13.RÉSZ

- Essünk már túl rajta, Key! – kiabált rám, amit a fülem nem teljesen díjazott.

Erősebben markoltam meg a nyakát. Már éreztem, hogy nehezebben veszi a levegőt. El akartam engedni, de mégsem. Valami belülről azt súgta, hogy végezzek vele. Az egyik karmommal finoman cirógattam az arcát és a nyakát. Szórakoztam vele, mint macska az egérrel. Egyre erősebben simítottam végig rajta, egészen addig, amíg halvány vércsík nem jelent meg a nyakán, ami egyre erősödött.

Jonghyun felszisszent, amit élveztem is volna, ha az első könnycsepp nem gördült volna le az arcán. Egy kicsit engedtem a nyaka szorításán, bár nem engedtem el, és letöröltem a könnycseppet. A vére közben már a kezemen folyt végig, de az nem érdekelt.

- Key – suttogta a nevem. Örömmel teli szemmel néztem az övébe, de amikor megláttam, hogy halálra rémült, és már tényleg sír, észhez tértem. Rájöttem, hogy túlzásba estem, amit nem akartam. A karmaim lassan elkezdtek visszahúzódni, majd fokozatos lassúsággal a többi részem is.

- Tudhatnád, hogy bármilyen szörnyeteg is vagyok, téged nem tudnálak megölni – löktem el magam tőle, és a másik fal felé hátráltam, csakhogy átestem az egyik áldozatom fején, és hirtelen a földön találtam magam. A látványnak köszönhetően, még elfordulni sem volt időm, már ki is adtam magamból mindent.

Jonghyun meglepetten állt mellettem, és várta, hogy végezzek.

- Tudtam, ahogy Jisub is, hogy csak én tudlak lenyugtatni. De azért bevallom, sikeresen elérted, hogy halálfélelmem legyen. Bármennyire is bíztam benned, az előbb nem voltál magadnál. Mintha egy teljesen más lény állt volna előttem, nem pedig te. Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy meg fogsz ölni. Viszont nem ártana, ha lefürödnél és aludnál egyet. - Egyetértően bólintottam, és magam elé engedve követtem kifelé.

A hirtelen napfény bántotta a szemem, ezért be kellett csuknom egy ideig. A szemem ki akart égni a helyéről, és már úgy voltam vele, hogy még ott bent is jobban éreztem magam. Mikor kinyitottam, Minhoék kellő távolságban álltak Jisubbal. A vérfolt láttán lesütöttem a szemem. Rettentően szégyelltem magam. Jjong megveregette a vállam.

 - Minden rendben? – lépett egyet közelebb Jisub. Mindketten bólintottunk. – A nyakad? – nézett Jonghyunra. Én is odapillantottam, és nagyot nyeltem. Az állától a kulcscsontjáig egy elég mély, még véres karcolás húzódott. Elhinni nem tudtam, hogy pár percen belül a két legfontosabb személyt bántottam.

- Nem vészes, bár szerintem a heg egy életre megmarad majd. Key komolyan megijesztett – mondta, és a hangja nagyon is komoly volt. – Megyek, lefürdök – intett, és a többiekkel elment.

- Sajnálom, én nem tudom, mi ütött belém. Nem akartalak megsebesíteni, sőt rád támadni sem, ahogy Jjongra sem - hadartam el gyorsan, rá sem nézve. Teljesen elszégyelltem magam.

- Tudom. Megijedtél, nagyon új dolog volt ez neked. Bár még egy démont sem láttam így reagálni, mint téged. Képes voltál rátámadni Minhora, aki sokkal erősebb nálad. Ezt te is tudtad, mégis nekimentél volna. És tudod, ilyen állapotban egy gyenge démon is le tud győzni egy nála sokkal erősebbet. - Kicsit oktató hangsúlyba váltott, de nem szigorúra.

- Én… meg akartalak ölni titeket, Jisub. Téged és Jonghyunt egyaránt. Nem Minhora támadtam, hanem rád. Féltem tőled, haragudtam rád, de nem tudom, miért. Csak ennyire emlékszem.

- Még nem tudod irányítani a démont, aki benned lakik. Engem pedig még nem ismersz eléggé, ezért nem csoda, ha ilyen reakciót váltottam ki belőled, főleg, hogy előtte ettél. Lehet, azt hitted, hogy elveszem, ami a tied – húzta halvány mosolyra az arcát.

- Akkor... megbocsájtasz? – harapdáltam a számat.

- Még szép. Most pedig menj fürödni és pihenni egyet. Délután felmegyünk sétálni a plázába, hogy lássák, élsz. Apádat folyamatosan zaklatják, hogy mi lett veled a baleset után. Azt nyilatkozta, hogy túl neveletlen voltál, és emiatt nem jöttetek ki jól. - Hatalmas fintorral az arcomon néztem fel rá. Mégis, hogy mondhatott olyat apám, hogy neveletlen voltam? Az egész az ő hibája, és még engem tesz felelőssé? Totálisan kibuktam.

