44.RÉSZ

Három napig semmihez sem volt kedvem, még a szobámat sem hagytam el, pedig már a karperec is inaktiválta magát, szóval simán elmehettem volna Taóéktól, de nem akartam. Hogy miért? Mert biztonságban éreztem magam náluk, mert tudtam, hogy ott nem eshet bajom. Nem mondom, hogy nem rettegtem, de azért a srácok, és legfőképpen Jonghyun, Kris és Jonathan közelsége megnyugtatott. Hármukra és még a sárkánydémonjaimra az életemet is rá mertem volna bízni, még a legújabb két tagra is. Mivel ők miattam léteztek, soha nem árultak volna el, és ha mégis megfordult volna a fejükben, már nem élnének.

- Minden rendben? - nyomott puszit a számra Jonghyun, miután sikeresen felébresztettem a nyugtalan mocorgásommal. Egyszerűen képtelen voltam megmaradni egy helyben.

- Persze, bocsánat - néztem rá, majd a nyakába fúrtam a fejem. - Nem akarok meghalni – nyöszörögtem szorosan magamhoz húzva. Szükségem volt a közelségére, éreznem kellett, hogy ő tényleg mellettem van.

- Nemrég még te futottál utána - cirógatta a karomat.

- Akkor még nem voltál velem, és nem akartam elérni a célom - folytattam.

- Most már el akarod?

- El - feleltem röviden.

- Akkor holnap találkoznod kell apáddal, hogy aláírd a szerződést - emlékeztetett a fontos napra, ami igazából ki is ment a fejemből. Elvileg az volt a számomra kijelölt feladat, hogy békítsem ki az ellenséges feleket. A két csapat démon már nem volt vészes, ahogy a mi csapatunk is aláírja a szerződést az angyalokkal, a vámpírokkal meg alapból jóban voltunk Jonathannek köszönhetően. Már csak Taóékat kellett valahogy kibékítenem az angyalokkal. Ha már mindenképp meg akarnak ölni, akkor azt az után tegyék, hogy ezekkel végeztem.

- És ha akkor ölnek meg? Tudod, hogy oda egyedül kell mennem. Mi van akkor, ha tényleg ő áll az egész mögött, és a békekötés helyett megölnek? - emeltem fel a fejem, és nyugtató válaszra várva néztem rá.

- Akkor kiirtom az egész angyali gárdát - morogta nyugodtan. - Taemin szerint sem apád áll mögötte, különben nem akarná ezt a szerződést, meg szeret is téged, ráadásul az angyalok több, mint nyolcvan százaléka békét akar, mivel nem Taemin és Minho az egyedüli, akik angyal-démon kapcsolatban vannak, ami az aláírásodig bűnnek számít. De hogy megnyugodj, mi is ott leszünk a környéken, és egyből megyünk, ha bármi baj lesz - küldött felém egy édes mosolyt, amivel mindig megnyugtatott, kivéve akkor. Lehet, hogy csak bemagyaráztam magamnak, hogy apámék akarnak megölni, de valamiért egyre jobban rájuk terelődött a gyanúm. Apám nem szeretett engem, talán sohasem. Legalábbis én ezt sosem vettem észre, mert semmi jelét nem adta, és még ez a találka is gyanús volt nekem, de nem akartam feleslegesen idegesíteni Jonghyunt, hogy még emiatt is aggódnia kelljen miattam.

- Talán igazad van – sóhajtottam.

- Akkor aludjunk még egy kicsit – puszilt homlokon, és nemsokára visszaaludt. Én pedig ugyanabban a pozícióban szenvedtem még hosszú ideig, hallgatva az egyenletes szuszogását. Szerettem, hogy ő mindent ennyire könnyen tudott venni, mintha nem is lett volna semmi probléma. Nekem ez nem ment, főleg olyankor, amikor napok óta rossz előérzetem volt.

Reggel, mikor felébredtem, Jjong már nem tartózkodott a szobában. Lehet, jobb is volt, mert éjjel nagyon fura álmom volt, ami már szinte valóságosnak is tűnt. Emiatt idegesen mentem be a fürdőbe elkészülni, és ez az állapotom még a forró zuhany után sem akart elmúlni. Biztosra vettem, hogy az álmom nem csak álom volt, hanem figyelmeztetés is, ennek ellenére mennem kellett apámhoz. Előtte azért írtam egy levelet Jonghyunnak, amit indulásom előtt odaadtam Sugának, hogy adja át a pasimnak.

- Indulsz? – kérdezte Kris, mikor már az udvaron voltam, teleportálásra kész állapotban.

- Igen – biccentettem egy rövidet, idegesen forgolódva. – Kris – néztem rá komoran.

- Baj van? – fogta meg egyből a karom, mintha érezné, amit én.

- Ha a szerződést aláírom, és utána történik velem valami, akkor is érvényes marad? – próbáltam úgy feltenni a kérdést, hogy ne jöjjön rá, miért is kérdezem.

- Igen, a verzió szerint, amit átküldött, és átnéztünk egy ügyvéddel, minimum ötven évre szól a békeszerződés, ezalatt még a halálod sem szünteti meg. De miért kérdezed? – Mert meg fogok ma halni. Ez lett volna az igaz válasz, de nem mondhattam ki. Nem akartam, hogy ne engedjenek el, és ne írhassam alá azt a rohadt papírt, ami békét hozhat a fajokra. Ezért éltem, ezért lettem, aki, szóval meg kellett tennem, még ha az életemmel is fizetek érte.

- Csak úgy, mert nem tudtam, hogy ha a merénylők egyszer megölnek, akkor nem lesz-e belőle háború, vagy valami – füllentettem a választ, nagy nehezen magamra erőltetve egy apró mosolyt, elrejtve, mennyire is rettegtem belül.

- Kibum, fura vagy. Tudnom kellene valamit? – fogta meg még erősebben a karom.

- Nem aludtam ki magam, fáradt vagyok, ráadásul apámmal kell találkoznom – fejtettem le magamról az ujjait. – Egy óra, és találkozunk – mosolyogtam rá, és indulni akartam, mikor megint elkapott, és szorosan magához ölelt.

- Úgy szeretlek, mintha az öcsém lennél, vagy a fiam. Nem tudom, mit rejtegetsz előlem, de rám mindenben számíthatsz. Ebben az évben sok mindenen mentünk keresztül, és nem hagyom, hogy bajod essen – engedett el, nekem pedig nem kellett sok, hogy elbőgjem magam, és a tudtára adjam, hogy már késő, mert egyenesen a halálomba megyek, önszántamból.

- Még látjuk egymást, Yifan – simítottam végig a karján, és elteleportáltam.

A megérkezési helyem apám házának a kapuja volt, ahol két angyal várt rám.

- Már vártunk – nyitották ki előttem, én pedig magabiztosan haladtam el mellettük, nem törődve azzal, hogy követtek. Természetesen tudtam az utat, hiszen ha csak kis ideig is, de ott laktam. Mennyivel jobb lett volna, ha sima emberi lényként élhettem volna velük.

- Kibumie, hát eljöttél – fogadott tárt karokkal apám, én meg még azt is hagytam neki, hogy magához öleljen.

- El – adtam rövid választ, miután végre eleresztett.

- Kérsz valamit inni? Kávé, tea, üdítő? – sorolta a választékot, mintha teljesen normális lett volna minden. Csak ő nem tudta, hogy semmi sem az, hogy én már mindenről tudok.

- Nem kérek semmit, essünk túl rajta, túl sok itt az angyal – néztem körbe. Igazából csak kettőt láttam a helyiségben, de éreztem, hogy legalább tízszer annyian voltak az épület különböző helyein. Biztosra akart menni.

- Igazad van, gyere, menjünk – mutatott maga elé, én pedig tettem, ahogy kért. Tudtam, hogy oda kell menjek, minden úgy alakult, ahogy tervezte. Más a helyemben  már elfutott volna onnan, vagy el sem ment volna, de én nem tehettem meg. Számomra a béke volt az elsődleges cél, még ha nem is akartam meghalni.

Persze, ahol tudtam, ott mindent máshogy csináltam, mint álmomban láttam. Nem a kedvenc fotelembe ültem, hanem a kanapén foglaltam helyet, minél távolabb apámtól. És már azzal is kereszteztem a tervét, hogy nem fogadtam el tőle semmilyen italt, mert nem tudhattam, mivel akar megitatni. Talán túl óvatos voltam, talán feleslegesen aggódtam, mert tényleg nem akart semmit, de inkább nem kockáztattam. Amennyire tudtam, kerültem a helyzetet, ami a halálomat okozhatta.

