16.RÉSZ

Barátnő? Nem hiszem el, hogy eltitkolta a csaját előlem. Ő volt az, aki azt akarta, mondjunk el egymásnak mindent, erre pont ugyanazt csinálta, mint én.  Bár szerintem engem jobban meg lehetett érteni.

- Örvendek a találkozásnak. Bár Jonghyun elfelejtett megemlíteni téged – néztem az említettem felé. Sekyung ugyanígy tett, csak ő még keresztbe is fonta a karjait. Le sem tagadhatta volna, hogy ő is démon. Már a szemével is képes lett volna ölni.

- Mi az, hogy elfelejtettél megemlíteni? – kérdezte hisztérikus hangon. Hát, a csajtól már ott égnek állt a hajam. 

- Én izé… nem, csak... – kezdett el dadogni a haverom. Nem sajnáltam, kicsit sem.

- Hallgatlak, Kim Jonghyun! – követelőzött a lány. Más helyzetben már röhögtem volna, de e helyett legszívesebben meggyilkoltam volna Jjongot. Nem azért, mert féltékeny voltam. Miért is lettem volna az, csak a legjobb barátom volt. Inkább csak féltem, hogy ezentúl kevesebb időt tudunk majd együtt tölteni.

- Én azt hiszem, visszamegyek a szobámba – vágtam a vita közepébe.

- Inkább gyere fel velünk a városba – javasolta Sekyung.

- Nem lehet. Jisub egy hét szobafogságra ítélt. Annyira egy marhaság – forgattam a szemeim.

- Hogy beszélhetsz így a fejedelem döntéséről? – kérdezte ijedten, gyorsan körbenézve.

- Nyugodj meg, nincs semmi baj, neki szabad – simogatta meg a lány vállát Jonghyun.

- Mert? – akadt ki újra. Ha nem sajnáltam volna a szőke hajszálaimat, akkor tuti ott helyben téptem volna ki az összeset tőle.

- Mert az unokaöccse – puszilta arcon Sekyungot Jonghyun.

- Ja, így már mindent értek – könnyebbült meg.

- Akkor jó. Nektek meg jó szórakozást – húztam mosolyra a szám, és intettem nekik, mielőtt otthagytam őket. Kivételesen áldottam a bácsikámat, hogy büntetést szabott ki rám, mert legalább nem kellett elmennem velük.

A szobában nem tudtam mit csinálni. Unalmamban lezuhanyoztam, és bebújtam a jó meleg takaró alá, hogy aztán ott jártassam az agyam minden szarságon. Kezdve a démoni életemen, ami röviden összefoglalva eddig annyi volt, hogy máshogy nézek ki, mint a többiek.

Az életem többszörösen is veszélyben volt, és a hang a fejemben azt akarta, hogy az legyek, ami. Hát, ezek mind nem túl jó dolgok. Ami az előnyt illeti, lett egy bácsikám, akivel éppen feszült volt a hangulat, és megtudtam, hogy a legjobb haverom életben van.

Ezeket végiggondolva mégis arra vágytam, hogy bárcsak meghaltam volna attól az autótól. Akkor nem kellett volna egy Tao nevű démontól tartanom, meg a saját társaimtól sem.

Ezeken gondolkoztam, de közben sikeresen elaludtam.

- Kibum, gyere le enni – ébresztett Donghae.

- Hagyj aludni, kösz – morogtam, és fordultam is a másik irányba.

- Jisub is lent van, szeretné, ha jönnél – próbálkozott tovább, de nem foglalkoztam vele. Nem akartam egy asztalnál ülni sem Jisubbal, sem a kis párocskával. Inkább éhen haltam volna.

Hallottam, hogy csukódik az ajtó. Szerencsére feladta. Újra kényelmesen elhelyezkedtem a takaróm alatt, és már készülődtem az alvás folytatására, amikor kivágódott az ajtóm. Ijedten ugrottam fel.

- Minho, miért akarod betörni az ajtómat? – kérdeztem nagyokat pislogva.

- Lejössz enni! – parancsolt rám, válaszra sem méltatva. Erre csak sóhajtottam egyet, és visszadőltem.

