20.Rész

A számat harapdálva néztem Taeyangra, aki türelmesen várt. Igaz, neki mindegy volt, hogy mit válaszolok. Ha nemmel, akkor a lány meghal, és Jonghyun összeomlik, ha igennel, akkor meg én halok meg, és Jonghyun szintén összeomlik, de talán kevésbé, mintha Sekyungot veszítené el. Hiszen ő élete szerelme, míg én csak egy barátja vagyok, akivel egy évig nem is foglalkozott. Fájt ezt beismerni magamnak, főleg, hogy Jjong tényleg többet jelentett nekem egy barátnál. Talán ez volt az az indok, ami segített a helyes döntés meghozatalában.

- Állítsd le GD-t, és elfogadom az ajánlatod - suttogtam erőtlenül magam elé. Túlzottan fontos személy volt Jonghyun az életemben ahhoz, hogy minden nap lássam majd szenvedni, főleg azzal a tudattal, hogy én megakadályozhattam volna az egészet.

- Okos fiú, de ha hazudsz, akkor a haverod is véletlen baleset fogja érni, nem csak a csajt. Utána jössz majd te - húzódott győztes mosolyra a szája. Én is próbáltam visszaölteni a nyugodt arcomat, majd visszasétáltam Jisubékhoz. Sikeresen megpecsételtem a sorsom.

- GD, ne öld meg! Lányokat nem ölünk! - kiabált oda Taeyang. A másik démon csalódottan engedte el a lányt, aki erőtlenül roskadt a földre. Jonghyun elrohant mellettem, és a barátnőjéhez sietett. Sosem fog kiderülni, hogy akkor jól döntöttem-e, de Jonghyunon már akkor lehetett látni, hogy megkönnyebbült, és nekem ez felért mindennel.

- Hogyan beszélted rá Taeyangot, hogy megállítsa? Sosem tesz ilyet - vont kérdőre a bácsikám.

- Csak mondtam neki, hogy nem lenne jó kikezdeni a sárkánydémonokkal - füllentetten, és közben direkt nem néztem rá, mert akkor biztos lebukok. Ha Jisub és a többiek megtudták volna idő előtt az igazat, akkor vagy lebeszéltek volna róla, vagy közbeavatkoznak. Viszont a küzdőtérre lépés után már nem tehetnek semmit, mert tiltja a törvény.

Így is majdnem száz százalékban biztos volt, hogy én fogom elveszíteni a harcot, legalábbis szerintem biztos. Hiába adott át az erejéből Dreg, Taeyang brutálisan erős volt, nem véletlenül volt Jisub jobb keze. Másrészt az is igaz, hogy nem tudhatom, mekkora erő is lakozik bennem, hisz’ azóta ki sem próbáltam.

- Kibum, nem tudom mivel vetted rá Taeyangot, de köszönöm - ölelt szorosan magához Jonghyun, mikor odaértek mellém. Mélyen beszippantottam az illatát, hogy ez legyen az utolsó dolog, amire emlékezni fogok róla.

- Nem hagyhattam, hogy elveszítsd, főleg, hogy mennyire fontos neked - mosolyogtam rá, mikor elengedett. Sekyung közben a többiek között pihent.

- Te ugyanolyan fontos vagy számomra. Sőt, ezek után talán fontosabb is, hiszen megmentetted nekem. Ha végeztél te is Taeyanggal, akkor utána elmegyünk ünnepelni egyet. Tudod, csak öt percet bírj ki, és akkor feladhatod - emlékeztetett ő is, már boldog mosollyal az arcán. Ha tudná, hogy öt perc alatt fog megölni az ellenfelem, akkor nem lenne ilyen boldog.

- Rendben - erőltettem mosolyt én is az arcomra. Nem bántam meg, amit tettem, de attól még féltem az egésztől.

- Jonghyun, te jössz - figyelmeztette Jisub.

Nála egyáltalán nem féltem, mivel ő Zicot húzta. Az a srác is erős, de még fiatal. Mondhatni, jelenleg Taeyangék kis csicskája.

- Megyek - válaszolta, majd gyorsan megpuszilta még Sekyungot, és kiment a pályára. Az ellenfele kétségbeesett arccal meredt a csapata felé, akik csak a fejüket rázták. Ettől láthatólag megnyugodott, mert sokkal lazábban ment Jonghyun elé. Illedelmesen meghajoltak egymás előtt, és kezdődött.

