14.RÉSZ

Négy napon keresztül ugyanazt a marhaságot kellett csinálnom. Minho pedig nem kímélt. Totál kikészültem minden egyes nap, és tele voltam kék lila foltokkal.

- Most már elég volt ebből, nem gondolod? - förmedtem rá, a fájós karomat simogatva, közben már annyira izzadtam, hogy le kellett vennem a pólómat. Amikor megfordultam, Minho megmerevedve állt, és engem bámult, pont úgy, ahogy én szoktam őt. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de nehezen ment.

Estig folytattuk az edzést.

- Nem bírom tovább, elfáradtam és éhes vagyok - panaszkodtam mély levegőket véve. Hiába gyűrtem magamba egy halom kaját, már nem nagyon segített. Bármennyire is próbáltam elhúzni az időt, eddig sikerült. Így is kiakadt Jisub, hogy két és fél hétig megint nem ettem. De belátta, hogy elég jól bírom nélküle.

- Jó, menj, keresd meg Jisubot, majd holnap folytatjuk. - Nagyon kedvesen mondta, amin meglepődtem.

Visszahúztam a már száraz pólóm, és a bácsikám szobájához indultam. Halkan bekopogtam, és benyitottam. Valószínűleg elaludt, mert mikor beléptem, felugrott.

- Kibum, mi a baj? – kérdezte két nyújtózás között.

- Éhes vagyok - vágtam egyből a közepébe. Halványan elmosolyodott.

- Bírj még ki fél órát, akkor viszlek téged is - mondta egyszerűen, én meg lefagytam.

- De... úgy... nem... - kezdtem dadogva.

- Ugyanolyan, mint amit itt csináltál. Csak annyi, hogy most rendesen fogod csinálni – veregette meg a vállam.

- És... ha mondjuk... hoznál? – kérdeztem reménykedve.

- Kibum, próbáld meg felfogni, hogy nem pizzán élsz. Itt vagy gondoskodsz magadról, vagy nem eszel – oktatott ki, és mondhatni jogosan. Tényleg nem pizzaszeletekről beszéltünk.

- Értettem – hajtottam le a fejem.

- Muszáj hozzászoknod – váltott vissza a kedvesebb hangnemére.

- Rendben, majd igyekszem – néztem rá egy halvány mosoly kíséretében.

- Menj, készülődj, még fél óra – biccentett az ajtó felé, jelezve, hogy tiplizzek le.

Részben örültem, és nem is. Kicsit jó kedvem volt, mert itt hagyhattam egy kis időre ezt a helyet, viszont ha belegondoltam, hogy milyen áron, akkor már nem tetszett annyira. A másik ok pedig a hang volt. Észrevettem, hogy ha nagyon fáradt vagyok vagy dühös, akkor érzem őt, bár nagyon gyengén. Teljesen nem múlt el soha, és féltem, hogy a városban majd megint rám tör. Sőt, szinte biztos voltam benne.

- Mehetünk, Key? – dugta be a fejét Jonghyun az ajtón.

- Hát… persze – válaszoltam bizonytalanul, de azért elindultam vele a kapuhoz.

- Jó lesz… vagyis nem lesz olyan vészes – gondolkozott el, majd vigyorogva ment tovább. Zakkant.

- Mindenki megvan? – hallottuk meg a bácsikám hangját, mire futni kezdtünk.

- Igen! – kiáltottuk mára többiekkel, közben odasomfordáltunk mellé.

Automatikusan tette a kezét a vállamra, ami elég sok embernek nem tetszett. Hát igen, Jonghyunon és Minhon kívül más még nem tudta, hogy Jisubbal rokonok vagyunk. Nem azért, mert szégyelltem, csak utáltak volna, még jobban. Így is kerültek engem, alig páran szóltak hozzám.

- Mehettek – kapta el a csuklóm, és megint az a vacak teleportálás következett. Szerencsére előtte nem ettem semmit, így a gyomrom is bírta.

- Ezt soha nem fogom megszokni – morogtam az orrom alatt, de a többiek csak nevetett.

- Na, akkor, srácok, ma egy kis ideig veletek tartok – karolta át Jisub a vállam, és megindult velem a többiek után.

Minhoék a séta közben vidáman cseverésztek, én inkább hallgattam. Próbáltam nem arra gondolni, hogy mit kell majd tennem, de valahogy nem ment.

