7.RÉSZ

   - Héj, öcskös, csak mi vagyunk - röhögtek a képembe Chanyeolék. Meglepetten bámultam rájuk, és azt hittem, hogy megzakkantam. – Na, mi van, lefagytál? - néztek rám várakozóan, végül elvigyorodtam, és megöleltem őket.

   - Mit kerestek itt? - kérdeztem, miután leültünk a hallban.

   - Apád kikért minket a suli igazgatójától. Elmesélte, hogy mi történik veled, ezért tegnap este felszálltunk a tíz órakor induló gépre, és jöttünk. Szóval mesélj, mi a szitu? - Hát igen, ha apám nem tud velem mit kezdeni, rám uszítja a srácokat. Pedig ezt nagyon nem kellett volna.
   - Ugyanaz, ami Jonghyunnál, csak most sokkal erősebb, és értem, amit mond - fogalmaztam meg nekik röviden.

   - És miért is nem szóltál nekünk egyből? Ezért vannak a haverok, hogy segítsenek - oktatott ki egy kicsit, a kelleténél hangosabb hangnemben Baek.

   - A francokba is, ti se tudtok mit kezdeni velem! - akadtam ki egy kicsit, amire Eli hirtelen megjelent mellettem. Meglepetten fordultam felé, ő meg ugyanúgy nézett vissza rám.

   - Semmi gáz, csak haveri vita - avattam be a dolgokba, de megint megfájdult a fejem, és összerezzentem.

   - Kibum? - fogta meg a testőröm a két vállam. Egyre jobban kezdett szúrni, és tudtam, ebből nem sok jó lesz, ezért felugrottam és összeszedve a maradék energiám, bezártam magam a szobámba.

   - Hagyd ezt már abba! - üvöltöttem a hangnak a fejemben.

   - Te engedsz be, én csak kihasználom. Látom, megjöttek a haverok is. Hmmm, ez egyre jobb lesz, nemsokára a pszichiátrián fogsz kikötni, ha így folytatod. – Annyira rossz volt, hogy már a földön fetrengtem.

   - Kérlek, hagyd abba – könyörögtem neki, de látszólag ő ezt nagyon élvezte, mert röhögcsélve folytatta.

   - Várj, emlékszel még a tegnap esti hangra? Ezt azért kapod, mert nem beszélsz velem! - mondta könyörtelen hangon, és mielőtt válaszolni tudtam volna, már kezdte is. Komolyan olyan éles hang volt, mintha egy sziréna szólna közvetlen a dobhártyám mellett. Az előzőnél tovább bírtam, és ez nem épp a legjobb, mert így tovább szenvedtem, mielőtt elájultam.

   Csakhogy nem tértem magamhoz nem tudom, meddig, ugyanis egy kórteremben ébredtem, infúzióra kötve. Körbenézni is alig tudtam, mert a fejfájásom nem múlt el.

   - Kibum - sóhajtott fel mellettem apám.

   - Mmmi... mit keresek itt? - nyekeregtem fáradtan, de nem válaszolt, csak könnyes szemmel nézett. Felültem volna, de a testem olyan nehéz volt, hogy képtelen voltam akár a legkisebb mozdulatra is.

- Végre - rohant oda mellém Kris, és megfogta a kezem.

- Miiért... vagyok... i... itt? - próbálkoztam meg a kérdéssel másodjára is, hátha normális választ kapok.

- A haverjaid telefonáltak apádnak, hogy rosszul vagy. Egyből odasietett, de mire beért, már nem voltál magadnál, ezért hívta a mentőket - fejezte be komoran. - Viszont elmondtam apádnak mindent, a tegnapit is. Hogy lehettél akkora hülye, hogy magadra zártad az ajtót? Tisztára megzakkantál, komolyan! Lehet, apádnak van igaza, de tudod mit, most hagyjuk, csak pihenj, ha van valami, nyomd a csengőt, én fogok jönni! – utasított, és otthagytak.

       Estig nagyjából aludtam, de a nővérekre felébredtem, Krissék viszont nem jöttek. Talán túlzásba estem azzal, hogy megkértem, ne mondjon semmit. De én csak nekik akartam jót, meg egy kicsit magamnak is, mert azt hittem, akkor nem fognak majd dilisnek tartani. Igen, tényleg hülye voltam.

