudtam, hogyan gondolta, hogy a halála után találok majd magamnak valaki mást, aki helyettesítheti őt az életemben. Ez veszett ügy volt már az elején, mivel senkit sem akartam. Nekem utána már senki sem kell, inkább halok meg egyedül.

A híreket is Tao közölte velem az ajtón keresztül, miszerint a szerződés is életbe lépett, éppen ezért mindenki mindenkivel békében áll. A két démon klán is összeállt, és az angyalokkal is elég sokat vannak a démonok. Kibum remek munkát végzett, ezt mindenki elismerte. Ő volt az egyetlen herceg, aki sikeresen véghezvitte a terveit, még az élete árán is, éppen ezért hősnek kiáltották ki, miután megtudták, hogy mi történt. 

Sooman az emberi világ démoni börtönébe került, miután megfosztották az erejétől. Chanyeol lett az új angyalvezér, aki előtte a jobb keze volt. Mindenki így látta jónak. Őket is megviselte a barátjuk halála, hiszen majdnem egy időben ismertük meg Kibumot. Chan egyből halálra akarta ítélni a volt vezért, de Taemin elmondta Key kérését, ezért csak a dutyiban való megrohadást kapta.

Nálunk Tao, Kris ésDonghae lett a vezér, egyből három is, mert sokkal nagyobb létszámról volt szó. Tao maradt a mi bázisunkon, Donghae a sajátjukon, Kris pedig fentről irányított mindent. Teljes összhangban dolgoztak, főleg, mióta Kris adott egy újabb esélyt a keresztapámnak. Szerintem rájöttek, hogy nem szabad húzni a dolgot, mert soha nem lehet tudni, mennyit lehetnek még együtt. Tanultak az esetemből.

Én mindent elbasztam, amikor bántottam a srácot, akit mindennél jobban szerettem.

- Jonghyun, gyere már ki, szükséged van egy kis friss levegőre - próbálkozott Tao a második héten. - Tegnap eltemettük Kibumot, illett volna ott lenned - folytatta, amikor semmi választ nem kapott tőlem. Ott kellett volna lennem, de nem voltam rá képes. Nem akartam elfogadni, hogy halott. Reménykedtem benne, hogy nemsokára megjelenik az ajtómban, és közli, hogy csak pihent egy kicsit. 

- Kim Jonghyun! - hallottam Kris hangját is, ami már sokkal türelmetlenebbül csengett a keresztapáménál, de még így sem mozdultam volna meg, ha a vastag faajtóm nem csapódott volna be. Még megijedni sem volt időm, amikor Kris elkapta a pulóverem nyakát, és álló helyzetbe rántott. 

- Mi a szart csinálsz? - motyogtam unottan, de válasz helyett csak kifelé kezdett húzni.

- Elengednél? - kérdeztem, mikor már az udvaron voltunk, ahol mindenki minket nézett.

- Nem - markolta meg erősebben a felsőm, és az engedélyem nélkül teleportált el velem.

Nem tudtam, hol vagyok, de a látvány magáért beszélt. Minden annyira szép volt, hogy kételkedtem benne, hogy még mindig az alvilágban tartózkodom. A bokáig érő fű között rengeteg virág volt, mindenféle színben, ami teljesen feldobta a helyet. Nem mintha a hatalmas tó és hegy nem lett volna alapból káprázatos.

- Hol vagyunk? - fordultam Kris felé, aki türelmesen megvárta, míg feltérképezem a helyet. Kibumnak nagyon tetszett volna, ő imádta az ilyeneket.

- Csak gyere - haladt el előttem, és a hatalmas sziklák felé ment. Szemforgatva követtem, mert bár szép hely volt, nekem semmi kedvem nem volt kirándulgatni. - Add a kezed - nyújtotta felém a sajátját. Értetlenül néztem rá, mire felsóhajtott, és megragadta az enyémet, majd áthaladtunk a sziklán. Nem hazudok, mintha szellemek lettünk volna.

Bent pedig teljesen eltátottam a szám. A hatalmas hegy egy óriási barlangot rejtett magában, amin látszott, hogy emberi kéz alakította át.

- Mi ez a hely? - kérdeztem kíváncsian.

- Itt volt Kibum Jonnyval a két hét alatt, amikor nem találtad őket.

- Szóval itt van a sárkány - mondtam magam elé, amivel sikerült meglepnem Krist.

- Mesélt neked róla? - tudakolta meglepetten, de csak a fejem ráztam.

- Hallottam, amikor úgymond magában beszélt Dreggel, és mivel engem is sokszor megemlített, beleláttam a gondolataiba, amikben egy nagy, sőt hatalmas fekete sárkány volt. Tudtam, hogy ez titok, ezért senkinek sem mondtam. Azért hoztál, hogy megismerjem? - sóhajtottam, bár azért lelkes voltam, hogy végre találkozhatok egy már kihalt lény utolsó tagjával.

- Dreg halott.

- Mi?

- Ő csak addig élhetett, amíg Kibum is. Rengeteget szenvedhetett, mert tiszta korom az előtér, ahol feküdni szokott. Abban a pillanatban, amikor Key-ből kiszállt az élet, Dreg is eltávozott - magyarázza el röviden a lényeget.

- Hmmm...szóval akkor már semmi esély, hogy még él valahol, ugye? - töröltem le az arcomról egy elhullatott könnycseppet. 

- Sajnos nincs - haladtunk befelé.

- Ez volt Key szobája, amikor itt volt - nyitotta ki, és engedett előre.

Nem lepődtem meg a sok kép láttán, amik a falat díszítették. Volt Jonnyval közös képe is, de engem azok kötöttek le, ahol boldogan mosolygott a sárkányt ölelgetve. Nagyon szerethette őt, ahogy mindenki mást is. Kevesebb, mint egy év alatt több barátot és csatlóst gyűjtött maga mellé, mint bárki más. Köszönhette ezt a kedves természetének, amivel mindenkit egyből levett a lábáról. Baromira hiányzik...

