24.RÉSZ

Nem ijedtem meg, amikor ismeretlen helyen ébredtem, mert sejtettem, hogy hol vagyok. A szoba ízlésesen és divatosan volt berendezve, nem éppen olcsó bútorokkal. Mindenhol a fehér és szürke színek uralkodtak, de egyáltalán nem lehetett ridegnek mondani a helyiséget. A látvány teljesen elvarázsolt már az első pillanattól, a hatalmas üvegfalról nem is beszélve, ami az erkélyemre vezetett. Apámnál is gyönyörű szobám volt, de látszott, hogy Jisub mindent megtett, hogy jól érezzem magam nála.

Miután kiforgolódtam magam az ágyamban, felültem. Egy kék pólóból és nadrágból álló pizsama volt rajtam, amit Simpson családos minta díszített. Biztos voltam benne, hogy Jjong műve, mert csak ő tudta, hogy utálom azt a mesét.

Túlesve ezen kiültem az ágy szélére, és elterveztem, hogy elmegyek a fürdőbe. Három ajtó nyílt a szobából. Az egyik a fürdő, a másik a gardrób, és a harmadik a kijárati ajtó volt, legalábbis, más nagyon nem lehetett egy szobában. Érdekes lett volna, ha hirtelen egy konyhába nyitok be. A harmadikat egyből tudtam, melyik, már csak a másik kettő közül kellett választanom. Próbáltam ésszerűen gondolkozni, és arra jutottam, hogy ha én terveztem volna a szobát, akkor biztos a fürdőt teszem az ágyhoz közelebb, ezért azt az ajtót választottam.

Összeszedve minden erőm megpróbálkoztam felállni, ami kissé nehézkesen ment az elején, de sikerült nem összeesnem. A lábaim még nehezen engedelmeskedtek, de azért nem hagytak cserben, és lassú mozdulatokkal, de elértem a célom. A fürdőben sem kellett csalódnom, minden ugyanolyan színben pompázott, mint a szobám. Már csak abban reménykedtem, hogy a gardróbomban nem lesz minden ruhám ezzel a két színnel tele.

A fürdővel való ismerkedésem befejeztével elvégeztem a dolgomat, utána rendbe szedtem az arcom és a hajam. Még mindig nem néztem ki a legjobban, de biztos szebb látvány voltam, mint amikor félig nem éltem. Elképzelni sem akartam, hogy akkor hogyan nézhettem ki.

A kicsinek nem mondható gardróbban szerencsére mindenféle ruha volt: szabadidőtől kezdve a sportoson át az elegánsig minden. Rövid, hosszú, téli, nyári, kiegészítők, cipők és minden, ami kell. Az a sok ruhám az alvilágban csak töredéke annak, ami itt található volt. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit nézzek meg először, végül úgy döntöttem, hogy a nézelődést későbbre hagyom, és felhúzok egy szürke melegítőnadrágot és egy fehér, zöld mintás pólót. A lábamra csak egy papucs került, mert nem nagyon volt erőm hajolgatni, meg értelme sem lett volna cipőbe bújni.

A következő állomás a földszint volt, még ha azt sem tudtam, merre kell indulni. Határozottan léptem ki az ajtómon, és a folyosón egyből jobbra fordultam. Rosszul tettem, mert falba ütköztem, de legalább megtudtam, hogy legközelebb balra kell majd mennem. Sikeresen megtaláltam a lefelé vezető lépcsőt, és a fiúk hangját is meghallottam. Kicsit féltem, hogy mit fogok majd kapni tőlük, de egyszer úgyis eljött volna az idő, hogy leszedjék a fejem.

Huszonegy lépcsőfokon kellett lemennem. Megszámoltam, mert ezzel is próbáltam nyugtatni magam, de nem igazán jött össze a dolog. A földszinten továbbra is a hangok felé sétáltam. Az ajtóban megálltam egy pillanatra, és csak néztem, ahogy a fiúk és Sekyung ökörködtek az étkezőben. Még mindig ugyanolyan lököttek voltak, és ennek azért örültem. Mindig azt hittem, hogy nem hiányoznék nekik, de Minho, aznap éjjel, amikor először felébredtem, bebizonyította, hogy tévedtem. Jólesett hallani, hogy mégis hiányoztam nekik, és…

- Kibum! - kiáltotta valamelyikük a nevem, kiragadva ezzel a bámulásból. Nagyokat pislogva próbáltam rájönni, hogy melyikük volt az, de nem tudtam meg.

- Mit keresel itt lent? Még pihenned kéne, nem vagy teljesen jól - kezdte el egyből a bácsikám a féltő prédikálást.

- Pihentem eleget szerintem. Egy kicsit muszáj volt felkelnem - mondtam, és még én is meglepődtem, hogy milyen rekedt a hangom. Nem csoda, sokáig meg sem szólaltam.

- Gyere, ülj le és igyál valamit - húzta ki maga mellett a széket Minho. Aranyos volt tőle, hogy ennyire figyelt rám.

- Köszönöm - léptem oda mellé, és foglaltam el a helyet. A feltűnő csend viszont nagyon zavart. Tudtam, hogy miattam volt, és ez nem igazán tetszett. - Ne legyetek már ennyire csendben, oké? - néztem végig az asztalnál, de ők még mindig nem vették le rólam a szemüket.

- Bocsánat, Kibum, csak annyira megijesztettél minket, hogy hirtelen azt sem tudom, hogy megöleljelek, vagy megfojtsalak - szólalt meg először Jonghyun.

- Sajnálom, de nem tehettem mást. Amúgy sem gondoltam, hogy túlélem a dolgot, szóval nekem is fura itt ülni közöttetek - meredtem magam elé. Nem nagyon volt kedvem arról a dologról beszélni, de úgy látszott, ők másként gondolják.

- Miért nem mondtad, hogy megfenyegetett téged? Segíthettünk volna - folytatta Jisub is a kioktatást.

- Már mindegy, túléltem, és csak ez számít. Megértem, hogy nektek rossz lehetett olyan állapotban látni, de én nem szeretnék beszélni róla - háborodtam fel, ezért gyorsan a pohárért nyúltam, és kiittam a tartalmát. Annyira jólesett, hogy fogtam a kancsót, és töltöttem magamnak még egy pohárral, majd egy újabbal is.

- Ma megyünk enni, kivételesen hozunk neked is, mert…

- Nem kell, tudok menni én is - vágtam bele a bácsikám szavába. Aranyos volt tőlük, hogy féltettek még, de nem szerettem, ha túlzásba esnek. Én jól éreztem magam.

- Kibum, a tüdőd még nem gyógyult meg rendesen, maradj még ma - kérlelt Jonghyun is, de neki kellett volna tudnia a legjobban, hogy ilyen helyzetekben hajthatatlan voltam.

- Tudom, hogy nem az igazi még, én is érzem. De simán kibír egy vadászatot, majd lassabb leszek, és figyelek magamra - akadékoskodtam tovább, ami Jisubnak nem nagyon tetszett, de úgysem tarthatott ott.

- Este találkoznunk kell - hasított az elmémbe Dreg hangja, ami akaratlanul is kiváltott belőlem egy szisszenést.

- Minden rendben? - fogta meg a vállam Minho.

- Persze, csak a hang volt - mosolyodtam el, mert igazából nagyon örültem Dreg hangjának, csak hirtelen jött.

- Megint hallod? - aggodalmaskodott Jisub. Ők nem tudták, hogy a hanggal, vagyis Dreggel egyfolytában tartottam a kapcsolatot azokban a napokban. Már nem okozott fejfájást, és nem is kínzott, ezért nem adtam jelét.

- Mindig is hallottam, csak az utóbbi időben nem zargatott, néha pedig elég értelmesen el lehet vele dumálni - meséltem nekik, de ők úgy meredtek rám, mintha valami földönkívüli vagy idióta lettem volna. - Szóval megyek én is. Mikor indulunk? - tereltem a témát.

- Tíz körül - felelte monoton hangon Donghae.

- Remek, akkor addig visszamegyek - álltam fel a székről, és lassú, de biztonságos léptekkel elindultam a szobám felé.