Dühösen mentem be a fürdőbe, és vettem le a ruhám, ami tele volt száraz vérfoltokkal: a három férfiéval, Jisubéval, és Jonghyunéval is. Egy erős mozdulattal belevágtam a kukába az összeset. Utána beálltam a meleg vízsugár alá, és több mint egy órát áztattam magam. Bár olyan érzésem volt, hogy már soha nem leszek olyan tiszta, mint azelőtt.

Miután végeztem, felvettem egy melegítőnadrágot egy fekete pólóval, és befeküdtem az ágyba. Jó érzés volt végre rendes körülmények között aludni megint.

Mikor felébredtem, áthúztam a nadrágom. Gyorsan belebújtam a cipőmbe, és már rohantam is Jisub szobájába. Szó nélkül felállt az asztalától, és indult meg a nagykapu felé. Két és fél hét után akkor hagytam el először azt a helyet. De több időm nem is volt ezen gondolkozni, mert már megfogta a kezem, és eltűnt a lábam alól a talaj.

Ugyanabban a fekete terepjáróban kötöttem ki, amibe akkor szálltam be, mikor elmentem a kórházból.

- Nem teleportálhatok az utcára - vonta meg a vállát, én meg helyeslően bólintottam. Az autó elindult. Húsz perc néma utazás után megálltunk a plázánál. Pontosabban Jisub plázájánál. A főbejáraton mentünk be, szorosan egymás mellett.

- Na, csak megjöttél - csapott a hátamra Kevin. A fájdalomtól eltorzult arccal néztem rá, de ő csak vigyorgott. Közben csatlakoztak a többiek is.

- Így nem lesz olyan unalmas – mosolygott Jisub. Egyedül csak Minho volt az, aki fintorgott rám. Kiakasztott a gyerek.

A nagybácsimnak igaza volt, a fiúk minden kedvenc üzletükbe berángattak, egy halom cuccot felpróbáltattak velem, és mindent meg is vetettek Jisubbal, ami nekik tetszett. A legtöbbet Jonghyun választotta. Tudtam, hogy azért, mert úgyis ki fogja sajátítani a szekrényemből. Szerencsére, mivel a bácsikám a pláza tulaja, mindenből kedvezményt kapott, de még így is hatalmas összeget adott ki a kezéből, és még csak dél volt.

Az üzlet kellős közepén elhelyezkedő gyorsétteremben ebédeltünk.. Közben összefutottunk pár fotóssal, akik egyből minket kezdtek fényképezni. Az elején még elviseltem, de egy óra múlva kezdett nagyon idegesíteni a dolog.

- Jó, elég lesz ennyi mára, mert a végén még nem fogsz tudni uralkodni magadon. – Ennek az észrevételnek nagyon megörültem, és nagy lelkesedéssel mentem ki a furgonhoz. Gyorsan beültem, és miután a többiek is beszálltak, elindult az autó, majd visszateleportáltunk.

Megkönnyebbülten léptem át a nagy kaput. Nem gondoltam volna, hogy valaha is annyira fogok örülni ennek, mint akkor.

- Ma nem edzünk, hagylak pihenni. - Meglepődtem Jjong kijelentésén, de rájöttem, hogy már csak két hetünk van.

- Még nem vagyok annyira fáradt, nyomjunk le egy-két órát - veregettem vállon, és beléptem a szobámba. Áthúztam a melegítőm, és nemsokára előtte is álltam.

- Gyors voltál – biccentett elismerően, és már mentünk a mi kis pályánkra.

Ugyanazt kellett csinálnom, mint eddig, de egyáltalán nem volt nehéz. Még élveztem is.

- Látod? Most, hogy ettél, sokkal könnyebb. - Felsóhajtottam, de igaza volt. Tényleg amiatt volt könnyebb.

A maradék két hét gyorsan elrepült. Nem lettem olyan izmos, mint a srácok, de azért meglátszottak rajtam az edzések. Végre nem az a nyüzüge csont állt előttem a tükörben, ha belenéztem. Kifejezetten tetszett a látvány.

Jonghyunnal, remekül kijöttünk. Sokszor aludt nálam, és ha nem, akkor nem is tudtam aludni. Viszont Minho egyre bunkóbb volt, és a következő három hétben vele kellett lennem. Érdekesnek ígérkezett. Jisub elmagyarázta, hogy a harmadik hét befejezése után majd lesz egy vizsga, ami eldönti, hogy a következő egy évben lent kell-e maradnom az alvilágban, vagy felmehetek a többiekkel. De azt is mondta, hogy nekem muszáj átmennem a vizsgán. Hát, könnyen mondta.

- Kelj fel! - lökött meg erősen Minho. Elkezdődött az első nap vele.