- Jisub, ott az első – álltak meg előttünk, és egy békésen sétáló férfira mutattak.

- Menjen valaki – egyezett bele.

Azt hittem, hogy a srácok majd vitatkozni kezdenek, hogy ki legyen az első, de nem történt ilyen. - Csak figyelj, hogyan csinálja élesben! – mutatott az említett felé Jisub.

Kétségbeesetten néztem Minhora, aki villantott egy vigyort, és elindult a pasas felé. Olyan lazán ment, hogy senki nem gondolta volna, gyilkolni fog.

A férfi csendesen ballagott a sötétben, nem is sejtve, hogy az utolsó perceit éli az életéből. Minho egyre közelebb ért hozzá, én pedig egyre közelebb bújtam Jisubhoz. 

Mikor az áldozata mögé ért, azt hittem, hogy olyan egyszerűen fog majd végezni vele, mint ahogy én csináltam, de tévedtem. Minho olyan volt, mint egy macska, aki egy egérre vadászik. Először elkapta a vállát, és erőből nekivágta a falnak, így a férfi nagyot nyekkenve esett a földre. Úgy éreztem, a szívem is megállt. Jisubra néztem, aki nyugodtan figyelte az eseményeket.

Minho szó szerint kínozta az embert. Többször is megvagdosta a karmával a testét, beleharapott a nyakába, a karjába, a hátába, nem foglalkozva azzal, hogy az áldozata szenved. Hiába ordított a fájdalomtól, őt nem érdekelte.

Amikor azt hittem, megöli, megint tévednem kellett. A férfi a sok vérveszteség miatt már kezdte elveszteni az eszméletét, de ő még mindig folytatta a kínzást. A zsákmánya ott feküdt a saját vérében és testrészei között, amikor Minho megunta, és többször is mellkason szúrta. Engem sikeresen elkapott a rosszullét, ezért el akartam sietni onnan, de Jisub nem engedte.

- Így öl egy démon! Mondjuk, ő kicsit durván csinálja – magyarázta, és úgy fordított, hogy lássam, ahogy Minho teszi a dolgát.

- El akarok menni – próbáltam szabadulni, de erősebben fogott.

- Márpedig nem mész, Kibum! Ezek vagyunk mi, fogadd el! – tartott szorosan.

- Engedj el, menni akarok! – kezdtem el idegesen rángatni a karom, hogy eleresszen.

- Maradsz! – rántott meg erősebben.

Akaratlanul is Minhora néztem, aki a húst… ette. Éreztem, hogy kezd valami nem stimmelni velem. Szédültem, a fejem hasogatott, a mellkasomat pedig forróság járta át. Olyan hirtelen alakultam át, hogy felfogni sem volt időm. Nem úgy, mint az első alkalommal.

- Azt mondtam, elengedsz! – sziszegtem rá dühösen, mire Jonghyunék tisztes távolságba hátráltak. Jisub is meglepődött egy pillanatra, mert ösztönösen elengedett.

- Kibum, figyelj… nyugalom – lépett egyet ő is hátrább.

- Brutálisan néz ki – súgta Sehun Jonghyunnak.

- Én megmondtam, hogy más – motyogta a választ, de közben rajtam tartotta a szemét.

- Szia, Kibumie – szólalt meg a hang, és a fejem még erősebben fájni kezdett Ösztönösen indultam el valamerre, ahol egyedül lehettem.

- Hagyj békén, kérlek – sziszegtem rohanás közben. Fogalmam sem volt, hogy merre tartok, csak el akartam tűnni. A legjobb az lett volna, ha az alvilágban maradtam volna, mert ott nyugtom volt.

- Nincs semmi baj. Ígérem, nem bántalak többé. Most már az vagy, aminek lenned kellett. Nemsokára eljön az idő, hogy személyesen is találkozhassunk – fecsegett, nem foglalkozva azzal, hogy egyáltalán nem érdekelt, amit mondott.

- Szétmegy a fejem tőled – álltam meg egy nyitottabb utcán.

- Persze, mert ellenkezel velem. Ha engednéd, hogy a fejedben legyek, akkor nem fájna – okoskodott.

- Hagyd már abba! – kiáltottam el magam, és leültem a falhoz. A fejemet a térdemre hajtottam, és próbáltam nem koncentrálni semmire. Hát, nem jött össze.