- Segítek - karolt belém Sekyung a lépcső előtt. Már vártam, mikor fog a közelembe férkőzni, mert egész idő alatt csak szuggerált.

- Köszönöm - fogadtam el a segítségét, és együtt mentünk fel.

A szobámig egy árva szót sem szólt, egészen, amíg le nem ültem az ágyamra. - Nem tudom, hogyan fogom tudni meghálálni, amit értem tettél. Jonghyunék nem akarták elmondani, emiatt azt hittem, hogy olyan hülye vagy, hogy megjátszod a menőt, és megöleted magad. Taeyang mondta el, hogy igazából neked köszönhetem, hogy GD életben hagyott akkor. Én életem végéig hálás leszek neked ezért, még ha igazából nem is csak miattam, hanem a barátod miatt is tetted - mondta, mondta és mondta, én pedig erőteljesen figyeltem, hogy mindent megértsek.

- Igen, Jonghyunért is tettem, meg azért is, mert nem tartottam igazságosnak, hogy vele kellett küzdened. Szereted Jjongot, és nem is kívánhatok neki jobbat, mint te. Aranyos vagy, és szerencsére nem egy beképzelt lotyó, mert akkor lehet, hogy nem élnél. Bírlak téged, és te is a barátaim közé tartozol - mondtam el neki én is a véleményem róla. Tényleg nem volt bajom a csajjal, csak kicsit féltékeny voltam rá, mert Jonghyun őt szerette, de ebbe bele kellett törődnöm.

- Azért köszönöm - hajolt meg előttem. - Tudod, Jonghyun, Minho és Jisub rengeteget voltak veled. Talán Minho a legtöbbet, ő nagyon aggódott érted, néha sírt is, és senkit nem engedett a közeledbe, aki nem sárkánydémon, vagy olyan személy, akiben megbízik. Jonghyun nem szeretett kettesben lenni veled, mert olyankor mindig elsírta magát, mondjuk akkor is, ha nem volt veled. Magát hibáztatja mindkettő, hogy nem állítottak meg. Mind megkönnyebbültünk, amikor két napja felébredtél - számolt be extra röviden a hetek történéséről a lány. Minhon meglepődtem, mert nem gondoltam volna róla, hogy ilyen érzelgős is tud lenni, Jonghyun meg Jonghyun, ő mindig is ilyen volt.

- Most már minden rendben lesz - simítottam végig a karján, és egy halvány mosolyt is megengedtem magamnak.

- Hagylak egy kicsit pihenni, még van másfél óra az indulásig - lépett az ajtó felé.

- Rendben, köszönöm - intettem neki, és miután elhagyta a szobám, felkeltem, és az üvegajtóhoz mentem. Pár percig vacilláltam, de aztán kinyitottam, és kiléptem.

A bácsikám udvara, kertje vagy birtoka elképesztően szép volt. Az elém táruló erdő teljesen magába bolondított, és legszívesebben rohantam is volna a sűrűjébe, de arra még várnom kellett. Közte és a ház között egyenletesre nyírt, zöld pázsit terült el. Minden annyira tökéletes volt.

- Hogyan fogok tudni találkozni veled? - kérdeztem a semmitől, de tudtam, hogy akinek kell, az hallja. Válaszra várva leültem a kis kerti fotelbe az erkélyen, és gyönyörködtem a tájban.

Nem értettem, miért vonz az erdő. Normális esetben félelmet kellett volna kiváltania belőlem, mert elég ijedős vagyok, de nem is éreztem olyasmit.

- Amíg eszel, addig nem fognak a közeledbe menni. Hiszed vagy nem, de félnek tőled, még Jisubék is. Ott leszek majd, ahol ölni fogsz - jött kicsit megkésve a válasz.

- Miért félnek? Tudhatnák, hogy nem bántom őket - háborogtam, de Dreg csak elnevette magát.

- Kibum, te most a saját védelmedet készíted elő. Akaratlanul is meg fogsz ölni valakit, valakiket, akiket veszélyesnek tartasz. Ez a véredben van, ez a kéksárkány dolga, hogy megtisztítsa a helyet a hercegnek - morogta a mély hangján, és nekem egyre jobban hiányzott. Már látni akartam, hogy mekkorát nőtt, és mennyit fejlődött.

- Értem, de ez fura, hogy magamnak kell megcsinálnom, nem?

- Mit kell megcsinálj? - kérdezte a hátam mögül Jonghyun.

- Semmit, csak magyarázok - vágtam rá szinte azonnal a választ. Jjong tisztes távolságban megállt mellettem. - Mi van, büdös vagyok? - szagoltam meg magamat, de valójában tudtam, hogy azért van távol tőlem, amit Dreg mondott.

- Nem, dehogy, csak nem is tudom... - hablatyolt össze mindent.

- Jonghyun, beszélj már érthetően - szóltam rá kedvesen, és továbbra is az erdőt figyeltem.

- Kéksárkány lettél, te vagy a jelenlegi legerősebb démon. Te vagy a tisztító, tudod mit jelent ez? - kérdezte tőlem idegesen. Szemforgatva felálltam a kényelmes fotelemből, és odaléptem mellé.

- Te barom, ha kellett volna, akkor már az előbb megölhettelek volna titeket. Nem tudom, hogyan működik ez az erő, de ti nem vagytok a listán, ebben biztos vagyok - fordítottam magammal szembe, és megöleltem. Vártam már erre, de mégsem hozott akkora megnyugvást, mint az reméltem.

- Elképzelni sem tudod, hogy mennyire hiányoztál, és mennyire aggódtam érted. Most legalább megértettem, hogy te mit éreztél, amikor halottnak hittél engem - suttogta a vállamba, miközben a hátát simogattam.

- Elhiszem - válaszoltam csak ennyit, aztán eltoltam magamtól. Boldog voltam, hogy újra a közelében lehettem, de zavart, hogy félnek tőlem.

- Amúgy szólni jöttem, hogy megyünk. Húzz egy pulcsit is, mert hűvös van már így szeptemberben - indult el a gardróbom felé, és rutinos mozdulatokkal vett le az egyik vállfáról egy fekete pulcsit, amit a kezembe nyomott.

- Köszi, mehetünk - mondtam, miközben belebújtam a ruhadarabba, és már indultam is kifelé.

- Akkor mehetünk is - ült be az autóba előre Jisub, mi pedig hátul foglaltunk helyet.

- Megint kocsiból teleportálunk? - kérdeztem a bácsikámat.

- Igen, de csak kapun kívül. A házat ugyanaz a bűbáj védi, mint az alvilágban is - magyarázta nekem, én pedig bólintottam.

Az autóból az ismerős vadászhelyünkre teleportáltunk, ahol a többiek már vártak. Amikor megláttak Jisub mellett, jó pár lépést hátráltak. A filmekben ilyenkor nagyképűen és menőzve mennek végig a szereplők, de én messze nem éreztem azt, hogy úgy kellett volna viselkednem. Sokkal inkább voltam zavarban, ezért lesütött fejjel  indultam útnak.

- Mindenki tudja a dolgát, két óra múlva találkozunk - adta ki a parancsot a bácsikám, mire a tömeg pillanatok alatt eltűnt mellőlünk. - Próbáld megérteni őket - veregette meg a hátam.

- Te is tartasz tőlem? - tettem fel neki a kérdést.

- Tőled nem, már megtetted volna. Én a hercegtől félek - sóhajtott elkenődve, amikor belegondolt.

- Na, megint én viszem? - termett előttem Kris.

- Legutóbb, mikor te vitted, három napig nem találtuk meg - röhögött Jisub, és ezzel megnyugtatott, hogy nem gondolta komolyan. - Egy darabban hozd vissza - szólt még vissza a háta mögött, majd a többiekkel együtt elmentek.

- Hiányoztál - öleltem magamhoz szorosan, mert ő volt az, aki a megnyugvást biztosította nekem, pont, mint Dreg megjelenésekor.

- Ha meghaltál volna, kitekertem volna a nyakad - borzolta össze a hajam.

- Az érdekes lenne - kacsintottam rá.

