12.RÉSZ

Mikor újra felemeltem a fejem a pulcsimból, már éjjel lehetett, ugyanis nem jött be fény az ablakocskán. Észre sem vettem, hogy a bűzt már egyáltalán nem éreztem. Felálltam a helyemről, mert már minden testrészem zsibbadt. A mozgásomra a helységben más is megmozdult. Ijedten ugrottam neki az ajtónak.

- Kééér... kérlek. Nem… aka... rok szen… vedni töb… bet – nyöszörögte a hang tulajdonosa.

- Sajnálom, de nem tudom megtenni - ráztam meg hevesen a fejem, de ő egyre közelebb jött. Egy középkorú férfi volt, talán hajléktalan is, az is lehet, hogy csak itt lett ilyen, az alvilágban.

- Nem... hagy... hatsz tovább szenved... ni. - A sebes kezével megérintette az arcom. Elszörnyedtem, mikor a bűzt kellemes illatnak éreztem. Óvatosan ellöktem magamtól, és próbáltam feltépni az ajtót. Hát, mit ne mondjak, nem sikerült. Kiutat keresve forgolódtam körbe, pedig tudtam, hogy nincs rá lehetőségem.

A férfi még mindig ott állt előttem, és látszott rajta, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Ennyit arról, hogy embert csak akkor támadunk meg, ha megesszük. Bár valahogy kell táplálni az új démonokat.

Amennyire csak tudtam, behúzódtam az egyik szabad sarokba, de a férfi nem hagyott békén, sőt, a másik kettő is könyörögni kezdett, hogy tegyem meg.

- Ha nem… te, akkor holnap… egy másik. Nekünk… mindegy. De… nem akarom már… látni, ahogy… más is meghal – mondta a másik, és volt benne igazság, de én féltem. Nem akartam gyilkolni, nem akartam olyan lenni, mint a többi démon. Én tiszteltem az embereket, azt, amit a legtöbben saját erejükből elértek. Ha meggyilkolnám őket, az olyan lenne, mintha saját magam ellen fordultam volna. Pedig anya mindig azt mondta, hogy tartsak ki az elveim mellett.

Ahogy ott álltak a közelemben, egyre jobban kezdtem szédülni, alig kaptam levegőt, és mindenem zsibbadt. A testem egy hideg, bizsergő érzés járta át, ami egyre inkább hasonlított ahhoz az érzéshez, mintha darabokra akarnék szakadni.

Az állkapcsom is erősen szúrni kezdett, és a fogaim is kirecésedtek. A körmeim helyett hatalmas, éles karmok lettek, az oldalukon rengeteg kis recével ellátva. A bőröm pedig hirtelen megkeményedett, mintha egy erős védőréteg keletkezett volna rajta. A fejemet is megtapogattam. A fejemen nőtt két kis pukli, ami nem tudom mi akart lenni. Talán szarv. Az érzékszerveim is javultak, simán láttam a sötétben. A hallásom is sokkal jobb lett, annak ellenére, hogy a fülem sokkal kisebb lett.

A legrosszabb mégis az volt, amikor rávetettem magam a férfira, és a karmok segítségével levágtam a fejét. Hányinger fogott el, ahogy elvált a testétől, és a lábam elé esett mindkettő. A vérről már nem is beszélve. Úgy bugyogott kifelé, mint a friss forrás a földből.

Nem tudtam nekiállni enni is, képtelen voltam megtenni. Nem akartam, hogy a másik kettő végignézze, ezért velük is ugyanezt tettem. Már saját magamtól is rosszul voltam, de meg kellett tennem. Azzal biztattam és nyugtattam is magam, hogy az életben maradásomhoz ez szükséges volt.

Sokáig álltam a vértócsában, a három holttesttel körülöttem, aztán nagy nehezen arra is rávettem magam, hogy nekilássak. Az első falat rémes volt. A vér undorító, sós íze egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Az izmok szakadása a fogam alatt pedig végképp nem segített egy cseppet sem Az éles, erős fogaknak köszönhetően viszont nem kellett sokáig vesződnöm a csontokkal. Olyan egyszerűen roppantottam szét a gerincet, mint normális esetben egy sárgarépát.