- Itt vannak a szerződések - tette le az előttem lévő asztalra a két példányban elkészített nyomtatványt. Lomhán nyúltam felé, majd húztam őket magamhoz, hogy átolvashassam.

- Nem bízol bennem? - kérdezte kíváncsi tekintettel, figyelve, ahogy olvasni kezdem.

- De, de azért szeretnék biztosra menni - folytattam a tevékenységem, ezzel is másként cselekedve, mint várta. Húztam az időt, mert biztosra vettem, hogy Jonghyun megkapta már a levelem.

- Nem olvastad el, amit elküldettem Krissel?

- De igen, viszont nem tudhatom, hogy ez ugyanaz-e - pillantottam fel rá. Sokáig olvastam, és megnyugodtam, amikor ugyanazt láttam benne, mint amit Taónál is olvastam. Legalább ebben nem vert át.

- Minden megfelel? - tudakolta, mikor végeztem.

- Igen, megkaphatom? - mutattam a kis tű felé, ami közelebb volt hozzá, mint hozzám.

- Parancsolj - nyújtotta át nekem. Hezitálás nélkül böktem meg vele az ujjam, és nyomtam rá mindkét példányon a pecsét helyére a vérem, majd nagyot sóhajtva dőltem hátra.

- Hát akkor meg is volnánk – meredtem egy pillanatra a plafonra. – Mit szólnál jövő héten egy kávéhoz a plázában?

- Előre nem tudok válaszolni, de már menni is akarsz? – vágott búslakodó arcot, amivel meglepett. Én tényleg hittem az álmomban történtekben, de mégis tévedtem volna?

- Muszáj, a srácok nagyon várják már, hogy bejelentsem a békét köztünk – lebegtettem meg magam előtt a papírt.

- Hát igen, ez a béke mindenkinek jót tesz majd, Kibumie – bólogatott ő is erőteljesen.

- Így igaz – keltem fel a kanapéról, jelezve az indulási szándékomat. - Akkor majd beszélünk, hogy mikor találkozzunk. – Mielőbb el akartam menni onnan, nem éreztem magam biztonságban, annak ellenére sem, hogy semmi gyanúsat nem csinált.

- Nem hiszem, hogy fogunk még találkozni – hallottam egész közelről a hangját, ezért ijedten fordultam meg. – Sajnálom, kisfiam – rántott magához, és egy fehér energiagömbbel ajándékozta meg a medálom, ami az angyalok legerősebb gyilkoló forrása.

- Már vártam – röhögtem fel egy pillanatra, mielőtt a lábam beadta az unalmast. De nem kötöttem ki a padlón, helyette apám karjaiban találtam magam, ahogy felemelt, és visszavitt a kanapéra, amire lefektetett. – Mért nem ölsz mmm… már meg? Tudod, ho… hogy egy nem elég – próbáltam nagy, mély levegőket venni, hogy ameddig lehet, kitartsak, bár itt már biztos volt a halál. Nekem annyival volt csak rosszabb, hogy egy gömb nem egyből öl meg, hanem akár egy óra elteltével, miközben az összes démoni erőmet azonnal korlátozza. A második már percek alatt végez velem.

- Nem tudod elképzelni, hogy mennyire sajnálom. De te nem élhetsz, nincs rád szüksége az alvilágnak, csak a baj lenne belőle – kezdett el beszélni, amit én néha előtörő rángatózásokkal hallgattam végig, miközben ő fejemet simogatta.

- Nem tettem… semmi rosszat, akkor miért? – próbáltam végre rájönni, hogy mivel érdemeltem ki, hogy a saját apám kezei által kell meghalnom.

- Igazad volt, ez a béke mindennél fontosabb, te pedig útban leszel. Ha azt nézzük, azzal, hogy megvan a szerződés, te már teljesítetted a célodat, tehát ezután azt csinálhatsz, amit akarsz. Pár év múlva a fejedbe száll a hatalom, és unalmadban újra kirobbantasz egy háborút. Nekünk erre nincs már szükségünk – rázta meg a fejét.

- Szóval azért ölsz meg, amit… amit csak feltételezel, de ne… nem tudsz előre bizonyítani? – eresztettem ki egy nagy adag levegőt a tüdőmből, amit egyre kisebbnek éreztem. Nem értettem, miért ítélt el mindenki, csak azért mert az elődjeim olyanok voltak. Semmi jel nem utalt arra, hogy én is hasonló leszek. Másrészt nem tudhattam, hogy igazat mondott-e, vagy sem, de ha tényleg ezért ölt meg, akkor legalább nem abban a tudatban kellett itthagynom ezt a helyet, hogy utált, hanem mert a békét akarta.

- Ha nem lettél volna a herceg, annyira más lett volna minden. Nem kellett volna így alakulnia. Taemint elengedtem, de csak azért, hogy neki jót tehessek, ha már téged meg kell öljelek. Nem tudod elképzelni, mennyire undorodom magamtól, hogy ezt teszem. Anyádnál is ez volt, nem akartam megöletni, de muszáj volt – vallotta be, hogy ő volt.

- Mmmi? Apa… ő a fele… séged volt – próbáltam rákiabálni, de már csak egy köhögőroham lett belőle. Nem mellesleg a fejem is ketté akart repedni, szédültem, és a testem felét már nem igazán éreztem. Túl gyorsan terjedt a testemben az a vacak.

- Tudom, de így kellett történnie. Túl sokat ólálkodott Tao közelében. Akkor még nem tudtam, hogy démon vagy, éppen ezért nem hagyhattam, hogy a fiam egy olyan társaságában legyen. Anyád nagyon jól rejtegette a sárkánydémoni erejét, nem tagadom.

- Nem vagy… normális – hagytam kifolyni a számból egy kis vért.

- Sajnálom, fiam, hogy eddig húzom a szenvedésed, de szerettem volna ezt elmondani neked. Jogod van tudni, hogy ki ölte meg édesanyád, ennyivel tartozok, ha már én veszem el az életedet. És még azt is szeretném, ha tudnád, hogy én szerettelek, és még most is szeretlek. Ha csak démon lettél volna, talán tök jól kijöttünk volna, de így nem lehetett. Nekem néznem kell a többiek érdekét is – jelenített meg egy újabb fehér gömböt. Amennyire tudtam, próbáltam visszafogni a sírást, de az egyre elviselhetetlenebb fájdalmaknak és apám szavainak köszönhetően mégis legördült az első könnycsepp, amit a többi követett. – Kibum, édes kisfiam – nyúlt be a hátam alá, mire összeszorítottam a szemem, felkészülve a halálra, de nem tette meg, még nem. Helyette csak magához húzta az erőtlen testem, és a tarkómat simogatta. Az sem érdekelte, hogy a fehér ingjét teljesen összevéreztem, ahogy próbáltam lélegezni.

- Akkor nagyon… vigyázz erre a békére, mert le… lehet, hogy a megö… lésem megváltoztatja. Ne… ne engedd, hogy… feleslegesen kell… jen meghalnom.

- Nem fogom Kibum, nem fogom – engedett el, és döntött vissza fekvő pozícióba. Miért kellett ennek így történnie? Miért nem lehetett, hogy inkább Jisub legyen a gyilkos, tőle már megszokott lett volna a próbálkozása után. Miért a saját apám lesz az, aki megfoszt az élettől tizenhét évesen?

- Kibum – hallottam, ahogy Kris beront az ajtón, de már késő volt, túl késő volt.

- Szeretlek – húzta halvány mosolyra a száját, ezzel is takarva a könnyeit az arcán, majd a második fehér gömböt is a medálomba nyomta, amit már egy hangosabb, elakadó hörgéssel jutalmaztam.

- Kibuuuum! – jelent meg mellettem Jonghyun. Az egyetlen szerelmem, akiért többet kellett szenvednem, mint bárki másért. Aki évek óta szeretett, és csak egy hetet tölthettünk együtt. – Tarts ki, szerelmem, mindjárt jobban leszel. Kris, segíts már! – kiabált rá a mellette álló, hófehérré sápadt démonra.