Mielőtt találkoztunk volna Dreggel, tényleg vadásztunk kicsit. Muszáj volt ennem, mert a hetek alatt feleannyira visszafogytam, mint ahogy előtte kinéztem. Két férfit ettem meg, és úgy éreztem, hogy annyi elég is lesz. Kris sem javasolt többet, mert szerinte is csak megártott volna, ha hirtelen túl sok mennyiségű kaját viszek be a szervezetembe.

- Dregék öt utcányival lejjebb várnak - ismertette a sárkányom helyzetét Kris. Nem beszélgettünk sokat, szimplán csak élveztük egymás társaságát.

- Azt hittem, elvesztetek - lépett ki a sötétből Eli.

- Előbb ennie kellett - biccentett felém Kris.

- Olyan vagy, mint egy csontváz - csóválta a fejét a volt testőröm.

- Nem lehet mindenki olyan, mint te - kezdtem duzzogni, de egy percig sem gondoltam komolyan. -Dreg? - néztem körbe, de nem láttam.

- Jól el tudott rejtőzni - nevetett Eli, és a lépcső alatti szemétrakás felé nézett, ami lassan emelkedni kezdett.

Először csak a feje, majd egyre több látszott belőle, nekem pedig elakadt a lélegzetem, amikor elém lépett. Egy kicsivel nagyobb lett, mint egy elefánt. Még nem akkora, mint a halálom alatt volt a fejemben, de már nagy. Egyszerűen csodálatos lény volt. A hatalmas szárnyai a hátára simultak, a lábai és a nyaka duzzadtak az izomtól, és mindenhol fekete pikkely fedte. Már a tüskéi is kezdtek kinőni, és a termetét elképzelve tudtam, hogy nem éppen három centisek lesznek majd.

- Te egyre szebb leszel - nyögtem ki egy értelmes mondatot.

- Azért nehogy belészeress - röhögtek a fiúk. Félve a sárkány felé vezettem a kezem, hogy megsimogassam.

- Kibum, csak nyugodtan - tolta oda a hatalmas képét a tenyeremhez. Finom mozdulatokkal simogattam az orrnyergét. A kisebb pikkelyek simák voltak, mint a kígyóké, de egyre feljebb már érdesebb és keményebb páncéldarabkák fedték.

- Meg kell oldani, hogy mostantól többet tudjatok találkozni. Kicsit össze kell hangolódjatok. Majd kitalálunk valamit - hozta fel a témát Eli, de én még mindig Dreg orrával voltam elfoglalva.

- Az erdő jó lesz - mondtam monoton hangon, de nem is tudom, miért az a hely jutott eszembe.

- Igaza van. Jisub birtoka az erdő szélénél van - erősítette meg az ötletem Kris is.

- Az jó lesz, majd egyeztetünk, hogy mikor is kezdünk. El kell kezdeni a hercegi kiképzésed is, főleg most, hogy ennyire lefogytál - mondta Eli.

- Remek, akkor majd ott találkozunk. Én most visszaviszem Key-t, mert a bácsikája leszedi a fejem - vakarta a tarkóját Kris.

- Rendben, vigyázz magadra - Köszönt el Eli.

- Mi még beszélünk, ha kellek, csak szólj - húzta el finoman a fejét Dreg, a kezemben hagyva az egyik kis pikkelyét. - Vigyázz rá - morogta még a végén, aztán eltűntek.

- Gyere, menjünk mi is - indult el előttem Kris, én pedig mentem utána.

Nem sok kedvem volt visszamenni a többiekhez, mert nem éreztem magam jól közöttük, de nem sok választásom volt. Lehorgasztott fejjel haladtam visszafelé. - Megjöttünk - álltunk meg Jisub előtt. - Én megyek is. Jó éjt - ölelt meg, aztán ő is otthagyott.

- Minden rendben? - kérdezte Jonghyun kicsit aggódva.

- Csak elfáradtam - válaszoltam.

- Akkor megyünk is. - Ennek már nagyon örültem, mert igazából elegem volt. Idegesített, ahogy rám néztek, hogy féltek tőlem, és hogy mindenki elkerült.

Visszatérve a házba, egy gyors köszönés után felmentem a szobámba, és egyből a fürdőt céloztam meg. Nem volt sok kedvem a hosszú fürdőzéshez, ezért a gyors zuhanyzás mellett döntöttem, hogy mielőbb az ágyban lehessek.

- Zavarok? - lépett be a szobámba Minho, pont, amikor kiléptem a fürdőből.

- Nem, dehogy, gyere csak - intettem neki mosolyogva, és mindketten leültünk az ágyra.

- Örülök, hogy felébredtél végre. Rossz volt úgy látni téged, hogy nem tudtuk eldönteni, meghalsz-e vagy sem. Igaz, az elején nem voltunk túl jóban, de csak Jonghyun miatt. Tudod, zavart, hogy olyan után epekedtél, aki nem lehet a tied - fogta meg a kezem a mondókája közben, amitől tuti elpirultam.

- Megértem. De már tudom, hogy ő foglalt, és csak barátok maradunk - nyeltem nagyot a mondat végén, de úgy is gondoltam, ahogy mondtam.

- Én viszont… nem is tudom, hogy mondjam... - kezdett el dadogni, ami rá nagyon nem volt jellemző. Choi Minho, a nagy sárkánydémon, aki előtt mindenki meghajolt, nekiállt dadogni. - Bocsánat - nézett rám a szép szemeivel, és mire észbe kaptam, már csak milliméterek választottak el minket egymástól. A szívem pillanatok alatt döntött úgy, hogy kiugrik a szememen vagy a fülemen keresztül, esetleg túlhajszolja magát, és felrobban.

Amikor Minho látta, hogy nem ugrottam az ágy másik végébe, összeérintette a szánkat. Nem tartottam helyesnek, amit csinálunk, de mégsem húzódtam el tőle. Érezni akartam, ahogy a puha ajkai az enyéimet falják, ahogy a nyelve felfedezi az enyémet. Teljesen elvesztem a közelében, és csak átadtam magam az érzésnek. Egyik kezével a hajamba túrt, a másikkal pedig a derekamnál húzott magához közelebb.

- Kibum! - rontott be a szobába Jonghyun, mire mi úgy rebbentünk szét, mint a halálra ijedt galambok. - Izééé… én… majd később… szóval… mindegy - lépett ki, és csukta be maga mögött az ajtót. Na, én abban a pillanatban ástam volna el magam a föld alá. Nem elég, hogy megtudta, meleg vagyok, de az egyik legjobb haverjával látott smárolni.

- Ez most nem jött ki jól. Sajnálom, én nem akartam rosszat neked - suttogta Minho kétségbeesetten. - Megyek, beszélek vele - ugrott fel mellőlem, és mielőtt bármit szólhattam is volna, már kiment.

Megint sikerült zűrös helyzetbe hoznom magam, így csak gratulálni tudtam magamnak...

23.RÉSZ

Miután elvesztettem az eszméletem, sokáig azt sem tudtam, mi történik velem. Csak feküdtem egy sötét helyen, és a semmibe meredtem. Semmit nem érzékeltem, ami körülöttem történt, még fájdalmat sem éreztem, pedig biztos kellett volna. Egyértelműnek tűnt számomra, hogy végleg meghaltam, és csak arra vártam, hogy eldöntsék, mi legyen velem a továbbiakban.

Már abban is biztos voltam, hogy a mennybe nem kerülhetek, hiszen a pár hétnyi démon életem alatt nem egy embert öltem meg. Természetesen nem hobbyból, meg nem is azért tettem, mert éppen olyan kedvem volt, hanem azért, mert életben akartam maradni. De bármennyire is szerettem volna, ez mindenhogyan gyilkosságnak számított. Ha bíróság előtt álltam volna, akkor is maximum arra fogattam volna, hogy elment az ép eszem, és talán megúsztam volna pár évnyi vagy évtizednyi elmegyógyintézetben töltött idővel.

