21.RÉSZ

- Kibum, ébredj fel! - hallottam Dreg hangját. Semmim sem fájt, ezért nem értettem, hogy mi is történhetett. Vagy meghalt Dreg is, és velem maradt a lelke, vagy csak hallucináltam az egészet, mert nem akartam egyedül lenni ott, ahol voltam. - Kelj már fel, nem halhatsz meg, a francba is! - dübörgött tovább a hangja.

Nehézkesen nyitogatni kezdtem a szemem, de a hirtelen fény miatt semmit sem láttam. Aztán mikor kezdtem hozzászokni, Dreg hatalmas pofáját láttam az arcomba nyomódni, majd távolodni.

- Meghaltam? - kérdeztem rekedtes hangon, közben lassan körbenéztem. Ismerős volt a hely, a sárkányok földjén voltam. Csak azt nem tudtam, hogy mit is keresek ott. A sárkánydémonok haláluk után oda kerülnek?

- Hát, az emberi részed, az halott, a démoni pedig még küzd valamennyire, de medál nélkül nehezen megy neki. Éppen ezért most átadok neked egy újabb adagot az erőmből, de… - állt meg, és komoran nézett a hatalmas szemeivel. Felültem, hogy jobban lássam. Megint nőtt valamennyit.

- De mi? - kérdeztem kétségbeesetten. Ha valaki úgy hagy abba egy mondatot, hogy de, abból sosem szokott jó lenni. Másrészről meg mi lehetett volna rosszabb annál, hogy majdnem teljesen halott vagyok?

- Az újabb adag előtt kicsit erősödnöd kellett volna. Nem tudjuk, hogy mekkora erőt bír el a szervezeted egyszerre, és akár kárt is tehet benned, főleg úgy, hogy a tested elég ramaty állapotban van - tartott megint szünetet.

Egyből felfogtam, mit akart mondani, és azt is előre tudtam, hogy mi lesz majd a kérdése: Akarom-e, hogy életben tartson, akár egy kis ideig is, hogy megküzdhessek Taeyanggal. Úgy is, hogy lehet, a végén végleg meghalok, de nem biztos.

- Mennyire rossz a helyzet? - érdeklődtem a fizikai állapotom felől, mert így, ebben az állapotban semmit nem éreztem.

- Hát, pár bordád és a szegycsontod több helyen is eltört, a karod is, a tüdődből pedig szerintem jelenleg semmi sincs. Szóval, ha vissza is térsz, és a medál elkezdi gyógyítani a sérült részeket, akkor talán életben maradsz, ha nem öl meg újra. Viszont így is napok kellenének ahhoz, hogy újra egészséges legyél, de neked harcolnod kell még - közölte a tényeket Dreg. Kezdtem nagyon unni, hogy ennyi fontos döntést kell meghoznom azon a napon, és mind az életben maradásomról szólt.

- Dreg, van egyáltalán esély arra, hogy legyőzzem, mikor még tüdőm sincs? - tértem a lényegre, ahelyett, hogy egyből azt mondtam volna, hogy hagyjon a sorsomra, és felejtsük el az egészet. Egyszerűbb lett volna, de nem akartam Jisubéknak akkora fájdalmat okozni, hogy lássanak meghalni. Vagyis lehet, hogy így is fognak, de akkor már úgy halok meg, hogy igenis küzdöttem az életemért.

- Annyi erővel, amennyi benned lesz, akár még Jisubbal is megküzdhetnél, ha nem lennél félig halott. Így csak egy esélyed van Taeyang ellen. A döntés rajtad áll - ült le velem szembe.

- Kint most mi történik? - tereltem kicsit a témát, hogy tudjak gondolkozni.

- Veled semmi, emberi alakban fekszel a földön. De amint elkezdem a folyamatot, az új medálod elkezd megjelenni a testeden, amit ők is látni fognak. Aztán miután felébredsz, körülbelül tíz perced lesz megölni Taeyangot, annyi energiaforrásod lesz.

- És utána? - pislogtam nagyokat.

- Ez az, amit nem tudunk. Tíz perc alatt nem sokat fog tudni regenerálódni a tüdőd, az is lehet, hogy… hát, érted... - hajtotta le a fejét.

- Remek, akkor… akkor állj neki. Legyen még tíz percem - gondoltam közben egyből Jonghyunra, ahogy a barátnője vállán sír miattam. A szívem majd’ megszakadt, de akkor is látni akartam még egyszer. Önző dolog volt részemről kitenni annak, hogy lehet, megint látnia kell meghalni, de szükségem volt ennyire.