Zico inkább csak védekezett, míg Jonghyun támadott. Persze volt olyan, hogy hagyta a másikat is érvényesülni, mivel csak így lehetett lezártnak tekinteni a vizsgát. Igazából fel sem fogtam, hogy mi folyik a pályán, mert én csak Jonghyunt figyeltem, ahogy könnyedén hajolt el az energiagömbök elől, vagy éppen hajított egyet Zico felé, ami tökéletes ívben célba ért. Olyan volt az egész, mintha egy villogó gumilabdával kidobóztak volna, mint a gyerekek.

- Köszönöm - zárta le végül a viadalt Jisub. A srácok kezet fogtak, majd lesétáltak a pályáról.

- Szép volt - mosolyogtam, mikor elém ért.

- Köszönöm. Látod, neked is csak ennyit kell csinálnod - túrt bele a hajába, hogy a homlokára tapadt tincseket eltűrje. Miért kell neki ennyire jól kinéznie?  - Te jössz? - kérdezte komoran. Már majdnem válaszoltam, mikor rájöttem, hogy nem nekem szólt, hanem Minhonak.

- Igen - adott rövid választ, és már ment is tovább.

- Ő is Taeyang bandájából harcol valakivel? - kezdtem el aggódni. Bár azt mondják, hogy Minho vetekszik valamilyen szinten Taeyanggal, de azért neki is lehet rossz napja.

- Nem, ő Siwont húzta - válaszolt egyből. A hangsúlyának köszönhetően mégsem tudtam megnyugodni. Volt benne valami ijesztő.

- Ő is erős?

- Nem erősebb Minhonál, csak sokkal fürgébb és kitartóbb. Sokkal nehezebben fárad, mint ő, és idősebb is nála pár évtizeddel, emiatt tapasztaltabb is.

- Tehát le tudja győzni Minhot - szűrtem le a lényeget.

- Le tudná, de ő nem öl. Ezért nem is tartozik Taeyangék közé, pedig már évek óta próbálják becserkészni. Ő egy különleges démon - ismertette Minho ellenfelét Jonghyun. Na, máris sokkal jobban izgultam. - Visszamegyek Sekyunghoz, ha nem baj - tette a vállamra a kezét, közben a csaja felé nézett.

- Menj nyugodtan - mosolyogtam, és a pályára meredtem.

Jonghyunnak igaza volt, mert Siwon tényleg nem akart ölni, viszont játszadozni sem volt kedve. Ő a normál harcot vette igénybe, aminek az a lényege, hogy a küzdelem addig folyik, amíg az egyik harcképtelenné nem válik.

A küzdelmet Siwon indította, egy nem éppen ártalmatlan energiagömbbel. Minho szerencsére hárította, majd ő támadott. Annyira gyors és pontos volt, hogy mindenki biztos volt, eltalálja vele, de Siwonnak mégis sikerült kikerülnie. Igaza volt Jjongnak, tényleg túl gyorsan mozog.

Ezután újabb energiagömbök röpködtek közöttük, de olyan gyorsan, hogy mi csak a színes energiasugarakat láttuk. Ha egy picivel gyorsabban támadták volna egymást, akkor akár szivárványt is létrehozhattak volna.

Egyikük sem fáradt el, vagy nem mutatták, mert a tempó nem hogy lassult volna, hanem egyre gyorsabb lett. Kezdtem magam egy Naruto vagy Dragon Ball-féle játékban érezni, csak ez annyiban különbözött, hogy még véletlen sem voltam biztos Minho győzelmében. Nem becsültem őt alá, csak azért Siwon is nagyon odatett.

- Az a srác nem tartozik közénk - lépett mellém Donghae. Ő már túlesett a nagy harcon. Sehunnal idétlenkedték el az egészet, amin mindenki csak röhögött. Ezért jó, ha a saját haverod húzod ki.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem, le sem véve a szemem Minhoékról.

- Nem tudom, de ahányszor a közelünkbe jön, kiráz tőle a hideg. Évtizedek óta démon, de érdekes módon még csak három éve van velünk. Azelőtt elvileg csak úgy vándorolgatott, hogy megtalálja a helyét.

- Mennyi idős? - Erre már kíváncsi voltam. Azt mondják, évtizedekkel idősebb Minhonál, aki velem egykorú.

- Körülbelül… hát, olyan negyven - töprengett közben, de nekem így is sikeresen leesett az állam.

- Negyven? Alig néz ki húsznál többnek - néztem újra a harcoló fiú felé.

- Mért, Jisubról megmondod, hogy már száznál is több, vagy apádról? - tette fel a kérdést.

- Nem - adtam neki igazat.