Az én esetem viszont más volt. Nagy valószínűséggel már nem éltem, és úgy gondoltam, ha létezik Isten, akkor ő dönt a sorsomról. Márpedig miért is ne létezne? Ahogy démonok, angyalok, vámpírok és tudja a fene, hogy milyen fajok vannak, akkor ő miért ne lehetne valós? Valakinek irányítania kell az angyalokat, ahogy a herceg irányítja a démonokat. Ebben az esetben a herceg nem lehet más, mint a sátán, vagy az ördög, aki egyértelműen én voltam. Tehát ha lekerülök a pokolba, akkor a saját magam ura leszek?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok futottak át a fejemen, nem tudom, mennyi ideig. Már kezdtem nagyon megunni a várakozást, ezért óvatos mozdulatokkal megpróbálkoztam a felüléssel is. Nem tudtam, hol vagyok, ezért féltem bármilyen hirtelen mozdulatot is megtenni. Először csak fél könyökre támaszkodtam, majd amikor nem történt semmi, ugyanezt tettem a másik karommal is. Egy kis idő után, mikor biztos voltam, hogy semmi nem kaszabolja le a fejem, hirtelen felültem, aztán egyből vissza is feküdtem, de semmi. Az égvilágon semmi nem történt körülöttem.

Nekem már mindegy alapon felálltam, és tapogatózva, aprókat lépdelve elindultam előre.

- Sokkal jobb lenne egy kivilágított utcán sétálni - mormogtam hangosan, mikor már untam a sötétet. Arra viszont nem számítottam, hogy hirtelen megváltozik a körülöttem lévő hely, és tényleg egy utcán fogom magam találni. A házak nem voltak túl nagyok, inkább olyan középmagasak, pont olyanok, mint amilyenben mi is laktunk anyával Japánban.

Újabb pár lépés után belebotlottam egy ismerős házba. A fejemben egyből visszapörgött az idő, és lejátszotta azokat a pillanatokat, amiket azon a helyen éltem át. Nem tudom, miért, de amikor az utcára gondoltam, mielőtt megjelent volna, Jonghyun járt a fejemben. Talán éppen emiatt kerültem oda, ahol még akkor ő is lakott.

Kis ideig figyeltem a házat, hátha látok valami mozgást, de nem történt semmi, hiszen mindez csak a fejemben volt. Hirtelen ötlet alapján elindultam, végig a hosszú úton, hogy majd ott kössek ki, ahol én laktam anya halála előtt. Magamban reménykedtem, hogy anyát is láthatom majd, de nem adtam neki túl sok esélyt, és nem állt szándékomban feleslegesen hitegetni magam. Inkább próbáltam elterelni a gondolataimat, és a mellettem lévő házakat néztem, és próbáltam behatárolni, kik is laknak vagy laktak ott. Ez nem sokat segített, de gyorsabban haladtam a célom felé.

Amikor már a kapuban álltam, egy kicsit elbátortalanodtam. Legszívesebben berontottam volna az ajtón, és elbújtam volna a kedvenc helyemen, ami a spájzban lévő asztal alatt volt. Kiskoromban is mindig oda bújtam, ha valamitől megijedtem, és anya nem volt otthon. De ebből a korból már rég kinőttem, már nem az a kisfiú voltam, aki akkor. A kezemet ólomnehéznek éreztem, amikor a kapu kilincsére tettem, mégis sikerült lenyomnom azt. Bizonytalanul mentem át a kis úton, ami az ajtóig vezetett. Odaérve nem foglalkoztam a riasztóval, mert nem tartottam valószínűnek, hogy az megszólalna. Zavartalanul nyitottam ki az ajtót, hogy bemehessek.

Annak ellenére, hogy este volt, a házban nappali világosság uralkodott, ami kicsit összezavart. Újra kinéztem, ahol sötét volt, majd vissza be, ahol meg világos, pedig egyetlen egy lámpa sem égett. Nem értettem a szituációt, és emiatt talán nagyobb félelem fogott el, mint előtte bármikor.

- Már azt hittem, ide sem érsz - jött egy számomra ismeretlen hang a nappali felől. Egyből abba az irányba kaptam a fejem, de a fal miatt semmit sem láttam. A testemen végigfutott a hideg, és még a legapróbb szőrszálak is égnek álltak a karomon. Senkit nem képzeltem be a házba, éppen ezért meglepett, hogy valaki mégis tartózkodott bent.

- Ki… ki van itt? - kérdeztem remegő hangon, fél lábbal már az ajtón kívül.

- Elfuthatsz, de nem sok értelme lenne. Nem bántalak, akkor már megtehettem volna, de nekem nem lenne hasznom belőle - mondta ki egyelten levegővétellel. - Figyelj, gyere már be. Mi vesztenivalód van még? Így sem biztos, hogy a kintiek életben tudnak tartani, addig legalább elütheted velem az időd - ajánlotta fel szinte már kedvesen.

Belegondolva a dologba, igaza volt. Nem sok értelmes dolgot tudtam volna egyedül csinálni, legrosszabb esetben pedig átsegített volna a túlvilágra. Fél év alatt háromszor kerültem halálközeli állapotba , már kezdtem megszokni a helyzetet.

- Legyen - húztam be magam mögött a bejárati ajtót, és a nappaliba léptem. A kétszemélyes kanapén egy idősebb férfi, vagy inkább bácsi ült. A fekete köpeny elrejtette a teste nagy részét, de a botját markoló keze felfedte, hogy mennyire sovány is lehet. A vékony, hosszú ujjakon az erőkifejtés miatt megmutatkoztak az erek és a csontok is. Az arcán is látszottak már a kor jelei. A szemeit hosszú, mély ráncok vették körül. Mégis, annyira fiatalosnak, erősnek mutatkozott, hogy nem tudtam eldönteni, melyik az igaz.

- Amint látom, fogalmad sincs róla, hogy ki is vagyok - helyezkedett el kényelmesen. A hangja vékony volt és lágy, mégis magabiztos és tiszteletet parancsoló.

- Nem, tényleg nincs - válaszoltam őszintén.

- Son Dongwoon vagyok - nyújtott kezet, amit remegő kézzel, de elfogadtam.

- Nem gondoltam volna, hogy így is látni fogom - húztam vissza a kezem, és kényelmesen elhelyeztem az ölemben.

- Hát igen, nem sok herceg mondhatja el magáról, hogy találkozott az elődjével - kezdett el röhögni, ami inkább tűnt gonosz kacajnak, mint jóízű nevetésnek.

- Az biztos. De mit keres itt? - próbáltam magamtól is rájönni, de őt nem én képzeltem a lakásba, tehát valahogy máshogy kerültünk kapcsolatba.

- Tudod, mielőtt egy herceg átadja az erejét egy másik démonnak, utánanéz a családfájának. Amikor láttam, hogy a kéksárkány, a démon fejedelem és az angyalok vezérének is rokona leszel, nem vacilláltam, egyből téged választottalak. Azt hittem, hogy majd egy erős, magabiztos, bátor srác lesz belőled, de az első évek alapján csalódnom kellett. Egyre inkább úgy éreztem, hogy elszúrtam a dolgot, és rossz utódot szemeltem ki az erőmnek. Viszont az utóbbi pár hét fordított ezen az véleményemen - állt meg, és felpillantott rám. Feszengve éreztem magam egy olyan idős lény társaságában, mint amilyen ő volt. Többet tudott mindenről és mindenkiről, mint azt el tudtam volna képzelni.

- Mégis, miben változott? - kíváncsiskodtam, mert én messze nem éreztem magam erősnek, bátornak meg főleg nem. Egyszerűen csak meg akartam menteni Sekyungot.

- Tudod, az első alkalommal is meghalhattál volna, de Dreg megmentett. A második black erstet viszont nem miatta élted túl. Én voltam az, aki aktiválta a következő szintet a medálodban. Mert te tökéletes herceg leszel, olyan, amilyen talán még nem is volt - hajolt közelebb az asztal felett.

- Ebben nem lehet biztos - ellenkeztem vele, mert én még mindig nem láttam semmi olyat, ami miatt megérdemeltem ezt a pozíciót. - Különben is, én a kéksárkány vagyok, nem lehetek egyszerre mindkettő, vagy igen? - kérdeztem bizonytalanul, habár abban biztos voltam, hogy a kéksárkány a herceg jobb keze.