- Nem vagyok éhes – mondtam a párnába.

- Aha, persze – dünnyögte, és közben éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy. Ösztönösen húzódtam a másik oldalára, hogy minél messzebb legyek tőle. – Ennyire félsz tőlem? – kérdezte komoly hangon, mire komótosan felé fordultam.

- Megkínoztad azt az embert. Ő nem játékszer, hogy így bánj vele - tudattam vele a problémámat.

- Az antilop is antilop, mégis játszik vele az oroszlán – vágott vissza.

- Ez nem ugyanaz, Choi – ültem fel, és mérgesen néztem rá.

- Mert miért nem, Kim? Az oroszlán nem érez szánalmat, amikor öl. Ő csak az életben maradást tartja szem előtt. De mondhatnám példának a rablót is, aki megöli mondjuk a bankárost. Ő ember, és csak azért öl, hogy neki jobb legyen. Nem gondol arra, hogy a másiknak mi a jó vagy a rossz. – Összezavart, mert részben igaza volt, de részben nem.

- Az oroszlánok nem emberek, a betörőknek meg nincs ki mind a négy kerekük. De mi emberek vagyunk – érveltem még mindig az én álláspontom mellett.

- Nem, Kibum, a démonok hetven százaléka születése óta az, ami. Ti vagytok a kivétel, akik valamennyi ideig emberként éltetek. Nektek ezért más a felfogásotok, mint nekünk. A démonok olyanok, mint a nagymacskák. Azért ölünk, mert ebből élünk. Az emberek, a mi szemszögünkből nézve, a táplálékláncban alattunk állnak. Ezt el kell fogadd. Nem mondom azt, hogy úgy gyilkolj, mint mi, de törődj bele, hogy már te is közénk tartozol. Most pedig gyere le enni, kérlek – fogta meg a kezem, de én kihúztam az övéből.

- Még mindig nem vagyok éhes – ráztam meg a fejem, de a hasam közben elárult.

- Ezt a hazugságot legközelebb egyeztesd a gyomroddal is – mutatott a kis árulóra. – Nem kell foglalkozz Jonghyunékkal. Elhiszem, hogy rossz őket együtt látni, de ez van – vont vállat.

- Mi van? Engem nem érdekel ő meg a csaja! Örülök, hogy boldog a haverom! – kezdtem el védeni magam, talán kicsit magasabb hangon.

- Anyukád sosem mondta, hogy nem szép dolog hazudozni? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem hazudok, nincs miért – feleltem nyugodtan.

- Bele vagy zúgva Jjongba, ezt mindenki látja – húzta el a száját. Nem értettem, miről beszél. Én nem voltam szerelmes, soha nem is gondoltam rá úgy. Jó, néha tovább néztem a kelleténél, és zavarba is tudtam jönni a közelében, de ettől még nem éreztem iránta többet, mint testvéri szeretetet.

- Ez marhaság. Csak már régóta ismerem. Én nem vagyok meleg – mondtam teljesen őszintén, legalábbis én tényleg nem éreztem magam annak. Mondjuk még szerelmes sem voltam azelőtt soha, nekem ezek kimaradtak, mert minden időmet Jonghyunnal és a srácokkal töltöttem.

- Te tudod, nekem aztán mindegy – állt fel mellőlem, és az ajtó felé ment. – Tudod, ha most nem jössz le enni, akkor Jjong egyből azt fogja hinni, hogy a csaja miatt – fordult vissza. Utálatosan néztem rá, de sikerült meggyőznie.

Szótlanul sétáltam mellette az étkezőbe, egészen, amíg a kedvenc haverjaim meg nem állítottak.

- Kibumie, hogy van a kis kedvencünk? – kérdezte Taeyang, de csak tisztes távolságból, köszönhetően Minhonak. Vele nem mertek kötekedni. – Na, elvitte a cica a nyelved? – vágott szomorú arcot, amin a többiek jót nevettek.

Engem csak a hideg rázott ki. Rettegtem tőle és a bandájától. Jisubéknak pedig igazuk volt. Ha közülük húz ki valaki, akkor jobb, ha előre megásom a sírom.