- Nem tehetek semmit. Ez ellen még én sem tehetek semmit – suttogta maga elé. Rengetegszer mentette meg az életem, vigyázott rám, jobban, mint a saját életére. Nem akarok meghalni, nem akarom itthagyni őket napokig, hetekig, hónapokig szenvedésben, amit a halálom miatt kell átéljenek. De itt nincs választásom, nincs kiskapu, amivel átverhetném a halált. Túl gyorsan ér véget az életem.

- De nem hagyhatjuk meghalni! – emelte fel a rángatózó testemet, és csókolt szájon, amiből egyre több vér szabadult ki, egyre kevesebb percet hátrahagyva nekem.

- Ne… öljé… tek meg… apát – emeltem lassan a tekintetem Taeminre, aki sírva guggolt Minhóval mellettem.

- De ezt érdemli! Nincs benned élet, Kibum, nem könyörülhetsz meg neki – sziszegte mérgesen Minho, mire Tae bosszúsan nézett rá, jelezve, hogy ez nem az a pillanat.

- Key, életem, csinálj valamit, te vagy a herceg – simított végig az államon Jonghyun.

- Vigyázz… a fiúkra… - köhögtem fel egy újabb, nagy adag vért, amit már nehezen tudtam elviselni. A szemeim sem bírták már, tényleg vége volt számomra.

- Szeretlek, mi… szeret… foglak – suttogta sírva a fülembe, de már csak töredékét értettem meg a mondatnak. Számomra vége lett, pillanatok alatt vette át felettem uralmát a sötétség, maga a halál. De még nem akartam, még mondanom kellett valamit, még válaszolni akartam neki, de már semmi erőm nem volt. A testem feladta a harcot, nekem pedig bele kellett törődnöm. El kell hagynom ezt a világot, a barátaimat és a szerelmemet is, azért, hogy béke lehessen.

- Én is szeret…

43.RÉSZ

Idegesített, hogy nem tudtam, ki akarta annyira a halálomat, mert eleinte biztos voltam benne, hogy Tao volt az, de mégsem. Hiába voltam az, aki, én nem tudtam volna kideríteni, hiszen én voltam az, akit ki akartak iktatni, ezért ajánlottam fel Taónak, amit. Jonghyunon látszott, hogy bízik benne, ezért én is akartam adni neki egy esélyt.

- Honnan tudjam, hogy tényleg segítesz-e nekem, ha kiderítem az igazságot? - kérdezte gyanakodva, teljesen alaptalanul.

- Én mindig betartom, amit ígérek - adtam egyszerű választ. - Itt a bizalom a lényeg, hercegként sokkal jobb bizalmasokat szerezni, mint ellenségeket.

- Ez igaz, legyen akkor. De most akkor is maradsz - fordult sarkon, és kiment a szobából a két másik démonnal, akik a két holttestet vitték el.

- Mi a baj? - léptem közelebb Jonghyunhoz, aki csak a már bezárt ajtót figyelte.

- Megöltél két démont - mondta kicsit ijedt hangon.

- Siwont is megöltem, talán zavar? - tudakoltam unottan.

- Kibum, lelkiismeret-furdalás nélkül tetted - ragozta tovább a dolgot.

- Nem mondtam, hogy nem zavar engem is, de Tao nem láthatta rajtam, mert akkor fölényben érezte volna magát. Így legalább tudja, hogy velem nem érdemes szórakozni, mert ugyanígy járhat - magyaráztam meg neki a dolgot.

- Engem is bántanál?

- Sokáig te tetted velem, de én nem foglak. Viszont fáradt vagyok, be vagyok zárva, úgyhogy szeretnék aludni - változtam vissza az emberi alakomba, és ráfeküdtem az ágyra.

- Szabad? - állt még mindig ugyanott, az ágyra mutatva, várva az engedélyem.

- JJong, a pasim vagy, csinálj, amit szeretnél. Ne úgy kezelj, mint a herceget, kérlek - sóhajtottam fáradtan, mire végre befeküdt mellém.

- Akkor jó éjt - adott egy puszit a számra, és magához húzott.

- Jó éjt - helyezkedtem el a mellkasán. Fura volt még, hogy tényleg összekötöttem magam vele, és már nem kellett attól félnem, hogy bármikor elveszíthetem, de ennek ellenére nem bíztam meg benne teljesen. Neki köszönhetően jöttem rá arra, hogy túl hiszékeny voltam korábban, és mindenki simán átverhetett. És bár tényleg tudtam, hogy mit gondol rólam valójában, mit érez irántam, de azt nem tudhattam, hogy mik is a terveik velem.

Reggel, mire felébredtem, Jonghyun már nem volt mellettem, ezért még tovább lustiztam, ha már mást úgysem tehettem egy elég erős védelem alatt álló szobában. Tao nagyon felkészülhetett a fogadásomra, ha ennyire precíz munkát végzett, az ott-tartásom érdekében. Olyan összetett varázslatlánc védte a szobát, hogy nekem is eltartott volna pár hétig, mire kitaláltam volna, mikből állították össze, majd még pár napba, mire egyenként, a megfelelő sorrendben hatástalanítottam volna őket. Arra már rájöttem, hogy az ottani démonok simán tudnak ki-be közlekedni, én viszont elég szép égési sérüléseket szenvedtem volna, ha erőszakkal akarok áttörni.

- Jonghyun, engedj be hozzá, hol van Kibum? - hallottam meg Kris hangját, ami nagy boldogsággal töltött el.

- Kriiis! - kiabáltam hangosan, hogy biztos meghalljon.

- Key! - csapott rá egyet az ajtóra. – Jonghyun, engedj be, vagy esküszöm, meggyilkollak - sziszegte idegesen, megint elveszítve a fejét.

- Hagyd, engedd be - csatlakozott Tao hangja is a beszélgetéshez, mire végre kinyílt az ajtó, és berohant rajta a drága dokim.

- Semmi bajod? Jól vagy? Bántottak? - forgatott körbe, majd amikor látta, hogy semmi bántódásom nem esett, megkönnyebbülten ölelt magához.

- Tudtam, hogy eljössz - nyekeregtem a vállába, kis híján megfulladva az erős szorításától.

- Te tervelted ki az egészet, igaz? - engedett el, és ment neki Jjongnak, mire csak a fejem fogtam. Jonathan tuti semmit nem mondott neki, csak hogy vele leszek.

- Kris... - kezdtem volna mondani, de rendesen behúzott egyet a pasimnak. - Nem - mozgatta meg az állkapcsát, de nem ütött vissza.

- Hányszor akarod még tönkretenni őt, mi? Nem volt elég, amiket eddig műveltél? - kiabálta Kris az arcába, én pedig már nem bírtam tovább hallgatni.

- Kris...Jonghyun és én lefeküdtünk éjjel. Tao nagy valószínűleg Jonnytól tudta, hol leszek, így kapott el - magyaráztam el röviden és tömören.

- Vele? Normális vagy? Oké, hogy én is ezt tanácsoltam, de akkor is. Tönkre fog tenni!- szidott le engem is.

- Tudom, hogy szeret. Érzem és hallom is, pont, ahogy mondtad.

- Kibum, én csak féltelek - kezdett kicsit megnyugodni, de Jjongra továbbra is úgy nézett, mint egy leprásra. Sosem bírta, én ez nem is akart változni.

- Nem kell, én akartam ezt.

- Most pedig gyere, hazaviszlek - fogta meg a karom, de Tao érdekes mosolyából láttam, hogy nem fog ennyire könnyen menni.

- Kris, ne siess annyira. A herceg nagyon jó kezekben van itt, és te is - csóválta a fejét Tao.

- Ne szórakozz velem, nagyon nem vagyok jó kedvemben - dörmögte a dokim.

- Kibummal beszélgettünk egy kicsit, nem kell aggódj, nem fogjuk bántani - lépett mellé, kezével megcirógatva Kris állát, aki elkapta a fejét.

- Kibum! - nyílt ki újra az ajtó, és berobbantak rajta a drága sárkánydémonjaim, és Jonny is.

- Nem tudtuk megállítani őket - folytatódott a sor Sugával és Namjonnal.

- Semmi baj. Fiúk, amúgy is be akartalak mutatni titeket a hercegnek - intette oda maga mellé a kettőt. - Kibum, ők a mi sárkányaink, srácok, ő meg a herceg - mutogatta gyorsan el.