- Hát igen. Ez most egy érdekes helyzet lett, de megoldható. Amint megkapod a végleges herceg erőt, a kéksárkány rangot át tudod adni egy másik démonnak. Hivatalosan csak sárkánydémonnak lehet, de elvileg semmi nem gátol meg abban, hogy egy másikra ruházd át - gondolkozott el közben egy kicsit. - Viszont arra figyelj, hogy ne add rossz kezekbe. Ő lesz az első számú bizalmasod, akire az életed is rá kell bíznod. Itt már nem azt kell nézned, hogy kit szeretsz, meg kivel vagy jóban, meg ilyenek. Az is számít, hogy mennyire erős, bátor, és ha olyan helyzet adódna, gondolkodás nélkül mentené-e az életed, a sajátja árán is.

- Értem - bólintottam, jelezve, hogy valamennyire tiszta a dolog. - És mikor leszek herceg, vagy ez hogyan működik? Mit kell csinálnom majd? - tettem fel pár kérdést, de még a fele sem volt annak, ami felhalmozódott bennem. Dongwoon elmosolyodott. Számomra még így is ijesztően nézett ki.

- Nem tudom, attól függ, hogy mikor jössz rá arra, hogy mi a fő feladatod. Ez mindenkinek más, és elvileg akkor tudatosul majd benned, amikor nem számítasz rá. Nekem az volt a dolgom, hogy erősebbé tegyem a démonokat. Megtettem, és herceg lettem. Ami pedig a dolgodat illeti, egyszerű. Irányítsd az alattvalóidat, pont úgy, mint ahogy egy királyságban csinálják - tárta szét a kezeit, mintha ezzel megoldotta volna a problémám. Meg mi az, hogy alattvalók? Ők a társaim, nem a kutyáim. - De vigyázz, mert egy rossz lépés, és úgy jársz, mint én. Ne legyél nagyravágyó, mert az nem vezet semmi jóhoz. - Na, ezt legalább elhittem neki, ugyanis halott volt, ennél jobb bizonyíték nem kellett ahhoz, hogy elhiggyem, igazat mondott.

- Nem áll szándékomban - húzódott akaratlanul is fintorra a szám.

- Nekem sem állt, de ha ilyen mértékű erő kerül a kezedbe, akkor pillanatok alatt megtörténhet. Nem fognak érdekelni a barátaid, a családod, senki sem, csak az, hogy minél erősebb legyél, és rettegjenek tőled - meredt a csontos kezeire, amik még mindig a botját markolászták. - Olyan, mint a pénz. Ha sok van, azt hiszed, minden és mindenki a tiéd lehet. Megvásárolhatod őket, és akkor engedelmeskednek. Aztán mikor megszerezték, amit akartak, hátba támadnak, elárulnak. Néha a barátok is ilyenek. Manapság már csak saját magunkban bízhatunk - horgasztotta le a fejét a végére.

Nem válaszoltam semmit, mert fogalmam sem volt mit kéne mondani. Csendben ültem a fotelben, és vártam, hátha folytatja, de egy ideig semmi sem történt. Ő magában motyogott valamit, amit nem értettem, én meg tovább vártam. Nem tudom, mire vagy kire, csak úgy.

- Basszus! - kaptam a kezem a mellkasomhoz, ahol hirtelen valami szúrni kezdett.

- Na, csak találtak valami módszert - tért vissza Dongwoon is az elmélkedésből.

- Örülök neki, de ez nekem marhára fáj - kuporodtam össze a fotelben, amennyire csak tudtam. Fogalmam sem volt, mit műveltek velem a kintiek, de nekem inkább tűnt gyilkossági kísérletnek, mint megmentésnek.

- A bátyád próbál az angyali erejével annyira felgyógyítani, amennyire csak tud. A gond csak az, hogy mint tudod, az angyali és a démoni erő nem fér meg egy helyen. Ha szerencséd van, akkor kibírod ezt a pár percet, ha nem, akkor találkozunk a túlvilágon is - ismertette a helyzetem, de én csak félig figyeltem rá, a másik felem éppen szörnyű fájdalmakat élt át.

Hosszú percekig voltam olyan állapotban, utána lassacskán kezdett enyhülni a rémes érzés, végül el is tűnt. Megkönnyebbülten nyújtóztattam ki a testrészeim.

- Na, mondtam én, hogy erős vagy - veregette meg a vállam Dongwoon. Észre sem vettem, mikor került mögém.

- Dongwoon, elmondaná nekem, hogy miért leszek agresszív Jisub közelében, ha démoni alakban vagyok? - csusszantam kicsit feljebb, hogy kényelmesen üljek.

- Mert az emlékeid mélyén ott van az a pillanat, amikor megöltek engem. A hercegi erő nem csak fizikai részből áll, hanem szellemiből is. Az új tulajdonosa idővel emlékezni fog az elődje életére. Mivel engem apád és a bácsikád öltek meg, félsz, hogy rád is ez fog várni, ezért viselkedsz úgy, ahogy - ült le mellém a karfára.

- Megölöm majd őket? - nyeltem nagyot, mikor belegondoltam. Nem akartam ilyet tenni, mert Jisubot szerettem, apám meg apám volt, szóval nem tehettem ezt vele.

- Előfordulhat. Tudod, mennyi ideje vagy itt? - állt fel, kezét még mindig a vállamon pihentetve, és terelte a témát.

- Három vagy négy órája körülbelül - tippeltem be, mert nekem annyinak tűnt.

- Az jó, de már másfél hét is eltelt igazából. El kell döntsd, hogy mit akarsz most. Fogod magad, kimész ebből a házból, ezzel egyidejűleg fel is ébredsz, és élsz, vagy jössz velem, és végleg befejezed ezt az egészet. Adok egy kis időt, hogy eldöntsd. Amikor másodjára is megszólal az óra harangja, itt leszek. Ez két óra. Ha addigra elmentél, akkor sok sikert kívánok, és bízom benne, hogy te jó herceg leszel - hajolt meg előttem egy kicsit, aztán eltűnt a semmiben.

Roppantul szerettem az ilyen döntéshozatalokat, de legalább az biztos volt, hogy ha meg akarok halni, akkor azt fájdalmak nélkül tehetem meg. Jó érzés volt tudni, hogy a többiek nem mondtak le rólam teljesen, de én nem voltam biztos abban, hogy vissza akarok menni. Annyi szenvedés után talán jobb lett volna, ha feladom, és távozom Dongwoon-nal. A kintiek egy idő után elfelejtettek volna, vagy legalábbis nem fájt volna annyira a halálom, én meg megszabadultam volna a gondoktól.

Belegondolva ez lett volna az egyszerűbb út, hiszen ha visszamegyek, akkor még ott van az a Tao nevű démon is, aki a hercegre, vagyis rám pályázik. Előle is menekülhetek, idővel lehet, hogy meg is kell küzdeni vele. Honnan tudhatom, hogy ott hány démon vesztené életét, vagy hogy én túlélném-e? Minden bizonytalan volt.

Valami még is azt súgta, hogy ezek ellenére nekem velük van a helyem. Nem hagyhattam őket cserben, mert ők nagyon számítanak a hercegre, és arra, hogy megváltoztatja az életük egy részét. Anya miatt is élni akartam, mert megígértem, hogy bosszút állok érte. Egyszóval tudtam, hogy mit akarok, mégsem mozdultam meg.

Már régen elhangzott az első harang, tudtam, hogy lépnem kell, de nem bírtam. Az utolsó percig ki akartam használni az időt, hogy olyan helyen lehettem, ahol nem zaklattak. Az utolsó tíz percnél álltam csak fel, és indultam meg az ajtó felé, ami az életet jelentette számomra Az ajtó előtt kivételesen nem vacilláltam sokat. Próbáltam határozottan lenyomni a kilincset, ami valamilyen szinten sikerült is. Utoljára még hátranéztem, aztán elhagytam azt a helyet.

- Tudod, már három hét is eltelt a vizsga óta, jó lenne, ha lassan felébrednél. Hiányzol nekünk - simogatta valaki a kezem, de nem nagyon tudtam rájönni, hogy ki volt az, mert nagyon halk volt. Próbáltam kinyitni a szemem, de olyan nehezeknek bizonyultak a szemhéjaim, hogy eltartott egy ideig, mire sikerült. - Key! Jisub, Jonghyun, Kris, felébredt Key! - kezdett el mellettem visítani Minho. Nem gondoltam volna, hogy ő lesz az, aki mellettem lesz az ébredésemnél. Sokkal inkább számítottam Jonghyunra vagy Jisubra.

