15.RÉSZ

Jisub szobájában kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon, és vártam, hogy elkezdje a papolást. Az a napom rosszabb már úgy sem lehetett, ezért úgy gondoltam, hogy teljesen mindegy, mit fog mondani.

- Először is, legközelebb ne rohangálj el!A másik pedig a hang. Mi a franc ez egyáltalán? – kérdezte kissé kiakadva.

- Szerinted tudom? – tártam szét a karjaimat, mert irtó nagy marhaságot kérdezett. Főleg, hogy Kris is megmondta, hogy már keresik a valakit vagy valamit.

- És miért nem mondtad már az elején? Miért Kristől kellett megtudnom? És ő honnan tud erről? – tett fel egyszerre három kérdést.

- Nem mondtam, mert féltem, hogy mit fogtok reagálni. Apámék az elején hülyének néztek. Honnan kellett volna tudnom, hogy ti nem fogtok? Kris pedig onnan tud róla, hogy ő velem volt, amikor előjöttek ezek a… rohamok, vagy mik. Mellette megnyugszom – meséltem el neki nagy vonalakban a történteket.

- Értem, de akkor is szólhattál volna – erősködött tovább.

- Minek? Nem tudtok tenni semmit. Csak én hallom, nekem beszél, és az én fejem reped ketté, amikor magyaráz. Ti nem éreztek ebből semmit. Csak azt hajtogatjátok, hogy el kellett volna mondanom. Nem akartam, ennyi! – kezdtem el lármázni, mert elegem volt.

- Kibum, hagyd abba! – figyelmeztetett, de nem sok haszna volt, mert folytattam.

- Ma is miattad jött ki. Igen, csakis miattad. Ha akkor elengedsz, amikor mondtam, akkor nem kapom fel a vizet, és nem szól hozzám! – vádoltam meg, szerintem jogosan. Vagyis, félig az volt.

- Ebből elég volt! Menj a szobádba! –szólt rám erélyesen.

- Nem vagy az apám, hogy parancsolgass nekem – feleltem higgadtan, és kimentem a szobájából. A beszélgetésnek semmi értelme nem volt, csak annyi, hogy még jobban összekaptunk.

- Kibum, a szobádba mondtam! – ragadta meg a karom.

- Engedj el, Jisub! Ne akarj nagyobb cirkuszt – sziszegtem a fogam között, mikor a többiekre néztem.

- Akkor csináld, amit mondok. Az unokaöcsém vagy, de ha kell, simán ártalmatlanná teszlek egy perc alatt! – fenyegetőzött. Hála a halk beszélgetésünknek, a fél brigád megtudta, hogy rokonok vagyunk. Rettentően örültem neki. Megfordultam, és egy erőset taszítva a bácsikámon, a szobámba mentem.

Éjjel mondhatni semmit sem aludtam, csak feküdtem és szidtam magamat, amiért olyan tapló módon beszéltem Jisubbal. Nem akartam, de így jött össze. Lehet, hogy csak a látottak váltották ki belőlem ezt a viselkedést. Minhotól szó szerint kirázott a hideg, ha rá gondoltam. Egy elvetemült, undorító szörnyetegnek tartottam. A gyomrom is felfordult, amikor csak eszembe jutott, mit tett.

- Kibum, ébresztő! Mennünk kell edzeni – rázott Minho finoman. Lustán nyitogattam a szemem, hogy fokozatosan szokjon a fényhez. Ő ott ült az ágyam szélén, és halványan mosolygott. Ösztönösen is arrébb húzódtam tőle. Kicsit furcsállta, de nem szólt semmit. Szerintem megértett.

- Kelek, megyek – motyogtam. Bementem a fürdőmbe, és egy gyors zuhany után készenlétben is voltam.

Ugyanúgy lementünk a pályára, és már vártam, hogy mikor mondja, hogy futás. De nem történt ilyen.

- Befejeztük az eddigi védekezési stratégiát, mert már elég jól megy. Igaz, hogy ezt mások hetekig tanulják, de nincs rá időnk. Két és fél hét múlva vizsga, te pedig még átváltozni sem tudsz rendesen, nem hogy energialöketeket, meg ilyeneket használni – kezdett bele a teendők ismertetésébe. Nem értettem, hogy mit is akar. Csoda, ha véletlenül át tudok változni, saját akaratból talán sosem fog menni.