- A démonok a huszadik születésnapjuk után már lassabban öregednek. A herceg, ha jól tudom, akkor harmincévente egy évet. A sárkánydémonok és a fejedelmek tizenöt évente egyet, és a többiek tízévente.

Csodálkozva néztem Donghae-ra. Röpke fejszámolás után sikerült kiszámolnom, hogy ha száz évig élnék emberként, akkor az démonként kettőezer-négyszázkilencven év lenne. Ez rengeteg, és ha belegondolok, hogy mire meghalok, addigra körülöttem mindenki halott lenne, akkor nem sok kedvem van annyi ideig élni.

- Az nagyon sok, ennyi időt élni… unalmas lesz. - Ezen Donghae röhögött egy jót.

- Én is leéltem már a negyven évemet, de még messze nem unom - mondta még mindig nevetve.

Szerintem itt kitörtek volna belőlem a kérdések a döbbenettől, ha Kevin hangos visítása nem ijeszt halálra. Rémülten néztem a fiúra, aki a pályára meresztette a tekintetét. Egyből odanéztünk mi is, és még egy pillanatra bennem is megállt a vér. Minhot Siwon olyan lehetetlen helyzetben passzírozta a földbe, hogy azt még nézni is rossz volt.

- Ne hagyd magad, te majom! - kiabálta Jonghyun is, aki a földön ült, a karjai között pedig Sekyung aludt. Azon sem csodálkoztam, hogy még a fülébe ordibáló Jonghyunra sem kelt fel. Szegény lány még mindig rémesen nézett ki, de legalább élt.

- Simán kijön belőle - fonta nyugodtan össze a karjait maga előtt Hae.

- Meg sem tud moccanni - néztem rá értetlen arckifejezéssel.

- Sárkánydémon - csak ennyit mondott, és várt. Erre most eszembe kellett volna jusson valami, de semmi. - A sárkányok ugye tudnak a tűzzel bánni. Na, mi képesek vagyunk felforrósítani a testünket, pont az ilyen helyzetek miatt - biccentett a fejével Siwonék felé. Minho kicsit erőlködött, de azért nem vitte túlzásba.

- De ha ez ennyi ideig tart, akkor Siwon már rég megölhette volna. Csak egy black erstet kell megidéznie, és vége - próbáltam reálisan gondolkodni, de úgy nehéz volt, hogy igazából alig tudtam valamit a démonokról.

- Gyorsabban is tudná, de így az ellenfelének is rosszabb, mert lassabban melegszik alatta a helyzet.

- Értem - bólintottam, majd vártam a végkifejletet.

Siwon percről-percre többet mocorgott Minho hátán, ezzel is igazolva Donghae állítását. Minho karjai és feje egyre vörösebb lett, mint aki szó szerint ki fog gyulladni.

- A démonoknak erősebb és vastagabb bőrük van, mint az embereknek. A sárkánydémonoknak még ennél is vastagabb, ezért nekünk nem árt ez a forróság, nem úgy, mint Siwonnak, akinek akár súlyos égési sérüléseket tud okozni - magyarázta a helyzetet Donghae, miközben figyeltem őket.

- És mik azok a csíkok? - érdeklődtem, mikor Minho karjain vörös csíkok jelentek meg a semmiből.

- Azok az erei. Mivel a vér melegszik ilyenkor, ezért kirajzolódnak. Brutális, nem? - pillantott rám, mire én elkezdtem tátogni, mert nem tudtam, mit is mondjak erre. - Majd ha te is csinálsz ilyet, megérted - veregette meg a hátam.

- Egyszer biztos - sóhajtottam fel, és megint eszembe jutott Taeyang.

- Figyelj! - mutatott a harcolókra Hae.

Minho úgy nézett ki, mint egy izzó kő, Siwon meg már félig lent volt róla. A földön fekvő ezt ki is használta, és kigurult alóla. Siwonnak felfogni sem volt ideje, máris a padlón találta magát egy jól irányzott rúgásnak köszönhetően.

- Ez az, haver, így tovább! - kiabálta Jonghyun. Aranyos volt tőle, hogy ennyire bíztatta a másikat.

Minhoék az energialöketeket lecserélték birkózásra, és püfölni kezdték egymást. Mindketten adtak a másiknak, elég szépen lerendezve ezzel az ellenfelük arcát. Mindenki tudta, hogy ezzel csak erőt akarnak gyűjteni a befejezéshez.

Izgatottan vártam, hogy mi lesz, és amikor Siwon és Minho is egy irányító gömböt idézett meg, akkor csak imádkozni tudtam, hogy ne Minhot találja el. Az idő számomra megállt, és idegességemben lerágtam mind a tíz körmöm.