- Honnan tudjuk, hogy tényleg ő az? Lehetne a foltos szárnyú Taemin is - mutattak a bátyámra, akinek a volt angyali ereje miatt megmaradt a szárnya, de fehér-fekete foltos lett. Ez is jelezte az angyaloknak, hogy ő elárulta őket.

- Ezt mi is mondhatnánk - vágott vissza nekik Donghae, mire Sugáék megmutatták a jelüket. Én már akkor tudtam, hogy ők azok, amikor megjelentek, egyszerűen éreztem.

- Most te jössz - mondták nekem, mire kelletlenül felvettem a démoni alakom. Egy pillanatig csak bambán néztek rám, majd letérdeltek elém.

- Herceg, mától téged szolgálunk, a te parancsaid Taóé felett állnak - hódoltak be nekem, amire csak a szemeim forgattam. Még kettő, akiket el kell viselnem.

 - Héj - morgott rájuk Tao.

- Sajnáljuk, de mi, sárkányok azért létezünk, hogy a hercegünk védjük, bárkitől és bármitől - léptek a srácok mellé.

- Remek - sóhajtotta. - Ami a lényeg, hogy aki itt van, azokban megbízol, igaz? -tért át egy sokkal fontosabb ügyre. Igazából már nem is fogságban éreztem magam, inkább amolyan kupaktanácsban.

- Pontosan - ültem le az ágyam szélére, amit a fiúk is mind befoglaltak. Jonny szorosan mellém telepedett le, mire Jonghyun a másik oldalamnál kötött ki, átkarolva a vállam. Nem, tényleg nem volt féltékeny, szimplán csak mindenki tudtára adta, hogy együtt vagyunk.

- Miről van szó? - kérdezték egyszerre mindannyian, ezért Tao nagyvonalakban összefoglalta az egészet. Elég furcsán hangzott annak a szájából, akire egész végig gyanakodtam.

- Valami tipp? -tette fel az első kérdést Kris.

- Sok mindenki lehet. Tegnap már elkezdtük a nyomozást, de csak olyanokat avattam be, akikre az életem is rábíznám. Nem tudhatom, hogy köztünk nincsenek-e közülük - adott választ.

- Akkor hogyan tovább?

- Kibum itt biztonságban van, nem kell félni attól, hogy bántani fogják.

- Nem fog itt maradni! - szögezte le egyből a dokim.
- Az istenért is, Yifan, gondolkozz már egyszer ép ésszel! Nálatok bármikor bárki megtámadhatja. Biztos vagyok benne, hogy Jisub és Sooman klánjából származnak, mivel a mieinknek nem érdeke a herceg halála, de akár ők is lehetnek - emelte fel a hangját Tao.

- Ezt mégis miből gondolod? - néztem rá kíváncsi tekintettel. - Az egyik a bácsikám, a másik az apám.

- Ők ketten már megölték az elődöd, és ha jól tudom, az átváltozásod után Jisub megpróbált kiiktatni téged, nem? - vont kérdőre. Igaza volt, de én ezt nem tudtam elhinni. Jisub is elnézést kért azért a tettéért.

- Ez csak feltételezés, amíg nincs bizonyíték, nem tudok mit tenni - vontam vállat.

- Ennyire bízol bennük? - szólt közbe Jonny is.

- Ők a rokonaim. Oké, hogy Woohyunt meggyilkolták, de engem nem fognak. Nem hiszem el, hogy képesek lennének rá - győzködtem tovább őket és magamat is, mert kezdtem meginogni egy kicsit.

- Te tudod, de azért vigyázz velük is. Én őket is megölöm, ha csak egy hajszálad is meggörbül általuk - morogta Jjong a vállamba. Kis híján elaludt nekem dőlve, annyira nem érdekelte az egész téma. Ő megmondta, hogy mindenkitől megvéd, lényegtelen, hogy ki az ellenfele.

- Meddig fog tartani ez az ügy? -tudakolta kedvtelenül a dokim, nagyon nem akart Tao társaságában lenni.

- Passzolom. A legjobbak vannak az ügyön, de akár hetekig is. Attól függ, hogy lépnek-e valamit Key ellen. Na de mi megyünk, érezzétek a vendégszeretetünk.

- Mi van? - hangzott kórusban a kérdés a srácoktól.

- Ti jöttetek ide, most maradtok is - közölte velük nyugodt hangnemben a tényeket. 

-Tao, ez nem vicces. Simán leverünk most, ha nem engedsz el minket - fenyegetőzött Kris, de ő csak nevetett az egészen.

- Kris... Kibum már beletörődött, tedd ezt te is - kacsintott egyet rá, és elhagyta a szobát, ránk zárva az ajtót.

- Ti miért nem mentetek? - nézett Jonghyun Sugáékra, akik levágódtak a kanapéra.

- Ha figyeltél volna, éppen az előbb álltunk át a herceg oldalára, tehát nem tartozunk ide - röhögött az idiótája.

- De ti ki tudtok menni innen, nem? - próbálkozott ötletelni Sehun.

- Csak befelé tudunk jönni, kifele nem, mert így van megcsinálva a védelem. Egyedül Tao, és aki akkor vele van, az tud kimenni. 

- De Kibum meg tudja törni a láncot. Én ismerem az összetételét, bár egy nap kell, míg összeállítom a megfelelő energiasorozatot a kiiktatásához - tette hozzá Namjoon, mire mindenki megkönnyebbülten sóhajtott.

- Most komolyan...Mi bajotok van azzal, hogy itt vagyunk? Vegyétek úgy, mint egy kis pihenőt - mordultam rájuk, mert igazából semmi rosszat nem tettek velünk. Igaz, hogy tízen voltunk egy szobában, de elég nagy volt, szóval nem nyomorogtunk.

- Te maradni akarsz?

- Kris, igaza van Taónak, itt biztonságos. Csak olyan démon és vámpír vesz körül, akik nem akarnak ártani nekem. Ha igaz, amit gondoltok, és nálunk van a baj, akkor igen, maradok - mondtam ki, amit gondoltam. Nem bíztam Taóban sem száz százalékig, de kellett neki a segítségem, nekem pedig az övé.

- Akkor ez van. Amúgy voltál Jonathannal, és mióta vagy ilyen jóban vele? - kérdezte Donghae, fintorogva a pasimra mutatva.

- Egy kis szigeten pihengettünk. Jonghyun meg...

- A társa vagyok, most már végleg - fejezte be helyettem, lomhán hátrapillantva.

- Lefeküdtetek? -újra egyszerre szólaltak meg.

- Ti ezt gyakoroltátok? Amúgy igen, tegnap Kibum az enyém lett, és már senki sem veheti el tőlem - morogta, újra visszadöntve a fejét rám.

A következő pár órában csak beszélgettünk, és ismerkedtünk a két új sárkánnyal, akikről kiderült, hogy nem is olyan rossz fejek, mint előtte gondoltam. Egész jól kijöttünk velük. Donghae elmesélte, hogy hiányoltak a démonok, és hogy vagy tízen eltűntek az egyik étkezés után. Kicsit sem érdekes. Mióta Jisubtól elvettem az erejét, kissé felborult a rend köztük.

- Kibum, Kris, Jonghyun, Tao hívat titeket, ti is jöhettek - lépett be Brian, hogy szóljon nekünk.

- De jó - vesztette el minden életkedvét Kris, de azért lomhán elindult az ajtó felé, mi pedig követtük.

- Egy pillanat - kapta el az egyik csuklóm, és egy vékony hófehér karperec csattant rajta.

- Mi a szar ez? - kezdtem el feszegetni, hogy leszedjem valahogy, de nem igazán akart lejönni.

- Csak meggátolja, hogy el tudj teleportálni. Az angyalok szokták használni, ha elkapnak egy démont - vont vállat, és elindult.

- Ennyire nem bízik bennem Tao?

- Bennük nem. De mivel te így sehova sem tudsz menni innen két napig, ezért ők sem fognak hülyeséget csinálni - mutatott a mellettem haladó srácokra.

- Okosabb, mint hittem - sóhajtotta Kris, de láttam rajta, hogy azért mosolygott is egy kicsit. Még mindig szerette Taót, és ugyanígy visszafele is.

- Amúgy mit is akar? - kérdeztem, mikor már az udvaron haladtunk, és több tucatnyi démon bámult meg minket. Kicsit zavarban éreztem magam.

- Majd megtudod - válaszolt, közben Jonghyunnak magyarázott, aki végig fogta a kezem.