- Akkor feküdj vissza, de előre szólok, ez most jobban fog fájni, mivel nincs medálod, amire csatlakozhatok - figyelmeztetett, majd amikor kifeküdtem a füvön, a mellkasom fölé emelte a hatalmas mancsát.

- Vááárj! - ültem vissza hirtelen.

- Mi van? - kérdezte értetlenül.

- Te most azzal a hatalmas karmoddal akarsz… akármit is csinálni? - mutattam a vastag, éles és hegyes karmára.

- Igen, szóval feküdj vissza - lökött meg kicsit az óriás lábával, ami betakarta a fél felsőtestem. Erősen összeszorítottam a szemem és az öklöm, de még így is felüvöltöttem, amikor átvágta a húsom. - Amikor felébredsz, mindened fájni fog, de próbálj nem törődni vele, különben lejár az időd. Majd beszélü… - és megszakadt a kapcsolat. Nem voltam sehol, csak a sötétséget láttam, és kezdtem érezni az egyre erősödő fájdalmakat a testemben.

Esküszöm, életemben nem éreztem még akkora fájdalmat, mint akkor. Kezdetnek vettem egy akkora levegőt, amekkorát csak tudtam, hogy a tüdőm oxigénhez jutassam, de ez a művelet egyenrangú volt azzal, mintha kést forgattam volna mellkasomban.

- Ne foglalkozz vele! - szólalt meg Dreg, eszembe juttatva a feltételeket. Közben figyeltem a zajokra, de olyan néma csend vett körül, hogy amíg nem nyitottam ki a szemem, azon is el kellett gondolkozzak, hogy jó helyen vagyok-e. De sajnos nem kerültem máshova, ugyanott feküdtem, ahol addig.

- Basszus - könyököltem fel, és lassú mozdulatokkal feltérképeztem a helyzetet. Taeyang a pálya szélén állt, Jonghyunék és mindenki hitetlenkedve nézett felém. Nem csodálom, hiszen részben túléltem egy halálos támadást, legalább is egy időre biztos. Lenéztem a medál helyére, ahol kiégett a felsőm. Már az új, kék színben tündöklő sárkány volt ott, erősen izzó állapotban, aminek emberi alakomban nem kellett volna látszódnia.

- Csak lassan lélegezz, és kicsiket. Ne terheld túl magad - figyelmeztetett Dreg.

- Okés - suttogtam, és guggoló pózba erőltettem a testem. A jobb karom úgy lógott mellettem, mintha már csak a lélek tartaná a törzsemhez.

- Hogyan? Ezt nem élhetted volna túl, a medálod is eltörtem - hitetlenkedett Taeyang pár lépés megtétele után.

- Hát, nekem sikerült - nyögdécseltem, és végre sikerült két lábra állnom.

- Akkor most kapsz még egyet, és akkor tényleg halott leszel - kezdett el megjeleníteni még egy fekete energiagömböt.

- Nem tudok kitérni előle, még átváltozni sincs időm - motyogtam kétségbeesetten.

- Nem gondoltam, hogy egyből ezzel fog jönni - morgott mérgesen Dreg, amitől zengett a fejem.

- Akkor? - ijedtem meg újra, ami a félig sem létező tüdőmnek nem tetszett, ezért odakaptam.

- Sajnálom, Key - mondta halkan.

Frankó, visszaküldött, hogy harcoljak, de fél perc után megint meghalhatok. Pedig nem akarok! Még, ha ilyen elcseszett életem is lesz, mint most, akkor is a srácokkal és a bácsikámmal akarok lenni!

- Egyszer megúsztad, de még egyszer nem fogod, főleg ebben az alakodban! - sziszegte Taeyang, és felém repítette a gömböt.

Eltalált. Ismételten a medálhoz csapódott a black erst, ami iszonyatos fájdalmat okozott, de korántsem annyira, mint az előző. A zsibbadás alig volt érezhető, helyette inkább valami fura érzés futott végig a testemen.

- Nyugalom, csak begyűjtötted a gömb energiáját - informált a sárkányom. Kicsit nyugodtabb lettem, de az, hogy moccanni sem tudtam, már kevésbé volt jó.

Szánalmas vagy. Apád nem szeret, és nem is fog soha. Te nem tartozol közénk, el kell menj tőlünk.