Körülbelül az első húsz falat után kezdtem el élvezni az ízeket, amikor már kikapcsolt az agyam emberi része, és csak a démoni része maradt meg. Az a része, amelyik mindenáron ölni és enni akart. Egynél viszont nem álltam meg, hanem mindhárom élettelen testet eltüntettem, majd, mint aki jól végezte dolgát, kifeküdtem pihenni. Már nem érdekelt, hogy a vöröslő vérben fekszem.

Ajtónyitódásra ébredtem. Démoni alakban aludtam el, így úgy is ébredtem. Jisubék láttán, fogalmam sincs, miért, de agresszív lettem. Hangos morgással adtam a tudtukra nemtetszésem.

- Semmi baj, nyugi - emelte fel a két kezét Jisub, és visszahátrált.

- Na, gyere ki... basszd meg - dermedt le Jonghyun is. Izzó szemekkel morrantam rájuk, és próbáltam visszafogni magam, nehogy nekimenjek a saját bácsikámnak. Nem tudom, mi ütött belém, semmi bajom nem volt vele, mégis meg akartam ölni, ahogy Jonghyunt is.

Mindhárman mozdulatlanul meredtünk egymásra.

- Kibum, tudom, hogy meg vagy ijedve, de nincs gáz. Nyugodj le kicsit – beszélt hozzám nyugodtan. Könnyen mondta, de nem tudtam olyan egyszerűen teljesíteni a dolgot. Próbáltam lazítani a merev testtartásomon, de nehezen engedelmeskedtek az izmaim. - Jól van, megy ez - dicsért meg, de nem mozdult. Már majdnem teljesen lehiggadtam, amikor Minhoék berontottak.

- Mi van már itt bent?– kiáltott fel.

- Minho, maradj...– Kezdte Jisub, de késő volt. Előbb ugrottam felé, minthogy befejezte volna. Csakhogy nem Minhot, hanem őt terítettem le. Belelihegtem az arcába, de ő meg sem ijedt. Nyugodtan, kapálózás és ellenállás nélkül feküdt, pedig megsebesítettem a mellkasát.

Lassan lenéztem a seb felé. Vörös vérfolt volt az ingén. Rémülten lemásztam róla, és hátráltam. Még mindig nem mozdult senki. Miattam volt, hisz’ ha a saját nagybácsimra rátámadtam, akkor másra is rá fogok. Ezek után már teljesen beletörődtem, hogy nekem már nem lehet normális életem.

- Menje...tek ki – sóhajtottam nehezen a levegőbe. Nem akartam még egyszer hülyeséget csinálni.

Jisubék az ajtóhoz mentek, kivéve Jonghyunt. Ő maradt, ahol volt, és ezt nem tette jól. – Menj már ki, ha élni akarsz! – kiáltottam rá. Összerezzent, de nem mozdult.

- Nem hagylak így itt. Tudom, miket tennél még így is. Szóval ölj meg, de nem megyek – vont vállat, majd széttárta a karjait.

Mégis, hogy juthatott eszébe, hogy öljem meg? Annyira nem zakkantam meg, hogy a legjobb haverom megöljem. Hisz’ ő mindig mellettem volt még régen, amikor normális emberek voltunk. Soha nem hagyott cserben, hogy kérhette azt, hogy megöljem? – Na, mi van? – kérdezte ingerülten.

Megijesztett a kiabálásával, emiatt egyből mellette termettem. Megmarkoltam a nyakát, és a falhoz nyomtam. Idegesen fújtattam a nyakába, és élveztem, hogy remegett a karmaim közt. Én voltam a gyengébb és a fiatalabb, mégis ő rettegett tőlem.

Kitágult, kerek szemekkel nézett rám, és szaporábban kezdte venni a levegőt. Tudta, hogy nem bántanám, mégis félt. Talán már nem bízott bennem annyira, mint régen. De hát, akkor még csak kis szarosok voltunk, mikor mindig vakon megbíztunk egymásban. Az egy év alatt ez megváltozott volna? Én még mindig ugyanúgy bíztam benne, talán még jobban is.

