34.RÉSZ

- Na, milyen volt a nap? - kérdezte a bácsikám, mikor Jonghyunnal beléptünk a nappaliba.

- Jó - adtam tömör választ, a legbunkóbb hangnememben.

- A vámpírral voltál? - faggatott tovább, nem is foglalkozva azzal, hogy marhára nem volt kedvem beszélgetni. A reggeli incidens után alapból sem, a Jonghyunnal töltött idő pedig csak rátett egy lapáttal.

- Nem, nem vele voltam - sóhajtottam kelletlenül.

- Tényleg nem, én is találkoztam vele, a hibriddel császkált - morogta Minho a kanapéról, miközben Donghae magyarázott neki, Sehun és Kevin pedig két méterrel arrébb sustorogtak.

- Velük mi van? - tudakolta Jonghyun.

- Kicsit elborult az agyam - vont vállat Minho.

- Ez mit jelent? - kezdtem el figyelni rá, mert érdekelt, miért ugrottak egymásnak ők is.

- Donghae mesélte, mi volt reggel, nekem meg nem tetszett... legközelebb öld meg - kacsintott egyet, aztán visszafordult a beszélgetőpartneréhez. Magamban elképzeltem a dolgot, és akaratlanul is megmosolyogtam. Szép gesztus volt tőle, hogy még mindig megvédett, annak ellenére, hogy már semmi nem volt köztünk, ráadásul még meg is fenyegettem Taemin miatt.

- Felmegyek, készülök holnapra - fordultam sarkon, és a szobám felé vettem az irányt. Igazából nem érdekelt az iskola, csak egyedül szerettem volna lenni egy kicsit. A vásárlás Luccával és a hosszú órák a vidámparkban elég szépen lefárasztottak. 

A nagy macimat letettem Drenny mellé az ágyra, majd én is odafeküdtem, mindkettőt magamhoz szorítva. Jonny randizni szeretne velem, ami azt jelenti, hogy tetszem neki, és én is így vagyok vele. Ő a megtestesült tökéletesség, aki minden emberi lény álma. Udvarias, kedves, vicces, oltalmazó és nem utolsó sorban eszméletlenül helyes. Mellette tökéletes életem lehetne még hercegként is, ami számomra sokat fog majd jelenteni.

Ennek ellenére azt a majmot nem tudom kiverni a fejemből. Talán ha már tényleg megkéri Sekyung kezét, akkor sikerülni fog, de addig biztos nem. Lehet, az lenne a legjobb, ha fognák magukat, és elmennének, de ez nem történhet meg, mivel Jonghyun sárkánydémon, és a herceg mellett, vagyis mellettem kell legyen.

Akárhogy is, de mi mindig össze leszünk kapcsolva, ha tetszik, ha nem. Majdnem olyan ez, mint egy gyerek. Nem vagyunk együtt, mégis összetart minket valami, ami ellen nem lehet tenni. Persze megteheti azt, hogy lemond a sárkánydémoni erőről, és egyszerű démonként továbbáll, de ezt kétlem.

A nap hátralevő részében átnéztem a tananyagokat, majd az esti teendők után lefeküdtem aludni. Nem szerettem volna nyomott szarként iskolába menni, mert akkor csak lassabban telt volna az idő, és még az órákon sem figyeltem volna. Márpedig én úgy tanultam meg legkönnyebben a dolgokat, otthon csak átnéztem őket, és ezzel le is tudtam a tanulást.

Reggel úgy ébredtem, mintha napokat aludtam volna át, mert egy cseppet sem voltam fáradt. Pillanatok alatt készültem el mindennel, és robogtam le a lépcsőn. A reggelihez nem volt hangulatom, ezért csak megálltam az ajtóban, és néztem a holdkórosok lakomáját. Minho csukott szemmel kanalazta a tejeskávét a szájába, Sehun Donghae-t nyaggatta, hogy ne kelljen suliba menjen, Jonghyun Sekyung vállán nyöszörgött, Kevin meg egyszerűen az asztalra dőlve aludt.

- Elmentem - intettem be nekik, mire mind felkapták a fejüket.

- Nem kocsival jössz?

- Miért vagy ilyen fitt?

- Energiatúltengésed van? - jöttek sorban a kérdések.

- Csak jól aludtam az éjjel, és ma inkább sétálok - zavartam le egy szuszra a mondandómat, intettem nekik, cipőt húztam és indultam. 