- Na, legalább próbálj meg velem rendesen beszélni. Elhihetnéd, hogy igazam van.

- Key, minden rendben? – hallottam meg Jjong hangját. Felemeltem a fejem, és felé néztem. Mind ott álltak és figyeltek.

- Mondd el nekik, hogy mi van veled. Nézzük meg, ők mit reagálnak erre – kacarászott, aminek köszönhetően élesen belém nyilallt a fájdalom.

- Kibum! – szólt rám erőteljesebben Jisub, de nem volt erőm felé fordulni. Nem csak az éhség, hanem még a fájdalmak is erőteljesen lehúzták az energiám.

- Na, ne szórakozz, mond el nekik, kíváncsi vagyok – jött rá a nyafoghatnék is.

- Figyelj Kibum, sajnálom… - jött egyre közelebb.

- Maradj ott! – fújtam rá hirtelen, és védekező pozíciót vettem fel. Nem értettem, miért, de ha démoni alakban voltam, akkor Jisubra ellenségként tekintettem, pedig semmi bajom nem volt vele.

- Kibum, értem, hogy…

- Csend már! – förmedtem rá, de a fejem annyira zúgni kezdett, hogy megtántorodtam. Láttam, hogy Jisub, nem tudja, mit tegyen. Egyre jobban szédültem, és féltem, hogy úgy fogok járni, ahogy még apámnál is.

- Nincs semmi baj – karolt át valaki hátulról. Éreztem, hogy kezdek lecsillapodni. Erőtlenül huppantam vissza a földre, a segítőmmel együtt. –Ssshhh – nyugtatgatott, fejét a vállamba fúrva.

- Hogyan... ? – kérdeztem, közben felé fordultam.

- Éppen enni készültem. Rád is rád férne – simította el a hajam. – Próbálj meg, visszaváltozni – húzta mosolyra a száját.

- Én… próbálkozom – döntöttem a fejem a mellkasára.

- Ne gondolj rosszra, csak arra, hogy ember szeretnél lenni – suttogta a fülembe, a hátamat simogatva.

Erőteljesen koncentráltam. Olyan dolgokra gondoltam, amik szépek voltak. Ennek köszönhetően az izmaim kezdtek lazulni, végül sikerült visszaváltoznom.

- Miért vagy itt? – kérdeztem rá újra, mert az előzőre nem kaptam teljes választ.

- Láttam a cirkuszt, és… utánad jöttem, aggódtam érted, és...

- Kris, mi újság veled? – lépdelt lassan közelebb a bácsikám, megszakítva Krist.

- Szia, Jisub. Nem sok, de legközelebb vigyázz rá jobban! – rótta meg.

- Egy kicsit rosszul lett, túlreagálta a dolgot. Majd hozzászokik – próbált kedvesen válaszolni Jisub, de lehetett hallani az élt a hangjában. Kris felállt, és engem is magával húzott.

- Te ezt nem érted. Kibum, hangokat hall a fejében. Valaki beszél hozzá, ezért vannak rosszullétei. Az alvilági védett helyeteken biztonságban van. Próbáljuk elkapni azt, aki ezt teszi vele, de nem könnyű – mesélte el a szitut.

Kétségbeesetten néztem a bácsikámra, aki megerősítést várt tőlem, de én csak elfordítottam a fejem. Jonghyunék is zavarodottan néztek egymásra és rám. Nem akartam, hogy tudják.

- Szóval ez a helyzet. Ezt még Sooman sem mondta nekem – húzta el a száját.

- Eljövök veletek, amíg Kibum is eszik – maradt szorosan mellettem.

- Kris, meg kell tanuljon ölni, nem végezhetjük el helyette mindig – győzködte Jisub.

- Nem mondtam, hogy helyette fogom csinálni. De Minho egy állat! Halálra ijesztettétek Kibumot, ne csodálkozz, hogy nem akarja csinálni – állt ki mellettem, ami jólesett. Jisub nehezen egyezett csak bele.

A bácsikámék mentek elöl, mi pedig mögöttük sétáltunk Krisszel.

- Még mindig haragszol, igaz? – kérdezte Jonghyun hátát nézve.

- Csalódtam benned. Nem gondoltam volna, hogy cserben fogsz hagyni – mondtam közömbösen. Haragudtam-e? Részben igen, de közben rettentően hiányzott is. Volt benne valami, ami miatt az életemet is rá mertem volna bízni. Olyan érzés volt, mintha egy láthatatlan erő vonzott volna hozzá.