- Aham – feleltem kurtán.

- Nem vészes. Sőt, tök egyszerű. Amikor átváltozol, akkor gondolj valami rossz, vagy fájdalmas dologra. Például anyukád halálára, vagy hogy bosszút akarsz állni a gyilkosán. Esetleg arra, hogy a démonok nyolcvan százaléka gyűlöl téged, mert Jisub rokona vagy – gondolkozott közben, hogy mit is sorolhatna még fel. Hát, nekem volt egy pár, ami megfelelt volna. – Szóval, próbáld meg! – ült le a beton szélére.

Hosszú perceken keresztül szinte minden létező dolgot kipróbáltam, hogy átalakuljak, de nem sikerült. Egyszerűen semmi jelét nem éreztem annak, hogy egy kicsit is át tudnék változni.

- Ez nekem nem megy! – feküdtem ki a füvön.

- Hát, ez ciki. Gondolj bele, mit mondana apád. Így is azt nyilatkozta, hogy egy neveletlen kölyök vagy. Most társulhatna hozzá a szerencsétlen, a semmirekellő, a gyenge és a szánalmas is – mondta gúnyos hangon. Igaza volt, apám tényleg ezeket vágta volna hozzám, de igazságtalanul. Ő nem ismert engem. A pár hét alatt, amit együtt töltöttünk, nem tudott meg rólam semmit. Neki nem volt joga elítélni engem.

Sikeresen felpumpáltam magam, és nehezen, de fel tudtam venni a démon alakom.

- Nem rossz, de ha csak így tudsz átváltozni, az messze nem jó. Nem fognak mindig felcukkolni, hogy megtehesd. Magadnak kell ezt elérned – jött egyre közelebb hozzám. – Most változz vissza! – adta ki a következő feladatot.

Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy mit is kéne csinálnom, de eszembe jutott Kris. ,,Ne gondolj rosszra, csak arra, hogy ember szeretnél lenni”. Elképzeltem, ahogy mondja, és sokkal egyszerűbben ment.

- Ez sokkal jobb – ismerte el. – Gyakoroljuk ma ezt, hogy minél gyorsabban menjen – mosolygott közben, amivel kicsit összezavart. A múltkori baleset óta, amikor fejbevágott egy Surenddel, sokkal kedvesebb lett. Már nem bunkózik, és nem is szól be mindenért. Szerencsére azért megtartotta a két méter távolságot tőlem.

Délutánra már Jonghyun is ott volt velünk. Nem akadályozott minket, csak pár erősítő gyakorlatot végzett el, néha azért váltott pár szót velünk. Csakhogy nekem már nem ment a koncentrálás. Jjong amúgy is simán zavarba tudott hozni engem, de ha póló nélkül fekvőtámaszozik, akkor még rosszabb. Már azt sem tudtam, hogy mi volt a feladatom.

- Kibum, Minho, Jonghyun, gyertek, kérlek! – szólt Jisub. Ijedten néztem a két srácra, de ők is csak vállat vontak, mert nem tudták, mi a baj. Nekem az esti beszélgetésünk után alapból nem volt kedvem beszélni vele.

Komótosan követtem őket befelé. Megint a szobájában kötöttünk ki.

- Mi történt, Jisub? – kérdezte egyből Jonghyun.

- Igazából Kibummal szeretnék beszélni, de kelletek, hogy megerősítsétek majd, amit mondok – kulcsolta össze a kezét az asztal felett.

- Rendben – biccentettek egyszerre.

- Ha jól láttam, akkor az átváltozást gyakoroltátok – beszélt még mindig Minhohoz.

- Tudom, hogy már az energialöketeket kéne, de nem tudjuk addig elkezdeni, amíg nem képes saját akaratából átváltozni. Most már jobban megy, de még messze nem az igazi. Ezt egy démon két hétig is tanulja, neki pedig ideje sincs rá. Sőt, két hét, és vizsga – hadarta el feszülten Minho. Szerintem megijedt, hogy Jisub lecseszi, amiért nem tartunk sehol, de látszott a bácsikámon, hogy nem tervezett ilyet.