- Igen, Kibum, ezt hívják önzőségnek! - szólalt meg a hang, egy hirtelen jött, erős fejfájás kíséretében.

      Csak egyvalaki járt a fejemben: Kris. Már kerestem is a gombot, miközben mozdulatlanul kellett tűrnöm a fejfájást. Megnyomtam. Nem telt bele fél perc, és már mellettem is volt. Az erős fájdalom lerítt az arcomról, ezért nem kellett semmit mondanom. Némán megszorította a kezem, és figyelte a szervezetem reakcióját. Idővel a csipogás kezdett halkulni, és én is nyugodtabb lettem, bár a sírást nem tudtam abbahagyni.

    Elegem volt akkor már az egészből. Éreztem, hogy sokáig nem fogom bírni ezt a folyamatos szenvedést. Látszott, hogy már neki is fáj mindig végignézni a kínlódásom, főleg, hogy ráadásul még dühös is volt rám.

Hirtelen felállt, és otthagyott. Akkor fogtam csak fel, hogy mennyire haragszik. Emiatt egész éjjel nem aludtam semmit, ő pedig nappal sem jött be. A fiúk meg néha apáék meglátogattak, de nem volt kedvem beszélgetni velük.

     A következő két napban egyáltalán nem ettem semmit, a nővérek aggódtak értem, főleg, ha rám jött a fejfájás, de már nem nyomtam meg a gombot. Nem akartam, hogy Kris csak azért jöjjön be, mert muszáj.

Aztán végre bejött, apámmal együtt. Határozott mozdulattal megfogtak egy-egy széket, és odaültek mellém. Elég ijesztő helyzet volt.

    - Igazad volt, sajnáljuk, hogy nem hittünk neked. Én is éreztem, amit te, és egyből az alak után eredtem, de meglépett. Már keressük - kezdte Kris a beszélgetést. Meglepetten ültem fel. Jólesett, hogy hittek nekem, és kiderült az igazság, de észrevettem, hogy ezzel még közel sincs vége a dolognak.

   - Fiam, mit tudsz a tetoválásról a lapockádon? Az igazat mondd! - A tetoválás? Már el is felejtettem.

   - Anya arra kért, hogy soha nem mutassam meg senkinek, de nem mondta, miért. Azt sem tudom, hogy került rám, pedig már születésem óta megvan. Ennyit tudok. – Apám maga elé meredve gondolkozott pár percig, aztán összecsapta a két kezét, mire Krissel mindketten összerezzentünk.

   - Akkor most megtudod. A tetoválás egy ősi misztikus szimbólum. Egy tüzet okádó sárkány egy feldíszített címerben. Felette latinul a démon szó szerepel. Egyszerűsítve, ez a sárkánydémonok szimbóluma - nézett hirtelen rám, és a folytatás előtt megvárta, míg befogadom az információkat. - Ez azt jelenti, hogy te közéjük tartozol, magad is sárkánydémon vagy. - Újabb szünetet tartott, én pedig kétségbeesetten a dokimra néztem, aki csak egyetértően bólintott. Nem tudtam elhinni, hogy ez igaz.

   - Ez csak valami hülye vicc, amivel meg akartok leckéztetni a hülyeségemért, ugye? - kérdeztem reménykedve, de mindketten megrázták a fejüket.

   - Sajnos igaz, és a legrosszabb az, hogy veled együtt már csak pár ilyen démon létezik. - Idegesen kapkodtam a fejem köztük, és nem tudtam, mit mondjak. Bepánikoltam, nagyon megijedtem az egésztől. De mielőtt még totálisan kiakadtam volna ezen, apám közölte a legrosszabbat: - És mivel démon vagy, nem maradhatsz velünk. - Ezt a mondatot nehezére esett kimondani, láttam rajta.

   - De Kris is démon, miért nem maradhatok vele? –fordultam felé, de ő megrázta a fejét.

   - Nem lehet, Kibum, én a rosszabbik fajta démonok közül származom, csak kiléptem. Ha velem maradsz, abból csak baj lehet. A hozzám hasonló démonok rátok vadásznak.