- De gyorsak vagytok. Bocsáss meg, Kibum. De ne aggódj, csak két nap, utána eltűnik- mutatott a karperecre.

- Inkább mondd, hogy mit szeretnél - cövekeltem le keresztbefont karokkal. Kezdtem egyre hisztisebb lenni, mivel napok óta nem ettem, és ez nagyon kihatott rám.

- Igazából csak téged akartalak idehívni, de tudtam, hogy Kris és Jonghyun nem engedett volna egyedül, és akkor már a többiek is jönni akarnak majd...

- A lényeget, Tao, kérlek - kezdtem kissé türelmetlen is lenni.

- Jonghyun mondta, hogy mostanában nem volt alkalmad étkezni, ezért hozattam neked kaját - biccentett a fejével egy tágas, kisebb épület felé.

Valahogy déjá vu érzésem lett hirtelen, ugyanis az első alkalmam is hasonlóan zajlott le. Csak most éppen hálásan néztem az ottani vezérre, és siettem be az ajtón, ahol semmivel nem foglalkoztam, csak átváltoztam, és legyilkoltam az első embert, aki a közelemben volt, majd fogyasztani kezdtem. Az sem érdekelt, hogy a többiek visítva próbáltak menekülni, igazából még tetszett is egy kicsit. Sokkal könyörtelenebb lettem, mióta a hercegi erő felébredt bennem, és már kevésbé lehetett irányítani.  De azért a kedves, félős és jószívű Kibum is én voltam, csak ez az énem háttérbe szorult, főleg táplálkozás közben.

- Ki lesz a következő? – tettem fel a kérdést, elindulva az ajtót rángató áldozataim felé, amikor valahogy mégis csak kinyílt az, így rohant mind a három kifelé. – Így még jobb lesz – nyaltam le a számról a vért, és elsietve a csak nyugodtan bámuló Taóék mellett, rávetettem magam az egyikre, és pillanatok alatt kitéptem a szívét a helyéről. Megenni nem volt időm, ezért otthagytam, és a másik kettő után sétáltam. Futni már nem kellett, ugyanis egyre nehezebben kaptak levegőt, emiatt már ők sem szaladgáltak el annyira. Így csak lassan beértem őket, és az egyiknek átharaptam a torkát, a másiknak szokásomhoz híven levágtam a fejét. Éppen gondoltam, hogy nekiállok a kettőnek, amikor a harmadik áldozatomnál megéreztem valakit, úgyhogy pillanatok alatt, mellette termettem.

- Nem hiszem, hogy megengedtem – sziszegtem rá dühösen a srácra, mire Jonghyun olyan hirtelen rántotta el előlem, hogy az seggre esett.

- Nyugodj meg, Key! Egyél – szólt rám Jjong. Nem voltam feszült meg semmi, csak utáltam, ha a kajámat zaklatták. Éppen ezért megfogtam a holttestet a nyakánál, és a másik kettőre dobtam, majd a szárnyaimmal biztonságba helyezve magunkat ismét enni kezdtem.

Amikor már mindennel végeztem, teli hassal mentem vissza a szobámba, hogy letusolhassak, mert kicsit több vér került rám, mint azt szerettem volna. Szerencsére Jonghyuntól kaptam tiszta ruhákat, így újból jól éreztem magam.

- Miért van nyitva az ajtó?

- A karkötő nem enged teleportálni, így nem mész sehova. Meg legalább a srácok is ismerkedhetnek – mutatott ki a folyosóra, ahol a srácok tényleg haverkodtak az ottani démonokkal.

- Mondtam, hogy maradni kell – vontam vállat, és elindultam én is megismerni a helyet. Persze egyből észrevettem, hogy az őrként szolgálatban lévő démonok bármelyik pillanatban ugrásra készek. Nemcsak a szökésem vagy egy esetleges támadásom miatt, de a védelmem érdekében is.

- Kris Taóval van, ha őt keresed – sétált mellettem Jonghyun.

- Tudom, a jelentős személyek energiáját be tudom határolni – fordultam felé mosolyogva.

- Gyertek már, az ég szerelmére, Tao beszélni akar velünk – hallottuk meg pár démon veszekedését, úgyhogy megálltunk a falnál. Nem szívesen csatlakoztam volna egy kisebb bunyóhoz.

- Tao nem parancsolgat már nekünk, rég nem tartjuk már a vezetőnknek – szólt vissza egy másik.

- Akkor kit tartotok? – szólalt meg Tao. Itt már én sem bírtam ki, hogy ne kukucskáljak kicsit oda. Legalább háromtucatnyi démon állt a vezetővel szemben, aki mellett Kris is ott állt, a tőle megszokott unott arccal Tao közelében.

- Tao, te már teljesen elpuhultál. Képtelen vagy rendet tartani köztünk, csak azok engedelmeskednek neked, akik a seggedet nyalják – mondta tovább a magát szónoknak képzelő srác.

- Ez lehetséges, de nem ez volt a kérdés – folytatta nyugodt hangnemben a vezér is. Teljesen más véleményem kezdett lenni róla, hogy egy kicsit jobban megismertem személyesen is.

- Nem tudom. De itt a nagy lehetőségünk. A herceg köztünk van, és te mégis úgy engedelmeskedsz neki, mintha a pincsije lennél. A helyedben már rég lezártam volna a pincébe láncra verve, és egy-két nap kínzás után úgyis azt tenné, amit mi akarunk – ecsetelte a szerinte zseniális tervét.

- Szóval neked ez a terved vele? Tudtad, hogy Kris az ő embere, és ha ezt a herceg fülébe juttatja, akkor neked annyi?

- Látod, megint ilyen baromságokkal foglalkozol. De ha te nem, akkor majd én csinálok is valami értelmeset! – emelte fel a végére a hangját.

- És mégis mit szeretnél? – untam meg a hallgatózást, és léptem ki a fal takarása mögül. A démonok olyan szinten merevedtek le, hogy kis híján elröhögtem magam. – Tudtad, hogy amiket az előbb elsoroltál Taónak, azt vehetem árulásnak is? – léptem hozzá közelebb, de ő fintorogva állt ugyanúgy. Bátor kölyök volt.

- Egy óvatlan pillanatodban téged is el tudunk kapni – morogta az orra alatt.

- Tudod, amikor kéksárkány voltam csak, az egyik társamtól három blackerstet kaptam, de lehet, hogy több volt. Most a herceg vagyok, ami azt jelenti, hogy ha ti harmincan egyszerre támadnátok is vele, én életben maradnék, de ti szív nélkül feküdnétek a saját véretekben. Tao azért ilyen velem, mert két démont végeztem ki egyszerre, úgy, hogy az egyik kezemmel éppen őt fojtogattam. Szóval ajánlom, hogy tisztelettel beszéljetek vele, és velem is, különben árulásért kivégezlek titeket is – fordítottam nekik hátat, és indultam el, mikor a kis majom csak azért is megpróbálkozott egy támadással.

- Túl lassú vagy – kaptam el, és rántottam hátra a karját, amiben az energiagömböt tartotta. – Nem szeretek gyilkolni, de te kezdesz az idegeire menni – hajoltam a füléhez, és sziszegtem bele.

- Élvezd, amíg tudod, mert nemsokára úgyis meghalsz. Már nem kell sokáig várnod – monda gúnyosan, miközben végig röhögött. Pont úgy, ahogy Siwon is tette, ezzel a tudtomra adva, hogy ő is az árulók közé tartozott.

- Ki a főnököd? Ki akar megölni? – kérdeztem ingerülten, de nem akart válaszolni, ezért párszor megráztam.

- Majd megtudod, ha eljön az ideje – nézett rám komolyan.

- Ha nem válaszolsz, akkor meghalsz – szorítottam meg erősen, de ez sem hatotta meg. Idegesen kezdtem el rágcsálni az alsó ajkam, hogy mit is tegyek, de annyira felbőszített, hogy ugyanazzal a mozdulattal téptem ki a medáljával együtt a szívét, mint Siwonnál tettem. Majd engedtem el az élettelen testét, és hagytam, hogy a földre essen. – Ha nem válaszoltok, ti is így jártok – fordultam a többi felé, akik halálra ijedve gubbasztottak Tao mellett.

- Mi nem tudunk semmit, nem tartozunk közéjük. Mi nem akartunk ártani neked, csak Tao ellen lázadtunk – kezdtek el mentegetőzni.