- Tudom, Minho. Pont ezért vagyunk itt. Legszívesebben nem engedném Kibumot a vizsgára – kezdte el, én pedig megijedtem. Nem tetszett nekem ez a nagy megbeszélés. –, de sajnos, muszáj mennie.

- Ha szerencséje van, akkor közülünk húzza ki valaki – szólalt meg Jonghyun is, én meg egyre hülyébben éreztem magam. Elvileg velem akart beszélni, de mégsem mondott nekem semmit.

- Itt vagyok – integettem nekik, mire egyszerre három szempár is rám szegeződött.

- A vizsgáról van szó. Tudod, ezt a vizsgát, még a herceg találta ki. Igazából szintfelmérő, amit minden évben minden démon elvégez – mondta Minho.

- Ennyi? – vontam fel a szemöldököm. Tiszta hülyeségnek hangzott.

- Nem egészen, Key. A vizsga, ha a kihúzó azt akarja, életre-halálra is szólhat. Általában ez olyan negyven-ötven százalékban szokott lenni – fejezte be Jonghyun.

Szerintem abban a pillanatban ment ki az összes vér az ereimből, annyira megijedtem. Már értettem, hogy miért akarják azt, hogy közülük húzzon valaki. Mert akkor túlélem. Viszont ha Taeyang húz ki, vagy valaki a bandájából, akkor már meg is rendelhetem a koporsómat, ugyanis az a srác már az első pillanattól kezdve rühell engem. Pontosan azóta, amikor odajött nyalizni az étterembe az első nap Jisubnak. Minden nap beszóltak, lökdöstek, és nem egyszer megfenyegettek, hogy megtanítják, kik a menők.

- Már… minden világos – nyöszörögtem.

- Ha ők húznak, akkor nagy valószínűséggel, veszteni fogsz, és meghalsz – suttogta Jisub. – Nem tehetek semmit ellene, ez a törvény – tördelte az ujjait. Még akart mondani valamit, amikor valaki kopogott. - Szabad! – kiáltott, az ajtó pedig nyílt, és egy férfi jött be.

- Jó napot. Csak közölni szerettem volna, hogy megjött a tárgyaló csapat – mondta a férfi, mire Jonghyun felkapta a fejét.

- Hírek? – kérdezte a bácsikám.

- Négy halott, három sérült – kezdte, Jonghyun pedig kezdett sápadni. – Mind férfiak voltak – fordult Jjonghoz, aki egyből megkönnyebbült. Szóval egy lányról volt szó. Biztos csak nagyon jóban voltak, és féltette. – A Yominik törzs egy része átment Taohoz – folytatta.

- Vittek is el? – kezdett idegesebb lenni Jisub.

- Kilenc csikót. Maradt hat – állt még mindig szorosan az ajtónál a hírhozó.

- Értem, köszönöm. Menj, pihenj, hosszú ideig távol voltál – mosolyodott el Jisub, a pasas pedig kiment.

- Ami téged illet – fordult felém, de én még mindig a halál szón rágódtam–, undorítónak tartom magam, hogy ezt kell mondanom, de csak reménykedni tudok, hogy jó ember fog húzni. Bízok benned, hogy bármi is lesz, te életben maradsz, mert nem fogod hagyni, hogy nyerjen az ellenfeled – biztatott, de egy szikrányit sem sikerült neki.

- Kössz... – nyögtem.

- Na, menjetek, este találkoztunk a vacsoránál – zárta le a beszélgetést. Kifelé egy szót sem szóltunk egymáshoz.

- Én elmegyek a srácokkal vásárolni, majd ütközünk – intett Minho, és elment.

- Féltelek, Key – nézett rám szomorúan Jonghyun.

- Ez jól esik, köszönöm – mosolyodtam el.

- Tudod, hogy sokat jelentesz nekem, és mindent elmondok neked – veregette meg a vállam.

- Igen, Jonghyun, tudom. Ahogy én is… - kezdtem bele, de valaki elrohant mellettem, és a haverom karjaiba vetette magát.

- Oppa, itt vagyok! – túrta a fejét Jjong vállába. Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy a csaj hevesen megcsókolja, ő pedig nem ellenkezik, hanem viszonozza.

- Key, ő itt Shin Sekyung, a barátnőm – fogta meg a lány kezét.