6.RÉSZ

Lassan tisztulni kezdett a kép előttem, bár szédültem még egy kicsit. Nagyokat pislogva néztem körül. Azt hittem, hogy apa van velem, helyette Kris mellett ültem, aki rémülten fürkészte az arcom. Mikor látta, hogy magamnál vagyok, felsóhajtott, de az úton nem szólt semmit. 

Otthon egyből a kanapéhoz kísért a hallban, és leült mellém apámmal együtt, aki óvatosan odanyúlt a fejemhez. A szőke hajamon már csak a megalvadt vér látszott. Szigorúan nézett Elira, aki lehajtotta fejét. Észre sem vettem, hogy ott vannak.

- Mi történt, Kibum? - A hanglejtéséből ítélve nagyon dühös lehetett, de az arcán csak az aggodalom látszódott.

- Beütöttem a fejem a kőfalba, aztán megint éreztem a fura érzést, hogy figyel, és a fejem is hasogatni kezdett. Aztán megszólalt, tisztán hallottam a hangját. Azt mondta, hogy zavar, amit mond, és hogy ti nem hisztek nekem, pedig ő figyel, és hogy Tae bolondnak néz engem - ismételtem meg mindent, amit mondott a hang. - Közben pedig végig éreztem magamon a tekintetét, ami nem engedte, hogy megmozduljak, hogy elfuthassak. –motyogtam, miközben a hideg rázott.

- Felkísérünk a szobádba, próbálj meg aludni, rendben? - lassan bólintottam, és elindultam felfelé apám és Kris kíséretében. Először bementem a fürdőbe, hogy lezuhanyozhassak, és lemoshassam a ragacsos vért a fejemről. Közben hallgattam a beszélgetésüket.

- Nem tudom, mi van vele, tegnap is ezt csinálta már. Ellenőriztük a területet is, de nem volt sehol senki. Szerintem csak hallucinál - magyarázta apám.

- Reméljük is, hogy csak hallucinál, mert akkor nemsokára elmúlik, de nekem nem úgy tűnt. Látnod kellett volna, amíg fel nem kaptam a földről, csak ült, remegett, és valakihez tényleg beszélt. Ha így folytatja, meg fog zakkani, és kárt is tehet magában – hallottam Kris aggodalmas észrevételét, közben gyorsan nekiálltam zuhanyozni. Siettem, amennyire csak tudtam, hogy hallgathassam, még mit beszélnek.

- Mondom, fura érzésem volt vele, és mikor a telefonba mondtad, hogy elmentek focizni, elindultam arra, amerre menni szoktatok. Ekkor vettem észre őt a földön, a srácok pedig nem tudták, mit csináljanak, ezért elhoztam. Amint felvettem, hirtelen elkezdett csökkenni a remegése, és lassan megnyugodott. A fiúk viszont nem láttak ott senkit. - Elszomorított a tény, hogy nem találják, mikor tényleg ott volt. Viszont a dokim hitt nekem, legalábbis nem mondta azt egyből, hogy megzakkantam.

Felhúztam a felsőm, és kimentem.

- Na, egy fokkal jobban nézel ki - lépett oda mellém apám. Mindketten megvárták, hogy lefeküdjek, és szerintem el sem mentek, míg el nem aludtam.

Éjjel megint elkezdett fájni a fejem, csak úgy hirtelen a semmiből.

- Szép jó estét, Kibum - szólalt meg ismét a hang, mire felugrottam. – Csak nem felébresztettelek? Nem akartam ám – mondta hangosan nevetve. Újra a fülemre tapasztottam a kezem. - Ne csináld ezt, úgyis hallani fogsz, hisz’ a fejedben beszélek. Erre már rájöttél, nem?

- Hagyj békén, nem akarlak hallani! – kiabáltam hangosan, mire valaki odarohant mellém, és magához ölelt. A fájdalom kezdett megszűnni a hanggal együtt.

- Mindjárt elmúlik – beszélt halkan Kris. Belenyomtam az arcom a vállába, és hosszú percekig meg sem mozdultam. Igaza volt, lassan, de elmúlt.

- Nem fog békén hagyni! - adtam fel, miközben eltávolodtam tőle.

- Nem tudjuk, mi van veled. Apád azt hiszi, anyátok halála miatt van, mert még nem dolgoztad fel. Szerintem meg nem, ha ennyire megvisel a hang, amit hallasz, akkor nem hallucinálsz. De megígérem, hogy veled maradok és megkeressük, aki szórakozik. - Komolynak tűnt, és ez bizalommal töltött el. Jólesett, hogy hitt nekem, és hogy velem volt. - Próbálj meg aludni még! - simított végig a fejemen, és kiment. Nemsokára vissza is aludtam, és szerencsére többször nem szólalt meg a hang.

Reggel arra ébredtem, hogy teljesen elzsibbadt mindenem. Mondjuk, nem is csodálom, mert olyan bonyolult testhelyzetben feküdtem, hogy azt elmesélni sem tudom. Miután valamennyire életre keltettem a végtagjaimat, a fürdőben próbáltam elfogadható külsőt varázsolni magamnak, ami nagyjából sikerült is.