Az arcát fürkésztem, miközben ő nagyokat nyelt. A karjait nem fogtam le, csak a nyakát szorítottam neki a falnak. Ha akart volna, simán ellökhetett volna egy mozdulattal, de nem tett ilyet. Vagy azért, mert mégis bízott bennem, vagy, mert nem akart kárt tenni bennem.

A sötét szeme már csillogott a visszafojtott könnyektől. Bár nem akartam neki fájdalmat okozni, mégis élveztem, hogy ő is szenved, ahogy nekem is kellett, mikor meghalt. De még akkor sem érezhette ugyanazt, amit én akkor. Neki nem szakadt meg a szíve, és nem reménykedett minden egyes nap, hogy valaki, aki nagyon fontos volt számára, de már nincs többé, egyszer felébred, és minden a régi lesz.

11.RÉSZ

  Az ebéd kihagyása miatt rettentően éhes voltam, és ezt a tizenegy elpusztított szendvicsem is alátámasztotta. Kicsit meg is leptem vele a többieket, de később csak annyit mondtak, hogy neki kéne állnom rendes démonként élnem, és úgy is ennem. Hát, ez kizárt dolognak számított.

Jonghyunnal nem nagyon beszéltem, mert nem tetszett a viselkedése. Olyan lekezelően beszélt velem, miközben tanított. Ezt Minho is észrevette, és kíváncsi arckifejezéssel meredt rám. Szikrázó szemekkel néztem rá vissza, mire elkapta a tekintetét. Nem értettem, miért csinálta ezt, ahogy Jjongot sem tudtam megérteni.

  - Key, mi a szaron bambultál már el megint? Kezdem azt hinni, hogy nem vagy százas - lökött meg kissé erősen Jonghyun, én meg dühösen ráfújtattam. - Most meg mi a bajod, mi? Komolyan mondom, Chanyeolék teljesen meghülyítettek az egy év alatt. Olyan idióta lettél, mint ők. – Na, itt elszakadt a cérna. Nem vártam ezt a viselkedést tőle.

  - Baszd meg! - álltam fel olyan erővel, hogy a szék is felborult. Jisub épp velem szembe jött, de csak félrelöktem, és elviharzottam.

  Idegesen mászkáltam fel-alá a szobámban, miközben már folytak a könnyeim. Jonghyun, már nem volt a legjobb barátom, hogy is gondolhattam egyáltalán. Hiszen neki már menő, erős haverjai lettek. Ezért viselkedett velem Minho is olyan bunkón. Biztos azt hitte, hogy Jjong, majd újra velem lesz jóban. Hát jó, ha ő így, akkor én is.

  Dühösen mentem el fürdeni és lefeküdtem. Elfáradtam, ezért gyorsan elaludtam.

  Reggel, mire Jonghyun bejött, már ébren vártam.

  - Jó reggelt - mondta félig vigyorogva.

  - Neked is - feleltem bunkón. Meglepődött rajta, de nem mondott semmit.

  Kimentünk egy külön helyre, ahol csak ketten voltunk. Elmagyarázta, hogy normális erősítő gyakorlatokat fogunk végezni ebben a hónapban, hogy a testem el bírja majd viselni az erős energiákat.

Unottan bólintottam, és nekiálltam annak, amit mondott. Rengeteg futás, felülés, fekvőtámasz, meg ilyenek voltak. Nagyon le tudott fárasztani, és tudtam, hogy másnapra rettentő izomlázam lesz. Szüneteket csak akkor tartottunk, amikor ettem. Estére viszont lihegve feküdtem ki a hűs füvön.

  - Elég lesz mára, fiúk - mondta Jisub, és a kezét nyújtotta. Lomhán megfogtam, mire egy apró mozdulattal felrántott. Egy pillanatra meg is szédültem a lendülettől. - Jonghyun, menj a srácokkal kajálni! - utasította a srácot, aki megszeppenve elindult. - Mi volt a baj tegnap? – fordult ezután felém, mire értetlen fejjel néztem rá, mert egy pillanatig nem tudtam, miről beszél, de végül leesett.

  - Semmi, kicsit fáradt voltam, és nem értettem a viccet - mondtam mosolyogva, mire ő egy olyan te most hülyének nézel stílusban megrázta a fejét, de nem firtatta tovább, elengedett.