- Akadjatok le róla. Nem tehet róla, hogy a fejedelem a rokona. Most pedig húzzatok! – szólt rájuk Minho.

- Máris megyünk – mosolygott rá Taeyang. – Remélem, várod már a jövő hetet, mert akkor megtudod, hogy melyikünk fog megölni téged – kacsintott egyet, aztán elmentek mellettünk. Ijedten néztem utánuk.

- Ne foglalkozz velük – tette a vállamra a kezét Minho. Válaszként csak bólintottam egyet, aztán mentünk az asztalunkhoz. Bekászálódtam Jisub mellé, de nem szóltam semmit. Nem voltam beszédes hangulatomban.

A következő négy napban ugyanez volt. Estig edzettem Minhoval, megtanulva az átváltozás rejtelmeit, és a surend használatát. Igaz, még bőven volt mit csiszolni rajta.

- Te is jössz ma kajálni? – kérdezte az edzésünk végén Minho. Még bírtam volna nélküle, de úgy gondoltam, hogy a vizsga előtt nem hagyom az utolsó pillanatra.

- Igen, jövök – adtam rövid választ.

- Olyan fura lettél, már nem is ökörködsz annyit, amennyit eddig – vetette a szememre.

- Bocsi, csak egyfolytában a vizsga jár a fejemben, nem nagyon szeretnék meghalni – motyogtam fáradtan.

- Nyugi, nem fogsz. Elintéztük Jisubbal, hogy mindenképp mi húzzunk téged. Kicsit csalunk – vigyorgott büszkén.  Rettentően megkönnyebbültem, és az életkedvem is egyből visszatért.

- Nem lesz belőle gáz? – kérdeztem mosolyogva, de igazából nem is érdekelt.

- Dehogyis lesz. Jisub a fejedelem, senki nem fog tudni róla – veregetett vállon. – Menj, pihizz kicsit, másfél óra múlva megyünk fel. – Jókedvűen el is indultam a szobám felé. Még az sem rontotta el a kedvem, amikor megláttam Jonghyunt a barátnőjével.

- Sziasztok – integettem nekik boldogan.

- Szia – intett vissza Jjong, majd újra egymáshoz tapadtak. Csoda, hogy a csaj még nem nyelte le szerencsétlent.

A szobámba érve egyből az esti programnak megfelelő ruhát kerestem össze, majd a fürdőmbe caflattam, ahol vettem egy jó forró zuhanyt.

- Nem fog zavarni a hang? – kérdezte a bácsikám, mielőtt átteleportáltunk volna.

- Erre nem tudok válaszolni – vontam vállat. A hanggal kapcsolatban nem voltak teljes információim. Akkor jelent meg a fejemben, amikor éppen kedve volt. Annyi volt csak biztos, hogy folyamatosan keresett.

- Akkor menjünk! – fogta meg a karom, pillanatokkal később pedig már a sötét utcán álltunk.

- Jisub, mehetünk ma mi is magával? – kérdezte Taeyang. Kétségbeesetten néztem Minhoékra, majd vissza Jisubra.

- Ha szeretnétek, gyertek – egyezett bele. Taeyang győztes vigyorral sétált el mellettem.

A vadászat eleje nem volt vészes. Taeyang sikeresen bemutatta a sajátos gyilkolási módszerét, ami ütötte Minhoét. Szerencsére Jisub tanult a múltkori esetből, és nem kényszerített, hogy végignézzem. Jonghyun Sekyunggal együtt ment. Akin meglepődtem, az Minho volt. Nem kínozta, nem hagyta szenvedni az áldozatát, egyszerűen leszúrta, majd átvágta a torkát. A többiek is döbbenten bámulták.

- Szia - állt meg mellettem… Kris.

- Szia – csillantak fel egyből a szemeim, és odabújtam hozzá.

- Ennyire hiányoztam? – kócolta megint össze a hajam.

- Aha – bólogattam, mint a bólogatós kiskutya. – Megint csak véletlenül jártál erre? – kérdeztem kíváncsian, de biztos voltam benne, hogy a válasz nem lesz, vagy ha igen, akkor hazudik.

- Hát… gondoltam, megnézem, hogy vagy – nyekeregte.