   - Akkor öljetek meg, de én nem megyek sehova! Inkább leszek halott, mint egy szörnyeteg - akadtam ki. Nem lehetnek ennyire szívtelenek, hogy eldobnak, csak mert más vagyok.

   - Sajnáljuk, de nem ölhetünk meg, és azt sem hagyjuk, hogy te tedd meg ezt - mondták egyszerre, és otthagytak.

Totálisan kibuktam, nem tudtam elfogadni a hírt, hogy egy gyilkos vagyok, és azt sem, hogy ilyen könnyen lemondtak rólam.

    A harmadik nap után leszedtek a gépekről, csak az infúzió maradt, mert nem voltam hajlandó enni. Pont ezért nem mehettem haza. Na, meg a fejfájás és a hang is egyre gyakrabban jelentkezett, de nem szóltam Krisnek.

   - Tudod, ha normálisan beszélnél velem, akkor sokkal jobban kijönnénk. Én nem akarok neked rosszat, csak ezt hozod ki belőlem – kezdett el okoskodni a hang a fejemben.

   - Mégis, mit akarsz tőlem? – kérdeztem rá, mert elegem lett belőle.

   - Tudod, meg kell halj! Ennyi az egész. Ha meghalsz, akkor mindent meg fogsz érteni. Így még nem tudunk találkozni, mert nem látod a teljes alakom – folytatta a beszédet.

   - Hiszed vagy nem, de ezek után már meghalni sem akarok – közöltem vele, de ő csak elröhögte magát.

   - Előbb-utóbb te magad fogod megölni magad miattam – mondta, majd megszűnt a fejfájás, és kilépett a fejemből.

   Ezek után naponta kínzott a visító hanggal, és még sok marhasággal, ami miatt tényleg kezdtem elveszíteni a józan eszem. Aztán egyik este meguntam az egészet, leszedtem magam az infúzióról, és felöltöztem.

   Eldöntöttem, hogy véget vetek az egésznek. Ha nincs semmi megoldás, és apámék sem próbálnak keresni, akkor inkább végzek magammal, mintsem démon legyek, és a hang is kínozzon. Belehúztam a baseballsapim az arcomba, hogy ne ismerjenek fel, és mintha látogató lennék, kisétáltam a sötétbe.

   Csak úgy bolyongtam, összevissza. A hang csak magyarázott a fejemben, aminek köszönhetően kellően be is szédültem, de már nem érdekelt. Apámék csak magukat vették figyelembe, azzal nem foglalkoztak, hogy az én életem tönkreteszik ezzel.

   Addig kóvályogtam, míg el nem értem egy forgalmasabb utcához. Minden irányból csak autók jöttek. Ott álltam az út szélén, és csak figyeltem őket, ahogy mennek.

    - Tedd meg, Kibum. Úgysem szeret senki, mindenki leszar, hisz’ még meg sem hallgattak. Rajta! - kiáltott rám, mire leléptem a padkáról, egyenesen egy autó elé. Éreztem, ahogy nekem csapódik, és vége.

Hirtelen meleget kezdtem el érezni, olyan nagyon jó meleget. A hideg téli időből beléptem egy fűtött lakásba. Sötét volt, csak a kandallóban égett a tűz. A mi lakásunk volt az. Anya is ott volt, de nem mosolygott, sírt. Odafutottam hozzá és megöleltem. Zokogva ölelt vissza. Annyira kellemes érzés volt érezni a puha bőrét, látni a szép szőke haját és sötét szemeit. Még így, sötétben is gyönyörű volt.

   - Itt maradok veled, itt minden jobb lesz, anya. Kint bántanak, nem találom a helyem, egy hang pedig folyton üldöz - mondtam neki könnyes szemekkel. Szomorúan végigsimított az arcomon, és megrázta a fejét. - De anya, nincs miért élnem. Senkim nincs, mindenki dilisnek néz, mert nem hiszik el, hogy hallom őt. Már csak te vagy nekem, te vagy az egyetlen ember, akire támaszkodhatom, de te nem vagy ott - magyaráztam neki, mire némán felsóhajtott, és a vállán lévő tetoválásra mutatott. Hasonló volt, mint az enyém, csak egyszerűbb, sokkal egyszerűbb és kisebb. Mondani akart még valamit, de kezdett halványodni, közben végig a tetoválást mutatta. Végül eltűnt a házzal és a meleggel együtt.