  Gyorsan lezuhanyoztam, és lefeküdtem.

  A következő két hét ugyanígy telt el. Jonghyunnal végig bunkóztam, ami zavarta, de nem mondott semmit. Az edzések egyre rosszabbul mentek, és egyre fáradtabb, ingerültebb lettem.

  - Gyerünk már, a francba is, Key! Ne csigázz, húzz bele! – parancsolgatott folyton, pedig már este nyolc óra is elmúlt, és nagyon hulla voltam.

  - A faszomba is, Jonghyun, hagyj már! Elegem van az ugráltatásodból! Hagyj már pihenni kicsit! - förmedtem rá idegesen, mire ijedten nézett rám.

  - Mi a bajod? - kérdezte értetlenül.

  - Te vagy a bajom! Úgy viselkedsz velem, mintha valami bunkó lennék, vagy nem is tudom. Minden szarért beszólsz, szekálsz, és még rá is kontrázol, ha esetleg ezeket Minhoék csinálják. Én azt hittem, testvérek vagyunk, de úgy látszik, nagyot tévedtem. Mióta meghaltál, mindig szenvedtem miattad, aztán, mintha mi sem történt volna, vigyorogva elém állsz, és úgy csinálsz, mintha minden rendben lenne. Majd hirtelen  száznyolcvan fokot fordulsz, és bunkózol. Tudod, nekem nem kell ilyen barát - akadtam ki teljesen. Éreztem, hogy megint bőgni fogok, de még tartottam magam. Ő megdermedve állt velem szemben.

  - Ez most azt jelenti...?

  - Igen, Kim Jonghyun! Ez azt jelenti, hogy nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzád, végigcsináljuk az edzést, elélünk egymás mellett, de nekem már nem jelentesz semmit. - Eddig bírtam, aztán elfordultam, és sírva futottam a szobámba. Utáltam azt a helyzetet. Hosszú percekig csak sírtam, végül kimerültem, és elaludtam, úgy, ahogy voltam.

  Gyengéd simogatásra ébredtem fel. Lassan megfordultam, és vele találtam szemben magam. Az arca csak pár centire volt az enyémtől. Megijedtem tőle, ezért gyorsan felültem. Ő ugyanezt tette.

  - Sajnálom. Csak olyan fura volt, hogy újra együtt vagyunk. Nem tudtam, mennyit változtál. Féltem, hogy velem is másképp fogsz viselkedni. Hogy talán a srácok megváltoztattak, de tévedtem. Nagyon sajnálom, tényleg – nézett rám könnyes szemekkel.

  Lassan közelebb másztam hozzá, és szorosan megöleltem. Bármilyen mérges is voltam, rá nem tudtam haragudni.

  - Maradj itt estére – ajánlottam fel neki. Vágott egy irtó hülye fejet, de rábólintott. Gyorsan elmentem lezuhanyozni, majd visszasiettem. Még mindig ugyanúgy ült az ágyon, és cukin mosolygott.

  - Most mit mosolyogsz? - kérdeztem tőle.

  - Csak látszik, hogy hulla vagy, de elég szépen izmosodsz. - Szemforgatva megcsóváltam a fejem, és befeküdtem az ágyba. Ő is bebújt mellém, de figyelt, hogy tartsa a távolságot. Eszembe jutott, hogy nemrég, még Kris feküdt ugyanígy mellettem. Egy kicsit letörtem emiatt, de mivel rettentően fáradt voltam, nemsokára újra elaludtam.

  Éjjel még egyszer felébredtem. Jjong az ágy széléről bekerült szorosan mellém. Oldalasan feküdt, egyik karját kinyújtva felém, a másikat pedig behajlítva tartotta. Elmosolyodtam rajta, olyan kis édes volt. Visszafeküdtem, és vagy egy órán keresztül figyeltem, ahogy alszik, majd ismét bealudtam.

  Reggel nem tudtam felkelni. Totálisan kimerült voltam és fáradt. Csak egyvalami járt a fejemben, és az az alvás volt.

  - Kibum, kelj fel, hallod? Ez nem vicces! – rángatott Jjong, de semmit nem ért el vele. Félig összeragadt szemekkel meredtem rá, ami folyton becsukódott. Pár perccel később már Jisub mély hangjára próbáltam ébredezni.