- Kris, ő meg mit keres itt? - lépett be a szobába Jonathan.

Kelletlenül fordultam meg. Ő is ugyanolyan pocsék állapotban volt, mint én. Kócos hajjal, gyűrött ruhában és a sírástól vörös szemekkel kérdezte az idősebbet. Már majdnem két hét is eltelt, de ő sem tudta feldolgozni a dolgokat.

- Gondoltam, iderángatom, mert mindketten pocsékul vagytok, és kezdetek felidegesíteni. Ha szeretnétek, öljétek meg egymást, csak csináljatok már valamit a bezárkózáson kívül - túrt bele tehetetlenül a hajába. Mi is nagyon jól tudtuk, hogy szánalmasak vagyunk, de mindkettőnk számára fontos volt Key, ahogy neki is, csak ő próbálta elrejteni, és a munkába meg Taóba temetni az érzéseit. 

- Én elmentem vissza a szobámba - fordult sarkon a vámpír.

- Most itt kell maradnom? - kérdeztem, mire csak egy biccentés volt a válasz, és ő is lelépett, míg én ott álltam tehetetlenül. – Remélem, ott is boldog vagy vele, ahol most vagy - motyogtam az egyik képnek, ahol Kibum és Dreg hatalmas feje volt csak a képen. Mindent megadtam volna, hogy még egyszer láthassam azt az édes kis mosolyát. 

Egy ideig csak mászkáltam a szobában, majd amikor már elég fáradtnak éreztem magam, levettem a polcról a képet, és lefeküdtem vele az ágyra. Ha már máshogy nem, legalább így velem legyen.

- Ébren vagy? - hallottam meg ekkor Jonny hangját az ágy mellől.

- Aha - válaszoltam annak ellenére, hogy nem akartam. 

- Maradhatok? Jó valaki olyan társasága, aki megérti, mit is érzek.

- Gyere - ültem fel az ágy egyik szélén, hogy helyet adjak neki. 

- Kösz. Bocs, hogy bunkó voltam nemrég, de nem tudom, mit csináljak, akaratlanul jött az egész - kezdett bele a magyarázkodásba, amire csak egy hümmögéssel válaszoltam.

- Gondolom, engem hibáztatsz - fordultam felé, bár a sötétben nem sokat láttam.

- Először igen. Ha velem maradt volna, akkor ez nem következik be. De aztán rájöttem, hogy az én hibám volt. Nem kellett volna odavinnem hozzád akkor este, és akkor lefekszel azzal a kölyökkel, így Kibum itt maradt volna, biztonságban.

- De mégis elhoztad, mert te az ő érdekeit nézted. Tudod, még akkor is féltékeny voltam, amikor már az enyém volt. Te talán még nálam is jobban szeretted, és ezt ő is tudta, érezte - mondtam neki lehangoltan. Tényleg úgy gondoltam, ahogy mondtam. Ha Key még élt volna, akkor el kellett volna fogadnom, hogy őket soha nem fogom tudni teljesen szétválasztani. Kibum szíve mindkettőnkhöz húzott, mégha nem is mutatta ki. Rajongott a vámpírért, szerette őt, de engem választott.

- Mielőtt beküldtem hozzád, közöltem vele, hogy a halálod után újra meghódítom. Többezer évet lehettem volna vele, nem gondoltam, hogy helyette itt fogom neked elmesélni ezt, miközben a halálát próbáljuk elviselni - kulcsolta össze a kezét a térdén. Én sem gondoltam volna, hogy ennyire őszintén, normálisan fogok majd egyszer vele beszélni, mikor nemrég meg akartuk ölni egymást. - Nem hiszem el, hogy halott, Kibumot nem lehet ennyire könnyen megölni - rázta a fejét.

- Szerintem sem. Még mindig abban reménykedem, hogy valahol él. De Dreg sincs már, csak a rengeteg hamu maradt - próbáltam ésszerűen gondolkozni.

- Tudom, de akkor sem hiszem el. A temetésre is emiatt nem mentem el, mert nem halhatott meg, még nem - fordult felém. Annyira egyformán gondolkoztunk, hogy meglepettségemben elengedtem egy halk nevetés félét.

- Bocs - kértem elnézést, amikor értetlenül meredt rám 

- Min nevetsz?

- Csak annyira fura, hogy mindketten ugyanazon az állásponton vagyunk - vettem komolyabbra a figurát.

- Hát, ja, végülis mindketten ugyanazt a pasit szeretjük, nem kevés hasonlóság lehet bennünk.

- Maradhatok itt reggelig? Abban a szobában nem tudok aludni - ásított egy hatalmasat.

- Mert ott... - kezdtem bele, de egy gyors bólintással válaszolt is a ki nem mondott kérdésemre, mielőtt megszólalt:

- Ja, még túl friss.

- Maradhatsz, engem nem zavarsz.

- Kösz - helyezkedett el fekvő pozícióba, egy kis plüsst magához húzva.

- Tőled kapta? - kérdeztem.

- Aha, még azután, hogy találkoztam vele, és megtudtam, hogy ki is ő valójában. Véletlen lebukott, amikor beszélt Dreggel. Gyönyörű szörnyeteg volt - mesélte el, én pedig nem lepődtem meg, hogy ő mindenről tudott, hiszen benne jobban bízott Key, mint bennem, mert ő sosem bántotta.

- Értem. Jó éjt - feküdtem le én is, háttal neki. Érdekes módon nem kattogott semmin sem az agyam, csak lehunytam a szemem, és elaludtam.