Még próbáltam tesztelni, hogy mi az, ami nem az igazi, de szerencsére nem sok ilyen volt. A levegővételkor kicsit fájt még a tüdőm, de már csak olyan volt, mintha bekaptam volna egy tüdőgyuszit. Az sem valami kellemes, de piskóta ahhoz képest, hogy hetekkel ezelőtt még tüdőm sem volt.

Közben megjelentek a többiek is, de nem sokat vettem ki belőlük, mert a szemem egyfolytában lecsukódott.

- Mi van megint? - hallottam meg Jonghyun aggódó hangját.

- Túl sok erős fájdalomcsillapítót kapott a napokban, nehezen fog teljesen felébredni. Kell még neki egy- két nap, de most már kijelenthetem, hogy életben marad - sóhajtott fel Kris.

Bármennyire is szerették volna, a srácoknak még várniuk kellett arra, hogy lecsesszenek, mert én elaludtam. Nem mintha nem aludtam volna eleget az előző három hétben, de az más volt. Most már éltem, csak fáradt voltam.

22.RÉSZ

Jonghyun POV

Ne merészeld, Kibum! - hallottam Minho ordibálását a pálya másik oldaláról. Csak reménykedni tudtam, hogy nem az fog történni, amire gondoltam. - Kibum, kérlek ne! - folytatta, bennem pedig megfagyott a vér.

- Kibum, ugye nem? - álltam fel én is, de ő továbbment. A szemei könnyekben úsztak, ahogy az enyémek is, mégis Taeyanghoz lépett. Hiába mondtam neki, hogy mennyire fontos nekem, és nem akarom elveszíteni, mégis elfogadta a gyilkos harcot.

A külvilág abban a pillanatban megszűnt számomra, és csak a legjobb barátomat figyeltem, ahogy védekezik. Támadni is próbált, de még egy emeletes házat sem talált volna el, nem hogy Taeyangot. Key-nek annyi esélye sem volt életben maradni, mint Sekyungnak lett volna. Nem tudtam elképzelni az életem nélküle. Azt hittem, hogy Sekyung elvesztése fájna a legjobban, de be kellett ismernem, hogy Key halála talán rosszabb lenne, hiszen őt már kiskorom óta ismertem.

Eszembe jutottak a régi dolgaink, amik ha nem abban a helyzetben rohamoznak meg, talán még mosolyogtam is volna, ehelyett csak a könnyeim eredtek meg. Egyszer már elveszítettem őt, amikor démon lettem, bár arról nem tehettem. Én mindenáron szólni akartam neki, hogy élek, de Jisubék ellenezték. Szerintük Kibum kiborult volna, ha a halálom után odaállítottam volna elé, közölve, hogy démon lettem. Igazat adva nekik, lemondtam erről a tervemről, de minden este úgy feküdtem le, hogy rá gondoltam.

Akkor ő nézte végig a halálom, most pedig én az övét. Soha nem gondolkoztam azon, hogy milyen érzés lehetett neki. Abban reménykedtem, hogy gyorsan túlesett rajta, és nem szenvedett sokáig miattam. Akkor ezt el is tudtam hitetni magammal, de így, fordított esetben már ráébredtem, hogy nem úgy van, ahogy én gondoltam.

- Jól szórakoztam, de most már elég volt - dörmögte Taeyang egy bénító energiagömbbel a kezében. Szerencsére Kibum kettő elől kitért, de a harmadik olyan pontosan eltalálta, hogy amikor földet ért, még én is hallottam, ahogy a csontjai eltörnek.

Ez volt az az a pillanat, ami már biztosította a halálát, és az én szívem darabokra törését is. Nem akartam az egészet, a francba is! Oda akartam futni, védelmezően elé állni, és akár az életem árán is, de megvédeni őt attól a szemétládától. Mégsem tettem, mert a törvény nem engedett ilyet. Ehelyett sírva térdre rogytam, és könyörögtem magamban, hogy valami csoda folytán életben maradjon. Bármit megtettem volna, hogy így legyen, bármit.

- Jonghyun, gyere ide - húzott magához Sekyung, akin még mindig látszott, hogy nagyon fáradt, de inkább mellettem volt, minthogy pihenjen. A fejemet a vállába fúrtam, hogy ne lássam azt a pillanatot, amikor az a szemétláda megöli Key-t; megnyugodni viszont mégsem tudtam, ahhoz túl sokat jelentett nekem, úgyhogy visszafordultam.

Taeyang kezében már ott lebegett az a bizonyos black erst, ami már oly sok démon, angyal, vámpír és még sok lény életét vette el. Kibum mégis felállt, bár mindenki úgy látta, hogy akár egy lépést is képtelen lenne már megtenni.

- Taeyang, ne csináld! - próbálkozott közbeavatkozni Jisub is, de itt még az ő szava sem számított. Ami a pályán történik, az szent és sérthetetlen, legalábbis a törvény ezt mondja ki. De a ménkűbe is, Jisubnál nagyobb hatalmú démon jelenleg nincs, szóval senki nem szólná meg, ha berohanna és megmentené az unokaöccse életét. Ő mégis olyan erkölcsös, hogy esze ágában sincs megszegni a szabályokat, inkább hagyja meghalni Key-t.

Ott és akkor teljes szívemből gyűlöltem a fejedelmünket. Ordibálni, cirkuszolni és törni-zúzni szerettem volna, de annyi erőm sem maradt, hogy elüvöltsem magam. Inkább csak egy hisztériás roham közepette markoltam a füvet magam körül.

Minden tartalék energiám össze kellett szednem, hogy felemeljem a fejem, és ránézzek. Láttam, hogy még tátogott valamit, de nem tudtam leolvasni a szájáról, mert a sok könny, ami kicsordult a szemeimből, elhomályosította a látásom. Nem tudtam elhinni, hogy meghalt, és teljesen úgy éreztem, hogy a szívemből elveszett egy darab.

- Nagyon sajnálom, Jonghyun. De ha ennyire bolond volt, hogy belement egy ilyen harcba, akkor nem tudok rá mást mondani, mint hogy elment az esze - fintorgott kicsit Sekyung, amivel felhúzta az idegeim. Mégsem mondtam el neki, hogy Key miért volt annyira bolond. Gondoltam, ő amúgy sem akarta volna, hogy majd ilyen dolgokkal foglalkozzon.

- Kösz, Sekyung - temettem tenyerembe az arcom.

- Jonghyun, beszélhetnénk kicsit? - simította meg a vállam Minho.

- Persze, jövök - álltam fel, erőt véve magamon, hogy ne nézzek Kibum élettelen teste felé. Marhaságnak tartottam, hogy halál után várni kell öt-tíz percet a harc végleges kimenetele miatt. Egy black erstet Jisubon kívül nem sokan élnek túl, és Key még olyan kis gyenge volt, hogy nála esélytelennek tartottam ezt. Pedig mennyire jó lett volna, ha a támadás után egyszer csak felállt volna.

Nem mentünk túl messze, hogy ha bármi történne, akkor azt még láthassuk, de azért a tömegtől távolabb voltunk.

- Mért nem állítottad meg? - kérdeztem egyből a haverom, talán kicsit túl agresszíven is. Mindig tisztelettudóan, kedvesen beszélek mindenkivel, de akkor nem érdekelt semmi más, csak Key.

- Nekem is a végén mondta Siwon, és már nem volt időm - hajtotta le a fejét. Az ő szemei is vörösek voltak a sírástól. Csak azt nem értettem, hogy miért sírt, mikor Key-vel nem volt túl jó a kapcsolatuk.

- Miről akartál beszélni? - kérdeztem, miután egy mély levegővel próbáltam megnyugtatni magam. Hiszen nem ő, vagy akárki más tehet Kibum haláláról.

- Nem is tudom, én csak bocsánatot akarok kérni tőled. Tudom, hogy mennyire fontos volt neked Key, hiszen legjobb barátok voltatok. Most meg bűntudatom van, mert nem avatkoztam időben közbe. Olyan szánalmasnak érzem magam. Meg kellett volna szegnem a törvényt, és elrángatni őt még időben - pillantott hátra a pályán fekvő barátunk mellé.