  - Gyerünk, öcskös, kelj fel! - parancsolt rám ellentmondást nem tűrő hangon.

Nagy nehezen kikapartam magam az ágyból, de olyan gyenge voltam, hogy a saját testemet sem tudtam megtartani. Csak az öltözködés fél órát vett igénybe, miközben kintről végig beszéltettek, nehogy bealudjak. Mondjuk akkor rám törték volna az ajtót. Nekik az sem lett volna akadály.

  - Most velem jössz, elég volt ebből - ragadta meg Jisub a karom, és kiinvitált az udvarra, egy kisebb melléképülethez. Nagyon rossz előérzetem volt, ezért segélykérően Jonghyunra néztem, akihez időközben csatlakoztak Minhoék is.

  - Sajnálom, de muszáj - görbítette le az ajkát.

  - Holnap reggel jövünk, ha életben akarsz maradni, tedd, amit kell. – Kinyitotta az ajtót,  és belökött rajta, majd rázárta.

  - Jisub, ne hagyj itt! Hallod? Jisuuub! – kiabáltam kétségbeesetten, az ajtót püfölve, de semmi válasz.

Idővel elfáradtam, ezért lekuporodtam az ajtóba. Nem láttam sok mindent, mert csak egyetlen kicsi ablakon keresztül jött be a fény. De az alakokat fel lehetett ismerni. Emberek voltak a fal mellett. Halkan nyöszörögtek, és eszméletlen erős bűz áradt felőlük. A pulcsim ujjával takartam el az orrom.

Megint kezdtem álmosodni, de tudtam, hogy csak gáz lenne, ha elaludnék. Viszont nem tudtam rávenni magam, hogy megtegyem. Undorítónak tartottam, kirázott a hideg is, ha rá gondoltam.

Ez volt a legfőbb oka annak, hogy nem akartam démon lenni. Belegondolva, hogy nemrég még rám is vadászhattak, megrémített. Mára pedig én lettem az, aki ártatlan emberek életét fenyegeti... 

10. RÉSZ

Az ölében ülve éreztem, hogy kezdek vörösödni, de muszáj volt ránéznem.

- Mit bámulsz már megint?– kérdezte mosolyogva.

- Nem is tudom, olyan más lettél egy év alatt. Talán csak próbálom megszokni az új kinézeted - hadartam az első eszembe jutott mondatokat. Jonghyun idétlenül elmosolyodott zavarában, majd kimászott alólam.

- Na, gyere a fürdőbe – nyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni.

- Figyelj, szerintem hagyjuk ezt – nyafogtam az ágyon feküdve.

- Nem, ez rémes, olyan, mintha még mindig tizennégy éves lennél – fintorgott erőteljesen.

- Márpedig én nem megyek – jelentettem ki határozottan.

- Key, ne legyél gyerekes, nem fogsz belehalni – sóhajtotta türelmetlenül.

- Nem akarom – kezdtem el az ágy közepe felé mászni, de ő gyorsabb volt, és az ép lábamnál fogva visszahúzott.

- Akkor erőszakot kell, alkalmazzak – csúsztatta be a jobb kezét a hátam alá, így emelve fel az ágyról. Nem kicsit ijedtem meg, amikor észrevettem, hogy a karjaiban visz.

A fürdőben leültetett egy székre, és elővett a táskájából egy hajnyíró gépet, ollókat és egy fésűt. Mivel elfutni nem tudtam, ezért becsuktam a szemem, és hagytam, hogy csináljon, amit akar. Éreztem, ahogy két oldalt nyír a géppel, majd az ollóval vág. Minden egyes nyisszantás után csak reménykedni tudtam, hogy nem cseszi el a hajam.

Húsz perc alatt végzett is, de nekem olyan volt, mintha évek teltek volna el.

- Kész is vagyunk - rakott mindent vissza a táskájába.

Odabotorkáltam a tükörhöz, és belenéztem. Egész jó lett, még tetszett is. Oldalt felnyírta, felül pedig hosszabban hagyta egy kicsit, amit felzselézett. Akaratlanul is elmosolyodtam. – Nem tetszik? - nézett rám szomorkásan. Megcsóváltam a fejem, és szorosan magamhoz öleltem. Egy pillanatra mozdulatlanul állt, végül finoman ő is viszonozta.