– Kibum? – kérdezte kezét az arcom előtt mozgatva.

- Igen? – néztem rá nagyokat pislogva.

- Semmi, csak azt hittem, megint rosszul vagy – mosolygott, és mentünk tovább. - Kibum, itt a lehetőség. Jobb lesz, ha eszel, mielőtt megint összeesel – veregette meg a hátam. Én is jól láttam, a tőlünk nem messze sétáló srácot. Ugyanolyan jól, mint ő, és a többiek. Kétségbeesetten néztem rá. Nem akartam megtenni, nem volt hozzá elég erőm és bátorságom. 

- Nem megy – ráztam meg a fejem, és hátrálni kezdtem.

- Nem, ezt muszáj, menj szépen! – lökött kicsit rajtam. A srácok várták, mit fogok lépni, ezért elindultam, de eszem ágában sem volt démoni alakot ölteni. Közeledtem felé, közben minden porcikám remegett.

Egy fiatal srác volt, maximum huszonhat éves, több biztos nem. El sem tudtam képzelni, hogy meg fogom ölni. Biztos várta őt a családja. Ha nem megy haza, akkor aggódni fognak, és keresni kezdik, de hűlt helye sem lesz.

Hátulról követtem, és amikor beértem, még akkor sem csináltam semmit, csak sétáltam mellette.

- Sajnálom – mondtam ki hangosan, amire a srác megtorpant, és felém nézett.

Újra felvettem a szörnyeteg alakom, és a múltkori módon, egyszerűen lefejeztem. Én nem voltam olyan, mint Minho. Nem tudtam kínozni az áldozatot, ahhoz nem volt gyomrom. Amin viszont meglepődtem, hogy szó szerint rávetettem magam az élettelen testre, és úgy tömtem magamba, mintha soha nem kaptam volna kaját.

Nem tartott sokáig, míg végeztem a táplálkozással, viszont nem volt elég, sőt, alighogy ért valamit. Visszasétáltam a többiekhez.

- Hát, te aztán gyorsan és egyszerűen csinálod a dolgot – bólogatott elismerően Jisub, Kris pedig mosolygott.

- Még mindig… éhes vagyok – vallottam be nekik kicsit szégyenkezve.

- Heh? Egy nem volt elég? – kérdezte letaglózva Minho, amire csak a fejem ráztam.

- Kris, mennél vele? Én a többieket viszem. Nem merem egyedül hagyni őket. Egy óra múlva találkozzunk itt– kérte meg Jisub.

- Persze – egyezett bele, és már indultunk is.

- Kris, miért nem hagyja őket egyedül Jisub? – meredtem magam elé.

- Mert sárkánydémonok vagytok. Nem biztonságos nektek itt fenn egyedül – magyarázta el a dolgot.

- Értem – zártam is le a témát.

- Ott van még egy pasi – mutatott az utca túloldalára.

- Gyere te is – hívtam magammal, mert még ő sem evett miattam.

- Rendben – biccentett, és elindultunk a férfi felé.

Szerencsére átvette tőlem a piszkos munkát. Ő sem volt olyan kegyetlen, mint Minho, mert csak simán szíven szúrta a férfit, így nem szenvedett. Közben alaposan szemügyre vettem őt. Izmos volt, a szemei erősen csillogtak és a karma… neki nem volt olyan nagy, mint nekem. Sőt, Minhonak sem. Az enyém kétszer olyan hosszú volt, mint az többieké.

Egy óra múlva, mikor már jóllaktunk, visszamentünk a megbeszélt helyre, ahol a többiek vártak ránk.

- Azt hittem, már elvesztetek – mért végig minket Jisub.

- Nem, csak a fiatalúr három alatt nem adta meg magát – borzolta össze a hajam Kris.

- Három? Te egyedül bevágtál hármat? – döbbent le végképp Minho.

- Többet eszel, mint a fél csapat együtt – nevetett Jonghyun.

- Na, én mentem haza. Ha, bármi baj van, szólj – kacsintott egyet Kris. Mielőtt elment volna, még megölelt egyszer.

- Menjünk mi is. Kibum, veled beszédem lesz otthon! – nézett rám szigorúan Jisub, mielőtt megfogta a kezem.