- Jól van! - förmedtem rá nyűgösen, de ő csak megragadta a karom, és kirántott az ágyból.

Duzzogva mentem a szekrényemhez, és kivettem egy szürke melegítő nadrágot, meg egy szürke pólót. Komótosan öltözködtem, húzva az időt, és ezzel együtt a tanárom idegeit is, aki idegesen verte az ajtót. Ha nem figyelek, engem is arcon talált volna, mikor kiléptem. Nem foglalkozva velem, sarkon fordult, és elindult kifelé. Lesújtva követtem ugyanarra a helyre, ahol Jjonggal is voltam.

Reggel hat óra volt, és én hullafáradtnak éreztem magam. A szemeim folyamatosan le akartak csukódni.

- Állj fel, és fuss! - parancsolt rám ridegen. Kidülledt szemekkel néztem rá, remélve, hogy nem gondolja komolyan. – Na, mi lesz már? És fuss, ne sétálj! - folytatta a dirigálást. Beletörődve, hogy nem viccel, felálltam, és nem túl gyorsan futni kezdtem.

- Ha ilyen tempót diktálsz, fél perc alatt kiütlek egy surenddel. – Értetlenül néztem rá, mert nem értettem, miről beszél. Egy vörös energiagolyót dobált a kezében fel-le, majd felém hajította, de úgy, hogy pont mellettem suhanjon el. - A következő nem fog félremenni - mondta, mire nyeltem egy nagyot, és gyorsabban kezdtem futni.

Közben egyfolytában dobálózott. Persze, arra figyelt, hogy ne találjon el. Két óra után abbahagyta, újra leült a pálya közepére, és intett nekem. Lihegve kóvályogtam oda mellé.

- Elég gyors vagy, viszont tiszta idióta. Én egy szóval sem mondtam, hogy körbe-körbe futkározz. Egy óra szünetet kapsz, utána simán eltalállak. Nem fog fájni, olyan lesz, mintha egy hógolyót vágnék hozzád, egy kemény hógolyót, de ha normális vagy, kikerülöd.

- Élvezed, mi? – fintorogtam, jelezve a nemtetszésemet.

- Ez az oktatásod része. Nem csak támadnod kell tudni, hanem kitérni is ezek elől. A surendtől nem lehet komoly bajod, maximum kisebb sebek. Viszont ha egy black shadow vagy annál erősebb energialöket talál el, meghalhatsz. – Ezzel lazán felállt, és otthagyott.

Kifeküdtem a hideg betonon, és csukott szemmel pihengettem. Sajnos az egy óra gyorsan eltelt, és bár még csak kilenc óra volt, nagyon meleg lett.

- Kelj fel, és folytasd! - Hallottam a kellemes hangot, bár akkor kirázott tőle a hideg. Feltápászkodtam, és hirtelen egy félmeztelen testet pillantottam meg. Annyira szép bőre volt. Nem hófehér, inkább olyan enyhe szoláriumbarna, pedig nem is szolizik. A kockái pedig totálisan lenyűgöztek, és fogva tartották a tekintetem. Nagyokat nyeltem, és izzadni kezdtem.

- Szólj, ha végeztél - térített vissza a valóságba, mire felemeltem a tekintetem az arcára. Éreztem, hogy vörösödni kezdek, ezért megfordultam, hogy elkezdjek futni, de hasraestem a saját lábamban. Minho lesajnálóan sóhajtott egyet, de már közel állt, hogy elröhögje magát. Szitkozódva felálltam, és elkezdtem futni, de megfogadva a tanácsot, össze-vissza, nem pedig körbe.

Viszont tényleg eltalált jó párszor. És igenis nagyon fájt, azt elfelejtette hozzátenni, hogy jeges hógolyó lesz. A legjobb az volt, amikor az edzés végén szó szerint az arcomat találta el. Kirázott a hideg, elkezdtem szédülni, végül leültem.

- Kibum, bocsi, ez nem direkt volt - sietett oda mellém. A szemem alatt felrepedt a bőr, és vérzett.

- Én elfogadom, és meg is értem, ha nem bírsz, de könyörgöm, azért figyelj már - mondtam halkan.

- Sajnálom tényleg. Mára elég is lesz ennyi, gyere - nyújtotta a kezét, és felhúzott. Megint csak pár centi választott el a testétől.

Bekísért a szobámba, és leültetett az ágyamra, ő meg bement a fürdőbe. Egy fertőtlenítővel jött ki, és leült velem szembe. Óvatosan lekezelte a sebet, ami eléggé csípett, de meg sem nyikkantam, csak csendben tűrtem, és bámultam.

- Holnap folytatjuk, még egyszer bocsi - gyorsan felállt, és kiviharzott a szobámból. Percekig csak bámultam az ajtót ahol kiment, végül erőt vettem magamon, és elmentem zuhanyozni. Kicsit szomorúan feküdtem le aludni, mert aznap nem találkoztam Jonghyunnal.