- Zárjátok el őket! – adta ki helyettem a parancsot Tao, mire a nemrég megérkezett démonjai elvezették őket.

- Semmi baj, Key – lépett mellém Jonghyun, és szorosan magához ölelt.

- Megtaláljuk őket, ne félj – próbált nyugtatni Kris és Tao is, de én túl ideges voltam. Tényleg a halálomat akarták valakik, pedig közülük senkinek sem ártottam még soha. 

42.RÉSZ (JonghyunPOV) +18

Key-vel a szülinapjakor találkoztunk utoljára, amikor elküldött, és közölte, hogy vegyem búcsúnak a csókunkat. Akkor békén hagytam, de másnap este meg akartam látogatni, viszont Kris azt mondta, Johnnyval ment el pár hétre kikapcsolódni, kettesben. Ekkor veszítettem el teljesen a reményt, hogy megbocsájt nekem. Csalódottan mentem vissza az alvilágba, ahol Tao egyből bemutatott egy új srácnak, aki aznap került át hozzánk Angliából. Alaposan végignéztem a fiút, és nem volt rossz: Barna haj, gyönyörű szemek, és a stílusából ítélve még meleg is lehetett. Legalábbis nekem ez jött le róla.

- Szia, Brian vagyok - nyújtotta mosolyogva a kezét.

- Jonghyun - fogadtam a gesztust, bár nem igazán volt kedvem az ismerkedéshez. Kibumot akartam, tudnom kellett, hogy hol van, mit csinál, és hányszor adja meg magát a vámpírnak. Ezektől a gondolatoktól csak még idegesebb lettem. 

- Vezesd körbe, kérlek - passzolta le nekem az újoncot Tao. Mielőtt elkáromkodtam volna magam, elszámoltam magamban tízig.

- Menjünk - indultam el, ő pedig követett.

Így ismerkedtem meg a sráccal, akivel egész jól kijöttünk, ökörködtünk. Ő persze fülig belém volt zúgva, én azért annyira nem, csak Kibum felejtésére használtam, de neki azt mutattam, hogy elcsavarta a fejem. Távol kellett tartanom magam Key-től, és ez csak így ment. Brian helyes volt, kedves, gazdag és könnyen irányítható, szóval semmi gond sem volt. Csak éppenséggel egyre többször akartam Kibumot látni, aki még a második héten sem jött haza. Biztosra vettem, hogy teljesen elfelejtett, és Jonathannel hempergett egész nap. Így jutottam arra a következtetésre, hogy tényleg békén kell hagynom őt, és erre csak egyetlen megoldás volt: Le kellett kötnöm magam Brian mellett, akkor is, ha nem szerettem annyira.

Taóval lebeszéltem, hogy estére egy hotelben leszek a sráccal, úgyhogy ne zavarjon. Kicsit akadékoskodott Key miatt, de a végére feladta, és elengedett minket.

A hotelben nem sokat kellett győzködnöm a srácot, hogy feküdjön le velem. A törvényekkel tisztában volt, meg amúgy is annyira szeretett, hogy vakon belement az egészbe, bár láttam rajta, hogy kicsit fél.

- Vigyázok rád, nem kell félned - simítottam meg a tarkóját, és az ajkaira tapadtam. Többször is csókolóztunk már, de egyszer sem éreztem azt a tüzet, amit a kis hercegemnél, és ez hiányzott. Viszont nem akartam ilyenekre gondolni Brian megfektetése közben, hiszen tudtam, hogy vele kell majd leélnem az életem hátralevő részét, ezért erősen belemarkoltam a seggébe, mire belenyögött a csókunkba.

Óvatosan elkezdtem lehámozni róla a pólóját, majd az enyémet is levettem, és rádöntöttem az ágyra. Élvezte, láttam a kék szemeiben. De ezt akarom? Elveszíteni végleg Kibumot? A srácot, akivel gyerekkorom óta jóban vagyok, és évek óta szeretek? Egyáltalán nem voltam biztos a döntésemben, de semmi reményt nem láttam, hogy van még esélyem nála. Elbasztam mindent a viselkedésemmel és a hazudozásommal, de akkor sem akartam nélküle élni.

- Ne feküdj le vele! - hallottam meg Kibum hangját, és halálra ijedten, meglepetten,mégis boldogan ugrottam le Brianről. Ott állt előttem ő, és megakadályozta, hogy hülyeséget csináljak.

- Kibum? - léptem kettőt felé.

- Ne tedd meg, kérlek - rázta buzgón a fejét.

- Mit akarsz? Nem látod, hogy dolgunk van? - kérdezte bunkón Brian, mire fejbe csaptam magam.

- Ne beszélj így vele, Brian. Az életeddel játszol - fordultam felé szigorú tekintettel.

- Ennyire azért ne védd a volt szerelmed - forgatta a szemeit.

- Nem csak a volt szerelmem, de jelenleg a herceg áll előtted - vakartam kínomban a fejem, mire a srác szemei elkerekedtek, és elhallgatott. Ezt valahogy elfelejtettem közölni vele eddig. 

- Jonghyun...- fogta meg a karom Key, hogy újra felé forduljak.

- Miért vagy itt? 

- Mert nem... én nem... - kezdte el, de valahogy nem tudta kinyögni a mondatot.

- Most, hogy elhatároztam magamban, hogy végleg békén hagylak, megjelensz, és nem tudsz megszólalni? - nevettem el magam. Annyira ráillett ez a fajta viselkedés. Pillanatnyi bátorság, aztán semmi.

- Nem akarom, hogy békén hagyj, maradj velem! - mondta határozottan, és sikerült ismét meglepnie. Nem értettem, mit akar, hogy csak szórakozik-e, vagy tényleg úgy gondolja.

- És két nap múlva megint elküldesz? Ne játssz velem, én sem teszem. Menj szépen a vámpírhoz, és legyél vele boldog. Örülj neki, hogy megszabadulsz tőlem - fogtam meg a vállát, és az ajtó felé toltam. Nem akartam újra megbántani, de féltem, hogy csak rosszabb lesz mindkettőnknek, ha ottmarad.

- Szeretlek - csapott erősen a mellkasomra, és elsírta magát. - Mindig is szerettelek, de féltem, hogy csak szórakozol velem. De már ez sem érdekel, csak maradj velem, ne hagyj el - döntötte a vállamnak a fejét. Szeret? Kimondta hangosan, többször is, hogy szeret. Hirtelen annyira boldog lettem, hogy ott helyben megcsókoltam volna.

- Jonghyun, mi lesz? - türelmetlenkedett a feltüzelt démon az ágyon.

- Menj haza, Brian, majd később beszélünk - küldtem el kedvesen.

- Van egy olyan érzésem, hogy nem fogunk - kapta magára a pólóját, és becsapta maga után az ajtót. Nagyon úgy tűnt, hogy igaza van.

- Szóval szeretsz - túrtam bele a hajába, és finoman hátra húztam a fejét, hogy a szemembe nézzen.

- Igen - ismerte be újra.

- Akkor bizonyítsd be, Kibum, hogy nem csak szórakozol velem. Ha tényleg annyira szeretsz, mint én téged, akkor feküdj le velem, és kösd össze velem az életed - tartottam még mindig a fejét. Szerettem őt, és biztos voltam benne, hogy nem tudnám elviselni a hiányát. Ha nemet mondtam volna, másnap vagy még akkor visszahívtam volna Briant, és végleg vége lett volna köztünk, még akkor is, ha belehaltam volna a hiányába.

- Most azonnal? - pillantott a vállam felett a hatalmas franciaágyra.

- Most azonnal - markoltam meg erősebben a haját, és már meg is csókoltam. Nem kellett kimondania ahhoz, hogy tudjam, mi a válasza. Kibum végre az enyém lesz, és már senki sem veheti el tőlem.

- Nem akarlak elveszíteni - fúrta a fejét a nyakamba, és szorosan magához húzott.

- Nem fogsz, ígérem. Soha többé nem bántalak meg. -Teljesen őszintén gondoltam, amit mondtam. -Biztos ezt akarod? Ha megtesszük, Jonathannal le kell zárd a kapcsolatod, csak barát lehet - emlékeztettem a szabályokra, bár sokkal inkább örültem volna, ha barátok sem lennének.