- Tudod, nagyon hiányoztál – súgtam a fülébe, utána elengedtem.

- Te is nekem. - Újra megakadt rajta a tekintetem. Valahogy szerettem nézni őt, annyira helyes lett. – Már megint nézel – jegyezte meg, és felvonta a szemöldökét. - Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy meleg vagy - mondta röhögve, és megveregette a vállam.

- Te bolond vagy. Mondtam, hogy csak rég láttalak - magyaráztam meg a dolgokat, de már engem is kezdett zavarni, hogy őt is ugyanúgy bámulom, mint Krist.

- Ühüm. Ezt tedd be! – adott a kezembe egy pici valamit. Óvatosan kinyitottam a tenyerem, amiben egy kicsi fülbevaló volt. - Ma vettem neked, remélem, tetszik. – Elbűvölve néztem a kis ékszert a kezemben, majd gyorsan belecsúsztattam a bal fülembe, amit még a ,,halála” előtti nap lyukasztottam ki. Közben eszembe jutott az óra, amit a csuklómon hordtam.

- Jonghyun, emlékszel még az órára, amit annyira szerettél volna? – hallottam, ahogy megfordul, de nem néztem rá.

- Persze, emlékszem - mondta elgondolkozva, én pedig lekapcsoltam a csuklómról, és odasétáltam vele elé.

- Hát, én megvettem neked aznap reggel. Amikor… megöltek, akkor el akartam adni, ki akartam dobni, de nem tudtam megtenni. Inkább hordani kezdtem, mert tudtam, hogy neked milyen sokat jelentene - meséltem el neki az óra történetét, és odaadtam a kezébe. – Ja, és köszönöm a gitárt – motyogtam, ő pedig meghatódva nézte az órát. Nem gondoltam volna, hogy ekkora boldogsággal fog eltölteni, hogy látom, mennyire örül neki. Ezek után ő volt az, aki megölelt. Amit régen még cikinek tartottunk, azt azon a napon már negyedszerre tettünk meg.

- Fiúk! – nyitott be az ajtón Minho. Gyorsan elengedtük egymást, és javában vörösödtünk. – Nem zavarunk?

- Dehogy, gyertek - intettem neki, mire mind az öten bejöttek, és leültek az ágyamra.

- Te nagyon szőke vagy! - jegyezte meg Minho, és alaposan összeborzolta a frissen belőtt hajamat.

- És ez baj? - kérdeztem vissza ijedten. - Mivel már Jjong is megjegyezte.

- Nem, így helyesebb vagy, nehéz lenne elképzelni téged fekete hajjal. - Erre már a többiek is egyetértően bólogattak.

Egy ideje már mind az ágyamon ültünk. A srácok egymás mellett, Jonghyun és én pedig velük szemben. A fiúk nem mondtak előttem semmi fontosat, csak összevissza hadováltak mindenről. Én végig Jjongot bámultam magam mellett. Néztem, ahogy beszél, mosolyog, vagy épp grimaszokat vág, és ezek annyira lekötöttek, hogy nem is figyeltem arra, amit beszéltek.

- Egyetértesz, ugye, Kibum? – kérdezte Minho, gúnyos mosollyal az arcán. Mikor felé fordítottam a fejem, rám fintorgott. - Úgy néz ki, te mással vagy elfoglalva – biccentett a mellettem ülőre, de csak úgy, hogy én lássam. Próbáltam úgy tenni, mintha nem érteném, mire céloz, és a beszélgetések közben már csak a szekrényemet bámultam.

- Na, menjünk – kelt fel Jjong, és a többiek is azt tették. - Holnap kezdjük a felkészülést - informált lelkesen. – Nyugi, csak elmélet lesz, de holnap utánra már jobban lesz a lábad, és akkor kimegyünk edzeni is végre - magyarázta el gyorsan, mielőtt kimentek. Minho vetett még egy lenéző pillantást rám, majd becsukta maga mögött az ajtót. Nem értettem, mi ütött belé, az elején még tök kedves volt, aztán mikor észrevette, hogy bámulom Jonghyunt, elkezdett bunkózni.