Megsajnáltam, hogy ennyire szenvedett. Annyira el voltam foglalva a saját érzelmeimmel, hogy a többiekre nem is gondoltam. Pedig egyikük sem nézett ki jobban, mint Minho, vagy mint én. Mindannyian nagyon közel kerültek hozzá a pár hónap alatt.

- Nem csak a te hibád. Bármelyikünk közbeavatkozhatott volna, mégsem tettük. Ez a nap erről szól, és mi nem szegünk törvényt, bármennyire is szeretnénk megtenni - próbáltam őt is megnyugtatni, hogy ne eméssze magát annyira.

- Jonghyun, gyertek gyorsan! - kiabálta Donghae, mi pedig azonnal visszaszaladtunk a többiekhez. A látvány, ami fogadott teljesen lebénított, és hirtelen mozdulni sem bírtam, nem hogy megszólalni. Key testét halványkék fény vette körül, ami a mellkasából indult, és mint egy búra vette körbe. Nem értettük, hogy lehet ez, mert láttuk a medálját darabokra hullani, majd meghalni.

- Mi történik? - néztem segítségkérően a fejedelmünkre, aki a jelenséget figyelve rázta meg a fejét.

- Fogalmam sincs - suttogta maga elé, már teljesen mellettem állva a küzdőtér szélén. Sajnos nem mehettünk közelebb, ezért csak vártuk, hogy mi is fog következni. Nekem a szívem a fülemben dobogott, és ha akartam volna, akkor akár meg is figyelhettem volna a szívverésem ütemét, de ilyenekkel nem volt erőm foglalkozni.

A lábaim is remegtek, talán azért, mert azt vártam, hogy Key felül, és mint aki jól végezte dolgát, lesétál a pályáról. Abban kezdtem reménykedni, hogy a halála csak megjátszás volt, hogy kicsit húzhassa az időt, és feladhassa a harcot, nem törődve azzal, hogy érvénytelen lesz a vizsgája.

Percek teltek el, és én már kezdtem elveszíteni a cseppnyi reményem is, amikor a barátom felkönyökölt a földön, és nehézkesen, de körbenézett.

- Key - suttogtam magam elé, és újból elsírtam magam, csak nem szomorúság miatt, hanem örömömben. A barátom túlélt egy halálos támadást, én pedig azt sem tudtam, mit tegyek. Örülnöm kellett volna, mivel élt, de az agyam közben kapcsolt is, hogy ez azt jelenti, a harcnak nincs vége. Kibumot ugyanúgy elveszíthetem, sőt, még egyszer végignézhetem, ahogy megölik.

Amikor felguggolt, látszott, hogy nem érzi magát teljesen jól, és ebből a labilis állapotából még egy surend is a földre terítheti. Én mégis az ujjaimat ropogtatva izgultam és drukkoltam, hogy valahogy megússza ezt az egészet.

Taeyang természetesen egyből ott termett a közelében, és valamit hablatyolt neki, azután már meg is jelenítette az újabb black erstjét. A levegő bennrekedt a tüdőmben, és a fülem is sípolni kezdett ijedtemben. A vérnyomásom pillanatok alatt zuhant a mélybe. Key-nek átváltozni sem volt esélye, arra meg végképp nem, hogy ki is kerülje azt az izét.

El akartam fordítani a fejem, hogy ne lássam, de nem tettem. Egy láthatatlan erő arra kényszerített, hogy bízzak benne, és nézzem végig a küzdelmét, még akkor is, ha ez lesz neki az utolsó. A fekete gömb ismét telibe találta, de ő még csak el sem esett tőle. Kicsit megrázkódott, de talpon maradt, amivel meglepte az ellenfelét. Nyitott szájjal, nagyokat pislogva meredtem Kibumra. Már abban sem voltam biztos, hogy nem álmodom-e az egészet, annyira hihetetlennek tűnt, hogy a második black után is talpon volt. Mégis éreztem, hogy kezdek megnyugodni, és egyre több esélyt adni neki, hogy megnyeri a küzdelmet.

Taeyang egy harmadikkal is próbálkozott, de itt már rászóltam Key-re, hogy változzon át. Erre csak egy mosolyt kaptam válasznak, majd amikor a gömb repült, pillanatok alatt átváltozott, és kikerülve az energiagolyót a másik előtt termett, és a falnak csapta. Kibumból olyan erős energia áradt, hogy ha akartam sem tudtam volna nem érzékelni. Hihetetlen volt, és még én is félni kezdtem tőle egy kicsit.

Aztán Taeyang az utolsó gyilkos golyót is Key felé repítette, amivel megint eltalálta, ő mégis magabiztosan ment tovább. Tae tehetetlenségében már mindennel támadott, de nem volt értelme. Key, és ezt nehéz bevallanom, de ölni akart. Látszott a mozdulatain, és érezni lehetett az erőből, ami belőle áradt. Ő ott nem az a Kibum volt, akit én ismertem, hanem egy teljesen másfajta lény. Egy erős, magabiztos és mindenre képes démon lett, azzal a tekergő kék sárkánnyal a testén pedig teljesen ámulatba ejtett mindenkit, kivéve Jisubot.

- Ő a kéksárkány. - Csak ennyit mondott, és ezzel elérte, hogy a közelében lévők sugdolózni kezdjenek. Ugyanis a kéksárkány az, aki a démonherceg után a legmagasabb posztot tölti be a raglétrán. Senki nem gondolta volna, hogy pont ő lesz az, amikor még pár napja átváltozni sem tudott.

A black erst az ő kezében is megjelent, és ugyanazt tette, amit GD is Sekyunggal. Mindenki feszülten várta a pillanatot, hogy megöli őt, még én is. De nem tette meg. Nem tudom, miért, talán azért, mert eszébe jutott, amit az anyukájának ígért, vagy csak mert ennyire jó ember, de a gömböt Taeyang mellé vágta a falba, és helyette egy bénító energiával támadta meg.

Az ellenfele tehetetlenül terült el a padlón, de ő még állt, igaz, csak pár másodpercig, mert utána ő is összeesett. Itt már nem foglalkoztam semmivel, egyenesen felé rohantam. Egyértelmű volt, hogy Kibum nyert, szóval akárkit leütöttem volna, ha az utamba állt volna.

- Kibum… Key - nyöszörögtem halkan a nevét, de ő meg sem moccant. - Nem halhatsz meg - motyogtam tovább, egyre jobban sírva. Hiába éreztem a gyenge pulzusát, rettegtem, hogy bármelyik pillanatban távozhat belőle az élet. Óvatosan a karomba vettem őt, és Jisub után a szobája felé indultam vele. Körülöttünk mindenki utat adott.

Azóta négy nap is eltelt. Taeyang két nappal a harc után volt képes először megmozdulni, addig csak vegetált a gyengélkedőben. Kibum még mindig eszméletlen volt, és a szervezete nem mutatott semmi jelet, hogy regenerálódna. Jisub lehívatta Krist is, hogy próbáljon tenni valamit, ami nagy szó, mivel ellenséges démonokat nem enged be a területünkre. Mondjuk, a doki már évek óta nem tartozik abba a fejedelemségbe, de Jisub sosem fog benne megbízni teljesen.

Key-n viszont még ő sem tudott segíteni. Nagy nehezen, de miután minden tőle telhetőt megtett, és nem történt semmi változás, csak annyit mondott, hogy itt már csak a csoda segíthet. Én vártam a csodát, és minden nap biztattam is, hogy szedje össze magát, és jöjjön vissza közénk, mert nagyon hiányzik nekünk.

- Kibum tüdeje jelen pillanatban nem létezik. Sokat mondok, ha öt százalékot használhatónak jelentek ki. Tehetek rá oxigénpalackot, ha már felhoztad a házadba, Jisub. Ám azzal a ténnyel is meg kell barátkoznod, hogy lehet, nem éli meg a következő hetet - állt tanácstalanul az ágy mellett Kris.