- Johnny hozott ide, és szakított velem, hogy veled legyek. Mindenki tudja, hogy téged mindennél jobban szeretlek - emelte fel a fejét, és nézett a szemembe. Annyira édes volt, és annyira akartam is, hogy elkezdtem kigombolni az ingét, amit végre sikerült levennem róla. Elkezdtem a nyakát kényeztetni, mire eldöntötte a fejét, hogy jobban odaférjek. Lassan haladtam lefelé, de hirtelen megtorpantam. Ott volt a hegesedő, összevarrt seb, amit én okoztam neki. Elképzelni sem tudtam, mekkora fájdalmat élhetett át akkor. Nem is értettem, hogyan szerethet még azok után is.

- Ne foglalkozz vele, már nem fáj annyira - cirógatta a mellkasom, de képtelen voltam levenni róla a szemem.

- Nagyon szégyellem magam, hogy ilyen kárt tettem benned - motyogtam, közben végighúztam az ujjam az összevarrt seb körvonalán.

- Mondtam, hogy nem érdekes - sóhajtotta, és maga felé fordította a fejem. - Itt vagyok, ne törődj mással.

- De... - kezdtem volna bele, de befogta a szám a sajátjával, jelezve, hogy túlbeszéltül a témát. Igaza volt, nem azért álltunk félmeztelenül a szoba közepén, mert a hibáimat akartuk kivesézni. Megint elindultam az ágy felé, Kibumot lassan tolva magam előtt, míg meg nem állt. Nem hagytam neki, hogy elszakadjon tőlem, hanem ledöntöttem, mire belenyekkent a csókba, majd elnevette magát. - Ön kinevet engem, hercegem? - támaszkodtam meg felette, és mérgesen néztem rá, mire abbahagyta.

- Nem lesz baj, hogy velem leszel? - kúszott ki alólam, és befeküdt az ágy közepére.

-Ne menekülj - ültem rá a csípőjére, mielőtt felült volna. - Nem lesz baj, én attól még ugyanúgy csak sárkánydémon maradok, semmi több. Utoljára kérdezem meg, Kibum. Akarod?

- Igen - bólintott egy aprót, én pedig végleg megnyugodtam. Megpusziltam a homlokát, orrát, majd a száját, de mielőtt reagálhatott volna, már áttértem a nyakára, és haladtam lefelé, amiket kisebb remegésekkel díjazott.

Amikor párszor megnyaltam, majd játékosan megharapdáltam a mellbimbóját, nyöszörögve kapott bele a hajamba. Nem tépte túl erősen, de engem ezzel csak még jobban feltüzelt. Még játszadoztam kicsit, de közben a kezem már az övét matatta, hogy még kevesebb ruha legyen rajta. Lassan akartam csinálni, de annyira féltem, hogy megállít, meggondolja magát és elsiet, hogy inkább nem játszadoztam sokáig vele. Mielőtt megszabadítottam a farmerétől, felpillantottam rá, de csak a csillogó szemeit láttam és a szapora lélegzését, ellenkezésnek semmi nyomát. Ráadásul a nadrágjában ágaskodó haverja is azt mutatta, hogy tetszik neki a dolog, ezért perverz vigyorral az arcomon simítottam végig rajta a kezem. 

- Jonghyun - szegte hátra a fejét.

- Tetszik, mi? - kérdeztem csak úgy, és a bokszerével együtt húztam le róla a gatyáját, így szembetaláltam magam a farkával. - Olyan gyönyörű vagy - másztam fel hozzá, hogy megcsókoljam, de nem bírtam ki, hogy közben ne markoljak rá a merevedésére, amivel olyan erotikus nyögést váltottam ki nála, hogy már attól elélveztem volna. Újra szenvedélyes csókba kezdtünk, de a kezemmel nem hagyta abba a kényeztetését, emiatt gyorsabban lélegzett, és egyre gyakrabban nyögdécselt közben.

- Ne kínozz, kérlek – nyöszörögte, miután elváltunk egymástól.

- Nem kell kétszer kérned - gomboltam ki a saját nadrágom, és szabadultam meg minden rajtam maradt ruhadarabomtól.

Míg visszamásztam hozzá, alaposan megbámul. Az álló farkam láttán csak nyelni tudott, és már fel is húzta a lábait, utat engedve nekem, hogy befészkeljem magam közéjük. - El sem hiszem, hogy végre együtt leszünk - suttogtam a fülébe, közben elővettem a párnák közül a kikészített síkosítót, amit még Briannél tettem oda.

- Én se...sem - akadt meg egy pillanatra, mikor belé vezettem az első ujjamat. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy fájt volna neki, maximum kellemetlen lehetett. A másodiknál, de még a harmadiknál sem jelezte, hogy rossz volt. Biztos voltam benne, hogy a vámpírnak köszönhető, akivel nemrég még együtt volt, de igazából már nem érdekelt, nem voltam féltékeny. Kibum ott feküdt előttem, és miattam nyögdécselt, mert velem akart lenni. Életem legszebb pillanata volt.

- Hát akkor mostantól végleg együtt - igazítottam a bejáratához a farkam, és egy mozdulattal merültem el benne.

- Anyám - szisszent fel a hirtelen támadásomtól.

- Nem tudom, Jonathan milyen volt, de én szenvedélyesen szeretem, nem nyugdíjasan - hajoltam egész közel hozzá, szinte már majdnem megcsókolhattam volna, helyette viszont elkezdtem mozogni benne. Key annyira szexi volt, ahogy lihegett és nyögdécselt alattam, hogy tovább fokoztam a tempót a hangosabb hatás érdekében, amit meg is kaptam. Mindig is szerettem volna hallani ezeket a hangokat, amiket miattam adott ki.

- Ne... hagyd abba... - mélyesztette bele a körmeit a vállamba.

- Még nem szabad - álltam le, és kínzó lassúsággal folytattam.

- Mééég! - lökött egyet a csípőjével.

- Mondd ki még egyszer, hogy szeretsz - folytattam a lassú tempót, tovább húzva az idegeit ezzel.

- Szeretlek... nagyon szeretlek - húzott le magához egy csókra.

- Olyan jó hallani, Kibum - morogtam, és megint belekezdtem a gyors tempóba. Annyira jó érzés volt vele szexelni, hogy felülmúlta a gondolataimat. Sok emberrel lefeküdtem már előtte, de egyik sem hasonlított ahhoz, amit Kibummal éltem át. Minden egyes lökésnél boldogság járt át, mert vele tehettem meg.

Mikor már láttam, hogy nagyon a végénél jár, ráfogtam a tagjára, és ugyanolyan iramban mozgattam rajta a kezem, mint a csípőm.

- Jonghyuuun - feszült ívbe a háta, és szorított rám a fenekével, miközben elment, és ezzel egy időben nekem is sikerült.Fáradtan húztam ki magam belőle.

- Szeretlek -hajoltam oda hozzá egy még egy csókra, majd kihalásztam pár zsepit az éjjeliszekrény fiókjából. Az egyikkel Key hasát törölgettem le, a másikkal pedig magamat tisztítottam le.

-Mit csinálsz? - kérdeztem, mikor felkelt mellőlem, és felhúzta az alsóját.

- Tudod, Kris nem tudja, hogy itt vagyok, és biztos keresni fog, szóval nem szeretnék teljesen meztelenül lenni - adott ésszerű magyarázatot.

-Igaz - értettem vele egyet, és én is felhúztam, majd visszafeküdtem, Kibum pedig bemászott mellém.

-Örülök, hogy megtettük - tette a fejét a mellkasomra.

- Én is. Aludjunk? - kérdeztem, mikor ásított egy nagyot.

- Maradhatok? - dünnyögte félálomban.

- Ha akarnád, sem engednélek most el - simogattam meg a haját, és magunkra húztam a takarót. Ekkor még egyikünk sem gondolta, hogy a legszebb esténk fogja majd hozni a legrosszabbat is.

- Ébresztő, fiatalok! - ébredtem fel Tao hangjára. Tao? Olyan hirtelen könyököltem fel, hogy féltem, megütöttem Kibumot, aki szerencsére kicsit távolabb feküdt már tőlem, és éppen ébredezett.

- Jjong? - támaszkodott fel ő is, majd amikor meglátta Taót és a másik három, számára idegen démont, nyakig magára húzta a paplant, és szorosan hozzám bújt.

- Mit csinálsz itt? - kérdeztem, és közben megnéztem az időt. Fél kettő volt.