Ilyen hülye gondolatokkal kellett lefeküdnöm, ami segített abban, hogy későn aludjak el, ezért reggel nagyon nyűgösen kezdtem a napot.

Jonghyun elhúzta a függönyöm, ami már eleve felhúzott, ezért hozzávágtam a párnám.

- Na, Key, kelj fel! Jisub kiakad, ha nem viszlek le reggelizni – guggolt le mellém, és bökdösött. Nagyot sóhajtva vettem rá magam, hogy kimásszak a meleg ágyikómból. Meglepődtem, mikor bot nélkül is el tudtam már menni a fürdőmbe. Jisubnak igaza volt, tényleg nem fájt már annyira.

Próbáltam egyszerűen felöltözni, hogy ne tűnjek még ezzel is ki a tömegből, de az összes cuccom méregdrága volt, így ez elkerülhetetlen lett. Morcosan lépdeltem a haverom mellett az étkező felé, ahova most először mentem Jisub nélkül.

Mikor beléptem, mindenki felfigyelt az evésből, ami csak még inkább zavarba hozott. Gyorsan levágódtam a fiúk asztalához. Egyiküknél sem volt étel, csak egy pohár tej, tea, vagy valamilyen gyümölcslé. Mikor fel akartam állni, hogy hozzak magamnak reggelinek valót, valaki letett elém egy tálcát, sok szendviccsel. Felemeltem a fejem, és szembetalálkoztam Jisub vigyorgó képével. Megfogta a vállam, és leült mellém.

A teremben az eddigi hangzavar megszűnt, és néma csend lett. Az asztalunk elnevette magát.

- Héj, mi ez a csend? Nyugodtan folytassátok a csevegést. Nem szeretnék minden reggelt néma csendben eltölteni egy ekkora társaságban, két hónapon keresztül! – mondta hangosan, mire egy pillanat múlva visszatért az élet az étkezőbe, bár halkabban, mint előtte.

- Na, mi van öcskös? Látom ma már bot nélkül jöttél – mosolygott rám kedvesen. Én csak teli szájjal bólogattam neki. – Jonghyun mesélte, hogy mi lesz mától, ugye?

- Igen... mondta - feleltem neki két falat között.

- Azt is mondta, hogy vele csak elmélet lesz meg edzés, amire csak egy hónapod van? - kérdezett tovább, én megint csak bólogattam. - Ezt nem hülyéskedheted el, Kibum. A törvények nagyon egyszerűnek tűnnek, de ha megszeged őket, rosszul járhatsz! - Kicsit megrémültem a szigorú tekintetétől, de ezt látva gyorsan vállon veregetett. – Ja, és utána meg tanulsz majd bánni a különféle erejű és hatású energiagolyókkal is. Ezt már Minho fogja tanítani. - Erre már felkaptam a fejem, és a megemlítettre néztem.

A fejét meg sem mozdítva pillantott rám. Zavarba jöttem ettől a nézéstől, ezért elkaptam a tekintetem, és a tányéromra meredtem, ami közben kiürült. - Még valami. Nem gondolod, hogy el kéne kezdj rendesen enni? Akik utánad jöttek ide, már ők is esznek. Egyedül csak te nem. Fura. – Nagyot sóhajtva jeleztem, hogy elegem van ebből a témából. – Jól van, menjetek - adta meg magát.

Felálltunk Jonghyunnal az asztaltól, és követtem vissza a szobámba.

- Mindjárt jövök - állt meg az ajtóban, és sarkon fordult. Hanyatt feküdtem az ágyamon, és vártam, hogy visszajöjjön. - Itt is vagyok - lépett be egy könyvvel a kezében. Réginek tűnt, és szerencsére nem volt túl vastag. Viszont a kis tanárom arcáról le lehetett olvasni, hogy valami nem stimmel.

- Valami baj van? - kérdeztem nyugtalanul. Furcsállva nézett fel rám.