- Tudod, hogy nem mehetsz egyedül - ért utol a kapu előtt Taeyang. Áldottam az eget, hogy nem Jonghyun volt az. 

- Egy kicsit azért reménykedtem - mondtam csalódottan, amin nevetett.

- Nyugi, kussban maradok, csak sétálok melletted - ismertette a reggeli séta tervét.

- Te amúgy hol voltál, nem láttalak az asztalnál - gondoltam vissza, és ő tényleg nem volt ott.

- Nem tudok ilyen korán reggelizni, általában előbb elmegyek suliba, mint ők. Ezért vagyok veled most - vont vállat. Egy kis ideig még csendben voltunk, majd bedugtuk a fülhallgatót, és zenét hallgatva folytattuk az utunk. Szeptember végén még egész jó idő volt, sétáláshoz éppen megfelelő. Decemberben már nem vállalnám be ezt, mert félúton fagynék halálra a negyven perc alatt.

- Menj előre, ne lássák, hogy együtt vagyunk, mert akkor elültetnek mellőlem - lassított le az utolsó saroknál. Biccentettem egyet, majd elindultam egyedül. Az iskola előtt alig lézengett pár diák, amit a korai órának tudtam be. Nem sok olyan hülye ember van, aki hétkor ér be, általában fél nyolckor szoktak érkezni. 

Bent egyből a büfét vettem célba, hogy vegyek magamnak valami reggelinek valót. Hosszú töprengés után egy kóla és két szendvics mellett döntöttem. A többiek szerint fura vagyok, hogy még mindig ugyanúgy eszem a rendes emberi kajákat, mint régen. Őszintén nem sokat segítenek rajtam, de csak estig kell kibírnom, mert vadásznap van.

A terem megtalálása egy kisebb problémát okozott, mert csak kétszer tévedtem el a folyosókon. Pedig nem is volt olyan az alapszerkezet, hogy el lehessen tévedni. Az osztályban csak három ember volt, Suga, Rap Monster és Taeyang, aki mellett elfoglaltam a helyem. Továbbra is játszottuk a ,,nem bírjuk egymást” játékunkat, és mindketten a saját dolgunkkal foglalkoztunk, egészen a tanár megérkezéséig. Még Jonghyunékra sem figyeltünk fel, amikor bejöttek.

Az első három óra olyan unalmasan és lassan telt el, hogy azt hittem, szőkéből átmegyek őszbe, mire vége lesz. Utána volt az ebédszünet, ami fél órát jelent. Itt már én is feltápászkodtam a helyemről, és elindultam kifelé, hogy keressek egy nyugodt zugot, ahol ehetek.

- Szépfiú, azt hittem, ki sem jössz - karolta át a vállam Jonny a terem előtt.

- Nem is hozzád jött - lépett mellém Jjong is, hogy ellássa a feladatát.

- Segítsünk? - lépett oda Donghae és Kevin.

- Megy egyedül is, köszi - rázta le őket a kijelölt testőröm. - Ha már nem tudtok egymás nélkül lenni, akkor olyan helyen találkozzatok, ahol nincs ennyi... ember - utalt a démonokra. Jonathan szemei elkerekedtek, mikor hallotta ezt, úgy meglepődött.

- Gyere - fogta meg a kezem, majd vezetni kezdett valamerre, míg egy kicsi teremben nem kötöttünk ki. Tényleg apró volt, lent az alagsorban, amit már csak raktárnak használtak.

- Ez mi? - kérdeztem a helyre célozva.

- Az egyik dirihelyettes megengedte, hogy idejöjjek, ha akarok, csak nekem van kulcsom - mutatta fel a kis fémet.

- Értem - bólogattam hevesen, majd leesett, hogy ketten vagyunk egy olyan helyen, amiről senki sem tud, és máris zavarba jöttem. Lehajtottam a fejem, és próbáltam láthatatlanná válni.

- Na, most mitől szeppentél meg ennyire? - lépett kicsit közelebb.

- Se... semmitől - makogtam olyan határozottan, hogy még a legbolondabb ember sem hitte volna el.

- Tudod jól, hogy semmi olyat nem csinálok, amit nem szeretnél - állt meg közvetlenül előttem, ezzel a falhoz szorítva.