- Ez aranyos volt, de semmi bajom – vigyorogtam vidáman.

- Hang? – halkult le, hogy Taeyangék ne hallják.

- Itt van, alig párszáz méteres körzetben. De nem beszél, csak követ. Még csak fenyegetésnek sem érzem, hogy a közelemben van – válaszoltam halkan. Nem hazudtam neki, mert tényleg éreztem, hogy ott van. A tekintete belevésődött a hátamba, és ha akart volna, lyukat égethetett volna belém.

- Kris, de jó látni – nyújtotta a kezét Jisub.

- Én is örülök – ráztak kezet.

- Elviszed megint Kibumot? – kérdezte a bácsikám, de most semmi gorombaság nem volt a hangjában. Inkább reménykedett, hogy megyek Krissel.

- Ha ő is szeretné, akkor igen – nézett rám várakozóan.

- Szeretnék – feleltem egyből.

Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor elmentem Krissel, és nem kellett Taeyang és a bandája közelében lennem.

- Mikor lesz a vizsga? – törte meg a hosszú csendet Kris.

- Öt nap múlva – sóhajtottam, és még a hideg is kirázott.

- Mennyire vagy felkészülve? – kérdezősködött tovább.

- Semennyire. Minhoval erőteljesen próbálkozunk, de még csak a surendet is félig tudom használni – panaszkodtam neki.

- Követ még? – érdeklődött, és láttam rajta, hogy kíváncsi.

- Iigen – mondtam bizonytalanul. Valami nem stimmelt Krissel. Már az is fura volt, hogy bőven a vadászterületen kívül jártunk már. Bíztam benne, mert tudtam, hogy mindenáron megvédene, ha baj lenne, de azért kezdtem félni is egy kicsit.

- Próbáltál már beszélni vele? – jött az újabb fura kérdés. – Ülj le közben, csak nyugodtan – mutatott az egyik betondarabra.

- Kris… mit akarsz? – Kezdtem megijedni, és eszem ágában sem volt leülni. Ő mondta, hogy ő a rosszakkal volt egy ideig, lehet, hogy megint nekik dolgozott.

- Csak beszélgetni akarok veled komoly dolgokról és a hangról – próbált megnyugtatni, de én cseppet sem voltam erre képes. Féltem, hogy akármelyik pillanatban bekeríthetnek Tao csatlósai, vagy megjelenhet a hang tulajdonosa, hacsak nem…

- Te vagy a hang! – mutattam rá remegő kézzel. Teljesen biztos voltam benne, hogy ő lesz az. Kris volt az egyetlen, aki első alkalommal is elhitte az egészet, és ha a közelemben volt, akkor megszűnt. Csak ez az egy magyarázat volt rá, különben nem kezelte volna olyan nyugodtan az egész helyzetet, ahogy csinálta.

- Én? Hidd el, hogy nem én vagyok az. De ha nem hiszel nekem, akkor szólj neki, kérd meg, hogy lépjen veled kapcsolatba. Lépjen ide eléd, és magyarázza el a dolgokat. Amúgy is ezt szeretné – mondta nyugodt hangon, amivel bennem csak nagyobb lett a rémület. – Nem akar bántani téged, Kibum. Ezt nem azért mondom, mert ártani akarok neked, hanem mert ez az igazság. Csak hallgasd meg őt, kérlek – erősködött tovább.

Tanácstalanul ültem le a betonra, mert akármi történt is volna, egyedül nem tudtam volna győzni. – Szólj neki. Csak kérd meg, hogy jöjjön ide – kért meg utoljára. Kételkedve néztem rá.

- Mégis mit mondjak neki? Héj, hang, gyere ide? – kérdeztem hangosan, de közben már hisztérikusan nevettem is kínomban. – Ha annyira értelmes, akkor erre nem fog… kezdtem bele, de a látvány belém fojtotta a szót.

Soha nem gondoltam volna, hogy ő lehet az. Egy pillanatig ledermedtem, és még a szám is tátva maradt, aztán mégis elröhögtem magam.

- Másra számítottál, igaz? – kérdezte unott hangon, de még mindig csak úgy, hogy én halljam a fejemben.