   Hideg levegő járta át a testem, szinte megfagytam, és mindenem fájt. Nem kaptam levegőt, fuldokoltam, mikor felébredtem. Éreztem, hogy maszkot raktak a számra, ami segített lélegezni, de valami, gondolom, vér folyt a számból. Nem láttam semmit, nagyon gyengének éreztem magam, majd újra elvesztettem a fonalat.

   A második ébredezésem már könnyebben ment. Alig fájt valamim, talán kicsit a mellkasom. Nehezen tudtam rávenni a szemem, hogy kinyíljon, de azért sikerült, igaz, sokáig csak foltokat láttam.

   - Te egy önző idióta barom vagy! - hallottam meg Kris nem éppen halk hangját.

   - Hogy lehettél ennyire hülye? Kilógsz, aztán elütteted magad? Mi a franc van veled? Ebben a két hétben, halálra aggódtam magam, hogy felébredsz-e - akadt ki apám is. Nem tudtam megszólalni, ugyanis nem volt mit mondjak. Csak néztem rájuk.

   - Rendben. Amint látom, hallasz és látsz is. Beszélni meg inkább ne beszélj, nem akarom hallani a hangod - nézett rám gyűlölködve Kris.

   - Ezt hagyd inkább rám - tette egy idősebb orvos a vállára a kezét, mire ő megértően bólintott, és hátralépett. – Szóval, ha valahol fáj, akkor mondd. - Aztán elkezdte nyomkodni a karom, ami nem fájt, majd a mellkasom, ahol kicsit felszisszentem. A hasam is nyomkodta, ami szintúgy fájt, ahogy a jobb lábam is egy icipicit.

   - És itt fáj? – kérdezte, én meg nem értettem, minek kéne fájnia.

   - Nem… éreztem semmit - próbáltam értelmesen kinyögni a mondatot, mire a doki mereven nézett rám.

   - Most? - kérdezte újra.

   - Nem érzem...- Krissék összenéztek, és én ebből már levágtam, hogy gáz van. – Ez… rossz? - csuklott el a hangom ijedten. Nem tudom, minek is kérdeztem meg, mikor magam is jól tudtam.

Apámék nem mondtak semmit csak álltak.

   - Tudod, elég nagy csodának számítasz. Egy ilyen gázolást nem élnek túl sokan. A mellkasod, a gerinced, az arcod, a koponyád is sérült, és úgy néz ki, a bal lábad is. Viszont a sérüléseid legnagyobb része a két hétben helyreállt. Már csak hegek vannak, és hát… - Nem fejezte be a mondatot. - Most hagylak apádékkal, később benézek. – Kris vállon veregette az orvos pedig kiment.

   - Tudod, ezt tényleg megérdemelted. Ha nem lettél volna olyan marha, hogy meglépsz a kórházból, akkor…
    - Menjetek el! - vágtam bele Kris mondanivalójába.

   - Persze, ilyenkor...

   – Azt mondtam, húzzatok el innen, gyerünk! Nem akarom hallgatni a hülye oktatásotokat. Le sem szartátok a véleményem, hogy én mit akarok, csak magatokkal voltatok elfoglalva, szóval nem hiszem, hogy papolnotok kéne! - kiabáltam rájuk, mire meglepetten bámultak. Igen, kijött belőlem az a sok rossz, ami bennem volt. - Nem hallotok jól? Menjetek el, tényleg! - buktam ki rendesen, mire az idős doki visszajött.

   - Gyertek ki inkább - kérte meg őket kedvesen, mire végre elmentek.

   Teljesen kikészített a hír, hogy a fél lábam lebénult, de nem is igazán az volt az oka annak, hogy kiakadtam, hanem ők ketten. Ahogy ki akartak oktatni, mikor részben az ő hibájuk is volt az egész. Csak egy kicsit kellett volna higgyenek nekem, csak egy kicsit, és máris minden más lehetett volna.