Siwon volt az, aki előbb feladta a várakozást, és dobott. Minho szerencsére időben elugrott, de a vállát azért súrolta. Amire viszont nem számított Siwon, az az volt, hogy az utolsó másodpercben a célpontja is el fogja dobni a saját energiagömbjét, így mire észbekapott, a gömb telibe találta. Siwon végül mozdulatlanul feküdt a földön, Minho nyerte meg a harcot.

- Köszönjük, szép volt, fiúk! - tapsolta meg őket Jisub. Minho felsegítette a földről az ellenfelét, aki rám nézett, majd mondott neki valamit. - Te jössz, Kibum. Sok sikert - borzolta össze a hajam mosolyogva Jisub.

- Ügyes legyél ám - kacsintott egyet Jonghyun is.

- Igyekszem - bólintottam egy kicsit, majd gyorsan elindultam a pálya felé.

- Állj meg, Kibum! - ordított rám Minho a másik oldalról, mikor Taeyang már a pályán volt. - Ne merészeld, Kibum! - folytatta Minho, ezzel felkeltve a többiek kíváncsiságát is. - Kibum, kérlek ne! - üvöltött tovább, de én nem tudtam mit tenni. Bármennyire is szerettem volna, nem szeghettem meg az ígéretem, mert akkor két személynek is ártottam volna.

- Kibum, ugye nem? - állt fel hirtelen Jonghyun is. Leesett neki, hogy mi is történik.

Könnyes szemmel siettem Taeyang elé, ezzel végleg eldöntve, mi is fog következni. - Key, ne csináld! Nem ér annyit, hogy elveszítselek! Fontos vagy nekem, ne tegyél ilyet! - kezdtek el potyogni a könnyei, ahogy az enyémek is. Nekem is fontos volt, pont ezért kellett azt tennem, amit.

Illedelmesen meghajoltunk egymás előtt, és az ilyenfajta harcoknál megszokott ölelés is megvolt. Taeyang komolyan nézett a szemembe, miután elengedett.

- Csak hogy tudd, nem azért akarlak megölni, mert olyan kedvem van. Egyszerűen csak félek, hogy egyszer elfoglalod a helyem, és ezt nem hagyhatom. Valami nem stimmel veled, és nem is szeretném megtudni, hogy mi ez. Érzem, hogy ott lapul benned a szörnyeteg, és még azelőtt kell veled végezzek, hogy ez kiszabadulna, mert akkor már nem leszek elég erős hozzád képest - mondta komor arckifejezéssel.

Nem gondoltam volna, hogy ez az oka annak, hogy mindenképpen engem akart húzni. Mindig is abban a hitben voltam, hogy azért utál, mert Jisub rokona vagyok, és kivételezik velem. - Sok sikert, Kibum. Remélem nem haragszol majd - fordult el, és kellő távolságban megállt velem szemben, már átváltozva.

Jonghyunra néztem, aki sírva állt az idegességtől őrjöngő Minho és Jisub mellett. Belegondolva jobb is, ha Taeyang öl meg, mert Jisubék rosszabbak lettek volna. Letöröltem a pár könnycseppet az arcomról, és én is démoni alakot öltöttem. Minden porcikám remegett a félelemtől. Azt sem tudtam, mihez kezdjek, hiszen a senderen kívül csak két másik támadást ismertem, de egyikkel sem bírtam volna három percnél tovább.

- Kell négy-öt perc, hogy felszabaduljon az átadott erő benned. Próbáld meg kihúzni addig valahogy - szólalt meg Dreg a fejemben.

- Két percig sem fogom bírni - suttogtam magam elé.

- Védekezz!- utasított ellentmondást nem tűrő hangon.

Taeyang közben támadásba lendült. Olyan hihetetlen sebességgel kezdte el hajigálni a gömböket, hogy csupán a reflexemnek köszönhetően sikerült kikerülnöm őket. Egyáltalán nem gondolkoztam, csak ösztönösen mozogtam, egyszer még egy szaltót is sikerült csinálnom, amit esküszöm, soha nem csináltam azelőtt. Párszor próbáltam én is visszatámadni, de olyan messze voltam a céltól, hogy még egy elefántot sem tudtam volna eltalálni.

- Annyira nem is vagy béna, mint gondoltam - állt le egy pillanatra.

- Még egy kicsit, Key - morogta Dreg, de én sikeresen kifáradtam a második percre. Tovább bírtam, mint gondoltam, bár ezt annak is köszönhettem, hogy Taeyang csak enyhe energiákkal bombázott.