Fura volt, hogy ezek a mondatok futottak át az agyamon, mikor éppen a harcra kellett volna összpontosítanom. Igaz volt mind, legalább is én annak tartottam.

- Tudod, Taeyang, én nem vagyok egy öldöklő fajta, de ha az kell ahhoz, hogy én életben lehessek, akkor legyen. Nem sok időm van, de esküszöm, hogy én leszek az, aki másodjára terül el a földön! - néztem mélyen a szemébe, és halál komolysággal ejtettem ki minden szót. Nem tudtam, mi ütött belém, de le akartam győzni.

- Hogy élhetted túl ezt is? Két gyilkos gömbbel is eltaláltalak, te meg úgy állsz két lábon, mintha odaragasztottak volna! - tért ki a hitéből. - Egy harmadikat már biztos nem élsz túl - rázta a fejét, és már készült is az újabb adaggal. Valójában feleannyira sem voltam jól, mint azt mutattam, de nem tűnhettem gyengének.

- Kibum, ez már sok lesz, nem fogod bírni - aggodalmaskodott Dreg, akire hallgatni szerettem volna, de nem tudtam. Egy másik hang azt súgta, hogy az ösztöneimre hallgassak.

Még mindig mozdulatlanul álltam a helyemen, néha kicsit felszisszenve, amikor a jobb karom akaratlanul is megmozdítottam. Aztán a harmadik black is az ellenfelem kezében volt már, készen az indulásra.

- Key, változz már át, könyörgöm! - kiabált nekem Jonghyun. Nem akartam odafordulni, mert látva a fájdalmát, elgyengültem volna, mégis megtettem. Ott izgult a többiekkel, a pálya szélén állva. Fogalmam sincs, miért tettem, de küldtem felé egy halvány, biztató mosolyt.

- Csáó, szép álmokat - szólalt meg ekkor újra Taeyang, és már hajított is.

A medál viszont önálló életre kelve változtatott át, és én ösztönösen, villámgyorsan tértem ki előle, hogy a következő pillanatban már Taeyang előtt állhassak.

- Megmondtam, nem fogsz megölni - löktem rajta egy erősebbet, amitől ő egy-két méterrel hátrébb kötött ki. Csakhogy nekem ennyi nem volt elég. Az erő, ami szétáradt a testemben, ölni akart. Azt akarta, hogy az a szemétláda, aki bántotta Sekyungot, és ezzel együtt Jonghyunt is, halott legyen.

Taeyang gyorsan talpra állt, és megint egy, talán már az utolsó black erstjével támadott. Annak ellenére, hogy tudtam, három ilyen után már nem fogok felkelni, ha lejár az idő, hagytam, hogy belém csapódjon. Átfutott rajtam a hideg, amikor szétáradt a testemben, de ugyanabban a tempóban közeledtem felé, ezzel megrémítve az ellenfelem. Már rajta is látszott, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, hiszen ezt még Jisub sem élte volna túl, nem hogy egy kezdő sárkánydémon.

Idegességében minden létező erős energiával támadott, amiket könnyűszerrel kivédtem.

- Ne szórakozz sokáig, a tüdőd kapacitása nem javul semmit - dübörgött a mély hang a fejemben. Már én is észrevettem, hogy a levegő megint kezd kevesebb lenni, de élveztem, ahogy Taeyang rettegett tőlem.

- Látod, nem tudsz megölni - álltam meg közvetlen előtte, amikor a háta már a falnak ütközött.

- Te tényleg egy szörnyeteg vagy - lihegte félve, testét teljesen a betonfalhoz passzírozva, hátha az elnyeli, és megmenekül.

- Nem, nem szörnyeteg vagyok. Hanem Sooman fia, Chunghoo unokája, Junghwa dédunokája és Sanghun ükunokája; aki nem más, mint az előző sárkánydémon generáció fővezére, a herceg jobb keze. Ennek köszönhetően én vagyok a kék sárkánydémon, az elsőrangú, mint Sanghun volt - vezettem le neki a családfát, amiről azelőtt fogalmam sem volt. Még a nagyapámról sem tudtam soha semmit, nem hogy a régebbiekről.

- Ez ezzel jár. Az erővel együtt a régi dolgok is felszínre törnek - mondta ezt is Dreg.

- De most el kell köszönnöm tőled, mert itt véget ért a te életed - vigyorogtam Taeyangra, figyelmen kívül hagyva, amit Dreg mondott.