Megbarátkozni? Hogy mondhatott ilyet, amikor az ő ismerőse is volt Key? Neki csak ennyit jelentett, hogy ha meghal, akkor haljon? Úgy beszélt róla, mintha csak egy szimpla ismeretlen ember lett volna, akinek a sorsa senkit sem érdekel. Márpedig ez nem így volt. Kibumot mind szerettük, és tiszteltük. Képesek lettünk volna bármit megtenni, hogy életben tartsuk.

- Nem azért hoztam fel, hogy most hagyd meghalni! - kapta fel egyből a vizet Jisub, és még lökött is egy kicsit a dokin, ami nekem nagyon tetszett. Kris még így is jobban járt, mintha én ugrok neki.

- Nem akarom hagyni, de már egy hete ilyen állapotban van. Nem lehet tudni, hogy az a medál a mellkasában meddig bírja életben tartani. Mert ha az is feladja, akkor mi, démonok már semmit nem tehetünk érte - próbált reálisan érvelni Kris. Részben igaza volt, de ha mi nem hiszünk a gyógyulásában, akkor kinek kéne?

- De ő a kéksárkány - érvelt kicsit nyugodtabban a fejedelem.

- Igen, de negyed óra alatt három halálos gömb is érte, és még messze nem kifejlett démon a srác. Én megteszek minden tőlem telhetőt, de nem ígérek semmit - kapcsolta rá közben a gépre Key-t. - Sajnálom - tette a kezét a fejedelem vállára. Már majdnem olyan volt, mintha a részvétét fejezte volna ki Key iránt, mikor még nem is volt halott.

- Javult valamit? - kérdeztem monoton Krist, majdnem második hete, minden nap.

- Nem tudom, néha olyan, mintha egy kicsit erősödne, de másnapra meg visszaesik - sóhajtotta lehangoltan. Már én sem tudtam, hogy reménykedjek-e, hogy valaha felébred. Kris nem ad rá túl sok esélyt, Jisub és Minho viszont esküdni mernének, hogy életben fog maradni. Nekem is ezt kellett tennem. Hűen kitartanom mellette az utolsó percig, és bízni benne. Erős srác, és ha akar, akkor egy halálközeli állapotból is képes lesz kijutni.

- Semmi nincs, ami csak egy kicsit is növeli az esélyt, hogy felébredjen? Valami csoda, vagy akármi? - tudakoltam, de ő csak bambult maga elé.

- Lassan két hete ebben az állapotban van. Fizikailag egy nulla a fiú, a súlya is a fele annak, mint ami volt. Így nehezebben tud felépülni. Egy dolog talán tudna rajta segíteni, de lehet, hogy az csak abban segítene neki, hogy örökre eltávozzon közülünk - túrt bele a sötét hajába. Nem értettem őt. Miért beszélt úgy Kibumról, mintha ismeretlen lett volna a számára?

- Mi az? - jelent meg az ajtóban Jisub is.

- Beszéljük meg négyszemközt - állt fel a székről a doki, és otthagytak a szobában.

Bármilyen hihetetlenül is hangzik, nem szerettem kettesben maradni Kibummal ebben az állapotában. Ilyenkor mindig előtörtek azok a gondolataim, hogy részben miattam is került ebbe a helyzetbe. Sekyungnak nem akartuk elmondani, hogy miért történt mindez, de Taeyang megtette. Úgy gondolta, hogy ennyivel tartozik a lánynak, és Kibumnak is.

,,Kibum elnyerte a tiszteletem” - ezeket a szavakat mondta, amikor lezárult a vizsga. Jisubtól is ezerszer bocsánatot kért, hogy csőbe húzta az unokaöccsét, ő pedig megbocsátott. Mi mást tehetett volna?

Én viszont nem tudtam megbocsátani sem neki, sem magamnak. Olyan rossz volt így látni őt, hogy a szívem szakadt bele, és minden alkalommal kis híján el is sírtam magam. Jó, sokszor elsírtam magam, de meg lehet érteni, ő a legjobb barátom. És különben is, ha Minho sírhat Key ágya mellett minden nap, akkor nekem kötelező.

Nem értem, hogy mi ütött abba a gyerekbe is, hogy hirtelen ennyire érdekelni kezdte Key sorsa. Az elején még majdnem megölte, annyira ellenszenvesen viselkedett vele, most meg ahányszor láttam, Kibum kezét fogta, és bőgött. Ha kiderülne, hogy szerelmes belé, meg sem lepődnék, hiszen nyílt titok, hogy Choi Minho meleg. Key viszont nem, vagyis amíg vele voltam emberként, addig nem mutatta jelét. Most démonként feltűnt pár erre utaló jel, de nem mertem megkérdezni róla.

- Megvan a megoldás - szólalt meg mögöttem Kris, aminek köszönhetően majdnem kiugrottam az ablakon. Mindig is utáltam, ha ijesztgettek.

- És mi az? - kérdeztem kételkedve, mert a hangsúlyból ítélve nem tűnt leányálomnak a dolog.

- Meg kell kérnünk Taemint vagy Soomant, hogy próbálják meggyógyítani - ismertette a briliáns ötletet Jisub.

- De az megöli! - kiabáltam rájuk hirtelen, miután felfogtam, hogy mit is akarnak.

- Jonghyun, így is meghal pár nap múlva. De ha megpróbáljuk, akkor van esély rá, hogy túléli, rosszabb esetben csak könnyítünk a helyzetén, és hagyjuk elmenni - magyarázta Jisub, de én ezt nem akartam elfogadni. Ennyi erővel kitéphetném a medálját a helyéről, és akkor is meghalna.

- Ha Taemin vagy Sooman angyali ereje találkozik Key démonijával, akkor meghal - emlékeztettem őket az energiák keveredésére.

- De ha Key energiája át tudja alakítani az angyalit démonivá, akkor pár nap múlva felébred - mesélte lelkesen Kris, én meg már azon voltam, hogy letépem a fejét a helyéről.

- Key ereje a mínusz kétszázat veri - mutattam a barátomra. Nem akartam, hogy meghaljon, de ez a módszer sem volt biztos alapú.

- Meg kell próbálnunk - kötötte ki Jisub.

- Akkor előbb ölj meg, mert ezt én nem fogom engedni - álltam védelmezően az ágy, és a két démon közé.

- Tudod, hogy megteszem, ha akadályozol az unokaöcsém életének a megmentésében - jelentette ki magabiztosan.

- Mindjárt hozom Taemint - fogott kezet Jisubbal Kris, és elment.

- Csak jót akarok neki, és megmenteni. Ha tényleg olyan jó barátja vagy, mint mondod, akkor inkább segítesz, nem akadályozol.

- Rendben, legyen - adtam meg magam, egy kis gondolkodás után, és arrébb álltam.

- Nagyon gyenge, nem tudom, hogy mennyi angyali erőt vethetek be - ült Taemin az ágy szélén, kezét a testvére mellkasa fölé emelve, hogy a tüdejét regenerálja valamilyen szinten. Már több, mint egy órája csinálta, de megértettük a lassú tempót, mert ha túl gyors lenne, akkor Key egyből belehalna.

- Csak nyugodtan, fiam - tette Sooman a vállára a kezeit, bíztatva ezzel őt. - Látom, mennyire vigyáztál rá - kötött bele Jisubba, aki csak felsóhajtott.

- Apa, ezt ne most - sziszegte Taemin.

- Bocsánat - állt újra szorosan mellé, és figyelte az eseményeket.

- Javult a tüdeje, az egyik lebeny hatvan százaléka már működőképes - állapította meg Kris egy héttel a furcsa beavatkozás után.

- Akkor életben marad? - csillantak fel Minho szemei.

- Már van remény, de még kétséges - ingatta bizonytalanul a fejét Kris, de nekem már ez is elég volt ahhoz, hogy ismét bízzak abban, hogy nemsokára megint a haverommal szórakozhatok. Láthatom a mosolyát, halhatom a mély, de mégis édes hangját, és menekülhetek előle, ha felbosszantom, és meg akar ölni.

Már mindezt vártam. De legfőképp azt, hogy jól lecsesszem, amiért ilyet csinált, majd megköszönjem neki, végül pedig magamhoz öleljem, és soha ne engedjem el.