- Tudom - suttogtam a mellkasát fixírozva, nehogy véletlenül is a szemébe kelljen néznem.

- Rám figyelj, Szépfiú - emelte fel a fejem. A szívem kapásból a dupláját verte, elérve ezzel, hogy a pirosnál is pirosabb legyek. Ez a pasi egy gyilkos, a puszta tekintetétől szívrohamban hal meg, aki vele van, miközben azon agyal, hogy legszívesebben az ajkaira tapadna.

- Jonny - támasztottam a kezem a hasának, hogy finoman el tudjam tolni, mielőtt hülyeséget csinálok.

- Érzem, hogy mennyire szeretnéd, Kibumie, te is akarod - támaszkodott mellettem a falnak, egyre jobban közeledve felém. Még mennyire, hogy szerettem volna, mindennél jobban.

- Mennem kell - használtam ki a csengő hangját, és kibújva a karja alatt elfutottam. Tiszta hülyének és szánalmasnak éreztem magam, még az is megfordult a fejemben, hogy ezután szóba sem áll majd velem.

A terembe visszaérve leültem Taeyang mellé, Jonghyun meg kérdően meredt rám, de csak megráztam a fejem, hogy semmi gond. Pedig mekkora gond volt, teljesen rá voltam mozdulva Jonathanra, és ha az a csók megtörténik, tuti egyikünk sem ment volna be a következő órájára.

A nap hátralevő részében végigültem a maradék négy órát, amiken majdnem elaludtam, majd a Jisub által értünk küldött autóval hazamentünk. 

- Megyek leckézni - fogtam menekülőre a dolgot, mert nem volt kedvem magyarázkodni az ideges állapotom miatt.

- Tízkor megyünk! - kiabált utánam Jisub.

- Rendben - válaszoltam, és gyorsan bevágtam magam mögött az ajtót.

Ledobtam a táskát a számítógépasztal mellé, és leültem a székre. Annyira idiótán viselkedtem, hogy biztosra vettem, elvesztem a második olyan pasit is, aki iránt erős érzelmeket táplálok.

Az önsajnálatból a telefonom rezgése ijesztett fel. Mohón kaptam a készülék után, és Jonny neve láttán kis híján ki is ejtettem a kezemből, pedig csak egy SMS jött tőle. Remegő kezekkel nyitottam meg a kis borítékot, ami az üzenetét rejtette. Biztos arra fog kérni, hogy ne találkozzunk többet.

Kibumie, holnap reggel megint sétálj, az alagsorban várlak, beszélnünk kell!

Ennyi. Ezt írta, ezzel nem hogy segítve rajtam, hanem csak idegesebbé téve. Olyannyira kétértelmű volt a szöveg, hogy a sok gondolkodás alatt csak még jobban magam alá ástam, pedig nem is tudtam, mire gondolt. Vagy megszakít köztünk mindent, vagy bocsánatot akar kérni a viselkedéséért, nagyon reméltem, hogy a második lesz, mert az első után lefejeztem volna magam.

Tíz óra után már kint bóklásztunk az utcákon, amelyek ilyenkor szerencsére már elég kihaltak. Akik meg kimerészkednek az utcára, és nem lógnak ki a listánkról, mondjuk gyerekek és nők, azok már nem térnek haza. Soha nem értettem, hogy nem volt még botrány abból, hogy hetente több ember is eltűnik. Igaz, a démonok szétszóródva vadásznak az egész országban, világban, de akkor is.

A mi körzetünkben, azaz a város déli részén harmincan vagyunk. Ez legjobb esetben is minimum tizenöt ember, mivel a többiek nem mindig egyedül fogyasztanak el egyet. De a sárkányok és Jisub igen, rólam nem is beszélve, mikor kettő alatt meg sem állok, szóval durván harminc. Ezek között vannak fiatal egyetemisták, dolgozó és hajléktalan emberek is, még sincs tele a híradó eltűnt emberekkel.

- Nézzenek oda, kit látnak szemeim, csak nem a kéksárkány személyesen? - jött a hang a hátam mögül. Suga és Namjoon volt az. Ijedten néztem körbe, hogy merre hagyhattam Jonghyunt, de sehol sem láttam. Kellett nekem otthagyni enni. Próbáltam nem is figyelni rájuk, és továbbmenni, de valamelyik elkapta a kapucnim.