- Nem, nincs semmi. Csak eltűnt az egyik könyv, ami kellett volna. Jisub is ideges miatta. De ne ezzel foglalkozzunk. Kezdjünk neki! – szólt rám szigorúan, amin meglepődtem. Leült velem szembe az ágyra, és csak csendben figyelt. Eltelt pár perc, mire eljutott addig, hogy kinyissa a könyvet, és nekilássunk a dolgoknak.

- A törvények fontosak, Kibum, ha nem tartod be őket, simán meghalhatsz. Érted? – Kicsit elmosolyodtam azon, hogy ennyire komolyan kell venni, de a szúrós tekintetétől abbahagytam.

- Az első, hogy soha nem támadhatsz meg angyalt, vagy a mi csoportunkból démont, csak ha védekezel. Lesz rá bőven alkalmad, mert mindig szekálnak minket, vagy belénk kötnek, hogy felhergeljenek. A második, hogy embert csak akkor ölhetsz, ha kaja nap van. Ez hétfő, szerda és szombat, és akkor is csak úgy, ha meg is eszed. Nem gyilkolhatunk ok nélkül, vagy dühünkben, esetleg unalomból vagy élvezetből. Az előző herceg emiatt halt meg. Mondhatni ez a két fontos törvény van, de ezek szigorúak. A megsértésük halállal jár. - Minden jókedvemet sikerült elvennie ezekkel a szavakkal, és a következő órákban már végig ilyen volt. Mesélt még a régmúltakról, de csak ugyanazt, amit Jisub már elmondott nekem.

- Mennyi démon van? – kérdeztem közbe, mert azt mondta, ha kérdésem van, tegyem fel.

- Összesen? Rengeteg. Csak itt, ebben a régi várban majdnem kétezren vagyunk. Három ötven fős csapat éppen tárgyalásokon van a többi lénnyel, és a világ minden táján él egy erősebb démon, aki kordában tartja a többit – közölte a számokat az ablakot bámulva. – Számítások szerint majdnem ötvenezren vagyunk, az angyalok pedig kétszer ennyien. Kár, hogy sárkánydémonok csak mi vagyunk, régen sokkal többen voltunk –sóhajtott szomorúan.

- Hát, nem tudom, engem nem hat meg a dolog, hogy az vagyok – vontam vállát, mire felkapta a fejét.

- Normális vagy? Ez a legjobb dolog. Nemes démon vagy, kitűnsz a többiek közül – kezdett el nekem pattogni, amire csak a szemem forgattam.

- Értem, ez remek – válaszoltam, de meg sem hallotta.

- Közvetlenül a leghatalmasabb démon, a herceg mellett leszünk…

- Azt sem tudod, ki az, hogy milyen lesz. Nem tudsz róla semmit, hogyan istenítheted? – kérdeztem kicsit erélyesebben, hogy abbahagyja az áradozást.

- Már megkapta a medálját. Nem tudjuk, ki az, de már fejlődik. A herceg az egyetlen olyan démon, akiről, amíg nem kapja meg a medált, senki sem tudja, hogy démon. Még az angyalok sem. A baj csak az, hogy nem lehet bemérni, hogy hol van. Emiatt azt sem tudjuk, hogy hány éves, hogy néz ki, meg ilyenek. De szerintem egy középkorú, erős, magabiztos, tiszteletet követelő férfi lesz – folytatta csillogó szemekkel, amivel kezdte felhúzni az idegeimet.

- Jól van, akkor menj, áradozz másnak, mert engem nem érdekel. Démon sem akartam lenni, nemhogy még egy ilyen hercegnek is szolgáljak – mordultam rá, amibe még a fejem is belefájdult. Ösztönösen kaptam oda a kezem.

- Kib… meg… jól… - hallottam meg a halk suttogást, de nem értettem egészen. Olyan volt, mintha valami meggátolta volna abban, hogy teljesen a fejembe férkőzzön.

- Minden rendben? – tette a kezét a vállamra Jonghyun.

- Persze, csak megfájdult a fejem. Kicsit elfáradtam – hazudtam neki, mert nem akartam, hogy ő és Jisub aggódjanak. A hang amúgy is nagyon gyenge volt, így biztos voltam, hogy nem tud zargatni.

- Lehet, hogy azért van, mert nem ebédeltünk. Menjünk le! – szállt le az ágyamról, és nekem hátat fordítva már indult is.