- Jól szórakoztam, de most már elég volt - folytatta a beszélgetést az ellenfelem, és közben megjelent a kezében egy golden dagger. Ez nagyon nem volt jó, főleg, hogy ő akár öt-hatszor is képes egymás után ilyennel dobni. Ha eltalál, akkor nekem ott tényleg végleg annyi.

Az elsőt milliméter pontossággal sikerült kikerülnöm. A másodiknál szerencsém volt, mert nagyon benézte, hogy hova dobta. A harmadik viszont olyan szépen talált el, hogy sikerült repülnöm egy nagyot.

A testem zsibbadásának köszönhetően egyáltalán nem éreztem azt, amikor a földre kerültem, bár ezer százalékban biztos voltam, hogy a bal karom tropára tört, amikor ráestem. A levegőt tízszer olyan gyorsan kezdtem el venni, mint normális esetben szoktam, és az a retkes zsibbadás egyre rosszabb volt.

Éreztem, ahogy minden porcikámból távozni kezd az erő. Szenvedés közben keserűen adtam magamnak igazat, hogy tényleg nem voltam képes öt percet sem kibírni ellene. Tehetetlenül feküdtem a földön, és átkoztam mindent, amiért tizenhat évesen meg kell haljak. Leginkább apámra haragudtam, de mégsem a méreg volt a legnagyobb érzés, ami uralta az elmém. Inkább a rettegés, bánat és csalódottság.

Nagy nehezen a bácsikámék felé fordítottam a fejem, akik kétségbeesetten figyeltek. Jonghyungot Sekyung nyugtatta, Minhot pedig Donghae, és Kevint Sehun. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul fog esni nekik, ha meghalok majd, de hát ennek így kellett történnie. Legalább még haszna is lesz a halálomnak, és nem azért halok meg, mert csak éppen olyan szerencsétlen voltam.

Nagy nehezen feltápászkodtam guggolásba, majd álló helyzetbe tornásztam magam, habár a lábaim olyanok voltak, mintha rongyból lettek volna. Nem hogy támadni, de még lépni se tudtam anélkül, hogy össze ne estem volna. Taeyang ugyanazon a helyen állt, egy black ersttel a kezében. Azzal a gömbbel, ami örökre száműz ebből a világból, valahova máshova. Dreg majd talál egy másik démont, aki a herceg lehet. Reméltem, hogy valaki olyat, aki nem annyira szánalmas, mint én vagyok. Olyat, aki bátor, okos és messze nem az a legfőbb célja, hogy másokat legyilkoljon.

- Nem gondoltam volna, hogy még képes leszel felállni - lépkedett egyre közelebb hozzám.

A testem már messze nem úgy reagált, mint azt én akartam. Remegtem, és ezt ő is jól láthatta. Elkezdhettem volna könyörögni neki, hogy hagyjon életben, de mi értelme lett volna? Csak jobban utálnám magam, hogy megalázkodtam valaki előtt, hogy életben hagyjon. - Köszönöm, hogy harcolhattam veled - állt meg előttem, közöttünk tartva a fekete gömböt.

- Taeyang, ne csináld! - szólt közbe Jisub is, pedig tudta, hogy nem tehet semmit, ha ő ezt akarja.

- Jó utat, Kibum - nézett a szemembe, és egyenesen a medálomba nyomta a black erstet.

A medál sok kis darabra tört, majd a földre potyogott. Behunytam a szemem, és próbáltam levegő után kapni, de a tüdőm szinte már nem létezett. A medálommal együtt az is eltűnt, kilyukadt, mint egy lufi. Helyette csak sós, fémes ízt éreztem a számban, a saját véremet.

Erőtlenül csuklottak össze alattam a lábaim, közben a mellkasomhoz kaptam, ahonnan az égető érzés elindult a testemben. Fájni nem fájt, csak az volt rohadt rossz érzés, hogy akármennyire is kapkodtam a levegőt, nem jutottam a friss oxigénhez.

- Kibum - hallottam még Jonghyun hangját, de már csak halkan, mintha kilométerekről szólítana, nem pedig tíz méterről. Az alakját is csak homályosan tudtam kivenni a távolban. Egyre jobban szédültem, és fuldokoltam a saját véremben, ami minden egyes levegővétel próbálkozásnak köszönhetően töltötte meg a szám.

- Szeretlek - suttogtam halkan felé, és már éreztem is, hogy itt a vég. A testem úgy nyúlt ki a kemény betonon, mintha csak egy darab korhadt fadarab lett volna.