- Nem kell ennyire sietni, csak haverkodunk - rántott vissza, amitől a mellkasának csapódtam.

- Mit akartok? - löktem le magamról a mocskos kezét.

- Semmit, csak az iskolában a testőrséged miatt nem tudunk veled ismerkedni, most van rá alkalom - vont vállat.

- Én nem akarok veletek, szóval engedjetek el - dörmögtem olyan magabiztosan, amennyire csak tudtam, de még így is megremegett a hangom néha.

- Fiúk, ne zaklassátok szegény srácot - jelent meg egy magas, fekete hajú pasi is. Ijesztő volt, mégis nagyon jóképű és fura. Az utóbbit nem tudom megmagyarázni, de valamiért annak láttam, főleg, hogy a két srác egyből el is engedett.

- Csak haverkodtunk - nevetett Namjoon.

- Te vagy a híres kéksárkány, akiről a srácok meséltek? - fordult vissza felém, halvány mosollyal az arcán.

- Igen - válaszoltam kicsit rémültem. Fogalmam sem volt, kivel beszéltem.

- Huang Zitao vagyok - nyújtott kezet.

- Kim... Kibum - dadogtam el a nevem, de nem mertem érintkezni vele, ezért elutasítottam a gesztusát.

- Kicsit erősebb fiúra gondoltam, mikor hallottam, hogy Suga osztálytársa vagy, mondjuk arra az izmosra vagy a törpére. Na mindegy, nincs kedved csatlakozni hozzánk inkább? - kérdezte komolyra véve a dolgot.

- Én Jisubékkal vagyok - válaszoltam halkan, de Tao csak mosolygott.

- A rokonok fontosak, mi? Csak vigyázz, mert a herceg miattuk halt meg, és a következő is miattuk fog - nézett mereven a szemembe.

- A mostani nem fog, nem hagyom - váltottam magabiztos hangnembe, holott feleannyira sem voltam az, mint mutattam.

- Rólam csak rosszat hallhatsz, de hidd el, annyira azért nem úgy van. Namjoonék is jól érzik magukat, gondold majd át a saját és a herceg érdekében is. - Nem tudtam mit reagálni, csak némán álltam.

- Tao, takarodj el tőle! - jelentek meg Kris-ék. Tao... ő a másik csoport vezetője, a legnagyobb ellenség, én meg vele pofáztam.

- Nyugi, Yifan, csak beszélgettünk. Ha bántani akarnám, nem tartana semeddig - tette a kezét a vállamra, amitől olyan hideg futott át rajtam, hogy az már hihetetlen. Csak egyetlen dolgot nem értettem. Ha ő olyan rossz, és veszélyt jelent a hercegre, akkor miért nem akartam megtámadni? Őszintén szólva semmi olyat nem éreztem, hogy szembe kéne szállnom vele.

- Azt mondták, vedd le róla a mocskos kezed - jelent meg Jonathan is, és amikor mellém ért, elrántott Tao közeléből.

- Kris, vidd el innen, a többit elintézzük - szólalt meg Jisub is, Kris pedig engedelmeskedett neki. Megfogta a karom, a másikkal elkapta Jonnyt, és már csak az a rossz érzés maradt, amikor eltűnik a talaj.

- Ne menjetek ki, itt bent biztonságos. Apád dupla védelemmel látta el a házat, mikor ideköltöztem, meg Dreg is kint van - hadarta el gyorsan.

- Hova mész? - pislogtam nagyokat, mikor visszament az ajtóhoz.

- Estére kint maradok, biztos, ami biztos, Jonny majd veled marad - intett egyet gyorsan, majd bezárta maga mögött az ajtót. Jonny... pont vele nem szerettem volna lenni, kettesben pedig főleg nem. A sulis incidens után, inkább maradtam volna Taóval, még az sem tűnt annyira vészesnek.

- Megint kettesben maradtunk, Szépfiú – lépett egyből elém Jonathan, egyik kezét a vállamra téve.

- Jonny... - kezdtem el, de befejezni sem hagyta, egyből befogta a szám a sajátjával.

- A suliban hagytalak, de most már nem bírom – szakította meg addig a csókot, amíg elmondta a mondatát, majd folytatta, mintha mi sem történt volna. Én pedig egy percig sem ellenkeztem, sőt, örültem neki, hogy ezt tette.