- A hercegért jöttem, egyértelmű, nem? - forgatta meg mosolyogva a szemeit. Tudtam, hogy nem bántaná Key-t, és semmi rossz szándék nincs benne, mégis féltettem tőle kicsit.

- Hagyd most békén, majd velünk jön magától is - próbáltam hatni rá, de nem úgy nézett ki, mint akire sikerült.

-Kibum velünk jön! - mordult rám, ezért elhallgattam. Nem volt gyáva vagy hasonló, csak szimplán Tao volt a vezető, nem ellenkezhettem vele. Viszont Kibumot sem állt szándékomban átadni neki.

- Gyerünk, öltözz! - dobta oda neki a ruháját Jared.

- Azért a hangnemre és viselkedésre figyelhetnél, Kibum jóval feletted áll - oktatta ki a keresztapám.

- Megmondtam, hogy nem megyek sehova - sziszegte Key idegesen, és éreztem, hogy teljesen merevvé vált a testtartása.

- Tao, ne erőltesd - próbáltam fegyelmeztetni, de nem igazán hallgatott rám.

- Kibum, ne kelljen erőszakhoz folyamodnom, nem akarok rosszat - lépett egyre közelebb hozzá.

- Nem érdekel, mit akarsz. Megöltétek anyámat, ne hidd azt, hogy nem tudom, hogy te álltál mögötte - türtőztette magát még mindig, de én már nagyon jól tudtam, hogy ki fog törni.

- Ez nem lényeg, majd megbeszéljük, de most jössz - állt meg mellette az ágy szélénél, és már nyúlt felé, mire Key pillanatok alatt változott át, kis híján lelökve a szárnyaival az ágyról.

- Szebb, mint képzeltem - gyönyörködött benne ő is. Igaza volt, Kibum lenyűgözően nézett ki hercegként is.

- Tartsd magad távol tőlem, Tao, mert képes vagyok gyilkolni - jelent meg a kezében egy érdekes színű gömb. Tisztában voltam vele, hogy az egy gyilkos energia, és abban is, hogy Kibum tényleg nem szórakozik.

- Igaz, téged egyedül nem tudlak legyőzni, de ne felejtsd el, hogy én alapból a gyilkos démonok közé tartozom, és ha téged nem is, de őt megölhetem - mutatott rám, mire elkerekedtek a szemeim. Képes lenne a saját keresztapám megölni, hogy megszerezze a herceget magának?

- Szórakozol, ugye? - nevettem el magam kínomban, de amikor Ravi mögém lépett, lesokkoltam. Komolyan gondolta.

- Ne legyünk ellenségek. Csak tarts velem, és semmi baj sem lesz - alkudozott tovább. Key aggódó tekintettel nézett rám és a mögöttem egy blackersttel a kezében álló démonra.

- Ne foglalkozz velem, ha meg is öl, te simán végezhetsz velük - igyekeztem nyugodt maradni, bár belül már halálra fostam magam, hogy végleg végem lesz.

- Megvagy! - használta ki Tao Kibum figyelmetlenségét, és hirtelen lefogta, majd egy elég erős kábító gömböt nyomott belé, amitől hirtelen összerezzent, és elájult. Még a hülye is tudta volna, hogy hagyta magát, és direkt nem ellenkezett. Hercegként simán kiszabadulhatott volna a szorításból, de ő mégsem tette, mert engem védett.

- Hogy tehetted ezt? - keltem ki magamból.

- Add rá a farmerét, és vigyétek el Jareddel - utasította a Ravit, aki otthagyott, és tette a dolgát.- Te meg velem jössz - intett nekem. Kelletlenül és dühösen keltem ki az ágyból, és öltözni kezdtem, közben Kibumot már felkarolták, és elteleportáltak vele.

- Miért csináltad ezt? Már velem van, úgyis segített volna, ha nem erőszakkal viszed el! -kiabáltam a képébe.

- Nem jött volna, hallottad.

- Tényleg... tényleg te ölted meg az anyját? - kérdeztem hitetlenkedve, mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyet tett.

- Nem én voltam - válaszolt vállat vonva.

- Mi? De miért nem mondtad? Akkor…

- Majd elmagyarázok mindent, ha eljön az ideje. Induljunk - ragadta meg a karom, és átteleportáltunk az egyik alvilági helyünkre.

- Hol van? - kérdeztem egyből, amint megérkeztünk.

- Az egyik szobába vitettem, ott kényelmesebb, mint egy cellában. Teleportálni nem lehet onnan. Nyugodtan bemehetsz hozzá, gyere - intett, és elindult előttem. Nem értettem őt, egyáltalán nem.

-Kibum! - rontottam be a szobába, miután Tao kinyitotta azt. Már elképzeltem, ahogy eszméletlenül fekszik majd az ágyon, de valahogy megint nem úgy történt.

- Hogy lehetsz ébren? - lépett mögém a keresztapám is.

- Tao, naivabb vagy, mint gondoltam - Kibum lenéző pillantást vetett rá, és elindult felénk. Még mindig a hercegi alakjában volt, és messziről lehetett látni, hogy nagyon rossz kedve van.

- Úgy néz ki - mondta magabiztosan, de azért megijedt, még én is.

- Esélyed sincs ellenem egyedül, de még a démonjaiddal se sok. Csak azért vagyok itt, mert hagytam magam. Abból a gyenge szorításból, pillanatok alatt kiszabadulhattam volna, és egyszerre intézhettelek volna el mindannyitokat úgy, hogy Jonghyunnak egy hajszála se görbüljön - állt meg közöttünk.

- Szóval ez az igazi herceg: erős és magabiztos. Jó látni ezt az oldalad is - nézett rajta végig.

- A felét sem látod annak, amire valójában képes vagyok, főleg, ha azokat bántod, akik közel állnak hozzám.

- Ugyan, nem vagy te ennyire könyörtelen - kezdett el vigyorogni Tao, mire Key elkapta a nyakát.

- Engedd el - ugrott egyből a két démon az ajtóból, hogy védjék a vezérüket.

- Ti sosem tanultok - jelent meg egyszerre két blackerst a kezében, és tétovázás nélkül ölte meg őket. Kibum a szemem láttára gyilkolt, ami miatt kicsit én is félteni kezdtem az életemet. - Szóval kezdjük ott, hogy miért ölted meg az anyámat?

- Nem én voltam - mondta halkan Tao. Gondolom, nem lehetett könnyű úgy megszólalni, hogy közben kis híján összeroppantották a torkát.

- Ne hazudj! Apám és Jisub is azt mondta, te voltál, ahogy a sárkánydémonokat is te gyilkolod le - vádaskodott tovább, de itt már nekem sem stimmelt valami. Én is sárkánydémon voltam, és soha sem bántott, de szerintem közülünk senki mást sem.

- Key, engedd el - léptem mellé.

- Ne védd őt, nem akarlak téged is bántani, Jonghyun - nézett rám szikrázó szemekkel. Annyira felpörgette magát, hogy teljesen elvesztette már a józan ítélőképességét. 

- Nem ő volt, egyik sem ő volt. Gondolj bele, anyukád egyik legjobb barátja volt, szóval nem tehette. A másik pedig, hogy én is sárkánydémon vagyok, és van velünk még kettő, szóval őket sem gyilkolta le. Valami más folyik a háttérben - tettem a Tao nyakát szorító csuklójára a kezem.

- Biztos vagy benne, hogy így van? – nézett rá gyanakvóan, de egyre gyengébb lett a szorítása.

- Biztos vagyok – álltam ki az igazam mellett.

- Ennek ellenére ne merészelj még egyszer kezet emelni a szeretteimre vagy ismerőseimre, mert legközelebb fej vagy szív nélkül végzed – engedte el, és hátat fordítva nekünk a rácsos ablakhoz ment. – Ha nem te, akkor ki az, aki ennyire ellenem van? Ki az, aki megölte az anyám, a sárkánydémonokat, és most engem akar? – tette fel a kérdéseket.

- Nem tudom – masszírozta Tao a nyakát.

- Akkor most én ajánlok fel neked valamit – pillantott hátra. – Ha segítesz kideríteni, hogy ki áll az egész mögött, akkor segítek neked, amiben szeretnéd. – Okos volt, nagyon is okos. Hiszen ha nem Tao volt, akkor valaki más, amit ő egyedül nem tudott kideríteni. Így legalább ő és Tao is jól jártak.