Egy ideig csak álltam az áldozatommal együtt. Igen, már nem volt ellenfél a számomra, hiszen a falnak tapasztva remegett, mint egy kisgyerek. Évekig tudtam volna nézni az arcát, és a remegő ajkait. Megérdemelte a halált azok után, hogy tönkretette a napjaimat. Jisubék a feléről nem tudtak, mert mindig hallgattam, nehogy nagyobb bajba kerüljek, pedig az is mertörtént, hogy a sok veréstől még aludni sem voltam képes.

De annak az időnek vége, mert ez a szemétláda nem éli meg a holnapot. Mindig is undorodtam a gyilkolástól, de abban a pillanatban forrt a vérem, és bevallom, élveztem, amit csináltam.

Annyira sikerült felhergelnem magam, hogy a medálom erősen izzani kezdett.

- Ez mi? - pillantott le a lábamhoz, ahonnan egy kék sárkányformájú energia kezdett el kirajzolódni, ami rátekeredett a testemre.

- Ez csak amolyan biztosíték, hogy ha nem halnál meg a black ersttől, akkor ne tudj hátba támadni - ismertettem a kis sárkányom tulajdonságát, aminek a feje ekkor már a vállamon feküdt. Úgy nézett ki, mintha egy kígyó tekeredett volna rám

- Kibum, siess! - parancsolt rám Dreg. A hangjából már tudtam, hogy ő is észrevette, már egyáltalán nem vagyok olyan erőben, mint azt mutattam. A lábaim egyre jobban remegtek, és a levegő sem volt már sok mindenre elég.

- Köszönöm a harcot - jelenítettem meg a tenyeremben egy fekete gömböt, amit most én is kettőnk között lebegtettem. Olyan gyönyörű volt a kezemben, annyira szépen csillogott, mint anyu szemei, amikor sírt miattam.

- Kibum, nem szabad verekedni! - rivallt rám anya, amikor az egyik iskolatársamat ütöttem, mert elvette az egyik kedvenc könyvemet.

- De elvette! - mutattam hisztisen a srácra, mert igenis nekem volt igazam.

- Akkor sem ez a megoldás! Az erőszak nem segít, csak rossz embert csinál belőled. Most csak verekszel, aztán később a végén ölni is fogsz, vagy tudja a fene! - mondta még mindig szigorú hangnemben. Nem szerettem, ha ilyeneket mondott, de talán igaza volt. - Nem szeretném, ha a fiam ilyen lenne. Olyannak szeretnélek látni, aki mindig megoldja a legnehezebb dolgokat is erőszak nélkül. - Na, az ilyen beszédei mindig megkönnyeztettek, és nem foglalkozva a könyvemmel, sírva öleltem magamhoz. - Jaj, semmi baj.

- Ne haragudj, nem akartam, hogy csalódj bennem - pityeregtem a vállába.

- Sssh, nincs baj - törölte le ő is a könnyeket a szeméről. Nem szerettem, ha sírt, mert olyankor mindig megszakadt a szívem, hogy én tettem ezt vele. - Csak ígérd meg, hogy nem fogod így megoldani a problémáid - nézett kérlelve a szemeimbe.

- Megígérem - pusziltam meg.

- Kibum, nincs idő - térített vissza a valóságba Dreg hangja.

Taeyang ugyanúgy állt előttem. Próbáltam egy nagy levegővel újra erőt meríteni, de ez már nem jött össze.

- Nekem ez nem megy. Bármennyire is meg akarlak ölni, nem vagyok rá képes. Nem akarok olyan lenni, mint te, aki csak azért pusztítja el az ellenfeleit, mert fél, hogy egyszer maga is meghalhat - vágtam a falba, szorosan a feje mellett a halálos gömböt, de már éreztem a fémes ízt a számban. A tüdőm megint feladta a harcot.

- Mi? - kérdezte hitetlenül.

- Nem biztos, hogy megélem még a mai estét, Taeyang, de ezt a küzdelmet azért én fogom megnyerni - Jelenítettem meg az utolsó adag erőmmel egy erős, bénító energiagömböt, és hajszálpontosan a medáljába nyomtam, ezzel elérve azt, hogy habár tudatánál lesz, de órákig moccanni sem fog tudni. - Megmondtam, én leszek az, aki másodjára kerül a földre - mondtam még neki egyre halkabban.

 Amikor már a földön feküdt, nekitámaszkodtam a falnak. Talán pár percig álltam még két lábon, szenvedve a lélegzéssel, mielőtt újra elsötétült előttem minden.