Mivel még elég korán volt, úgy döntöttem, hogy lemegyek reggelizni is. Kivételesen az ajtóm előtt nem állt senki, ami nagyon gyanús volt, főleg, hogy apám mennyire aggódott értem.

Kíváncsian indultam el az étkező felé, ahol csak Taemin ült.

- Hol van apa és a többiek? – kérdeztem egyből.

- A dolgozóban, éppen Eli-al beszélnek, hogy mi lesz – válaszolta közömbösen. Nem értettem, hogy mégis miről beszélhetnek, de végül leesett a dolog.

Futólépésben haladtam apám dolgozószobája felé, és amikor odaértem, akkor sem akartam lassítani, de rá kellett jönnöm, hogy tiszteletben kell tartanom őt. Sétáltam pár kört az ajtó előtt, majd bekopogtam.

- Szabad! – jött a válasz bentről. Lenyomtam a kilincset, és beléptem. Apám, az asztala mögött ült, Kris, Luhan és Eli pedig vele szemben.

 – Valami baj van, Kibum? – kérdezte Kris aggódva.

- Nem, nincs semmi – ráztam meg a fejem, majd apához fordultam. – Nem küldheted el Elit – tértem a lényegre. Mindenki egyből felém fordult.

- Ezt én döntöm el – közölte teljesen nyugodtan, amivel kicsit felidegesített. Legszívesebben vitatkoztam volna vele, de meg kellett tanulnom, hogy néha muszáj nyugodtan kezelni a dolgokat ahhoz, hogy elérjek valamit.

- Tudom, hogy te döntesz, de nekem fontos, hogy Eli velem legyen. Ebben a pár napban, nagyon megkedveltem, ne vedd el tőlem. A tegnapi pedig csak egy véletlen volt. Megint kezet fogtam Minhoékkal, pedig te megtiltottad. Ő csak nekem akart jót. A fejemet pedig azért vertem be, mert hirtelen engedtük el egymást, és elvesztettem az egyensúlyom. Kérlek, ne rúgd ki – hajtottam le a fejem, és reménykedtem, hogy meggondolja magát.

Eli tényleg nagyon rendes srác, teljesen megértjük egymást, és ő úgy bánik velem, mint egy baráttal, nem pedig egy srácra, akinek a seggét kell védenie.

- Rendben, maradhat – kezdte apám, mire felkaptam a fejem. – Te pedig, egy hétig nem hagyod el a házat. – Kulcsolta össze a kezeit az asztalon.

- Köszönöm – kerültem meg az asztalt, és öleltem meg.

A legtöbb fiatal ettől a büntetéstől, már a falat kaparta volna, de nekem nem volt rá okom. Haverom úgysem volt, akivel elmehettem volna bárhova is, szóval úgy gondoltam, valahogy tuti elütöm majd az időt.

- Nincs mit – veregette meg a hátam.

Az első négy nap elég szépen eltelt. A hang is csak ritkán szólalt meg a fejemben. Általában este, de nagyon gyenge volt. Nappalonként általában gépeztem vagy a medencében szórakoztam, néha pedig a Jonghyuntól kapott gitáron játszottam.

Később viszont a hang megint kezdett erősebb fejfájásokat előidézni. Ameddig csak bírtam, próbáltam eltitkolni a dolgokat, de nem mindig sikerült. Éjjelente egyre többször keltem fel, és emiatt reggel úgy néztem ki, mint egy holdkóros.

- Megint baj van? – kérdezte meg az egyik vacsoránál Kris.

- Megint kezdi, egyfolytában magyaráz, minden marhaságot – válaszoltam neki a tányéromat fixírozva.

- Este benézek majd, hogy minden rendben van-e – mondta halkan, hogy apámék ne halják. Nem azért, mert titkolózni akartunk, hanem mert ők nem hiszik el, hogy tényleg van valaki, aki az agyamra megy.

Este szokás szerint zuhanyoztam, majd lefeküdtem. Nem tartott egy óránál tovább, és már fel is ébredtem, mert kezdődött.

- Miért akadsz ki mindig tőlem? Jó, tudom, kicsit fájdalmas, de kibírhatnád ám! Várj, így jobban fáj? – kérdezte, és egy eszméletlenül hangos, visító hangot adott ki.

- Kris! - kiáltottam sírva a nevét, és egyre jobban szédültem a hangtól. A doki egyből ott volt mellettem, de a hang nem akart csitulni. Már annyira hangos volt, hogy zsibbadni kezdett az agyam. Aztán egy pillanatra elsötétült minden. Tényleg csak épp, hogy pár percre, aztán már hallottam is Kris szuszogását a nyakamnál. - Apának... ne mondj semmit...erről - suttogtam erőtlenül a mellkasába. Finoman eltolt magától, és az arcomat fürkészte.

- De tudnia kell, ez már nem vicc. Azt hittem, feldobod a pacskert az előbb, mikor egy pillanatra elájultál. Nagyon megijesztettél.

- Apámnak már így is elég bajt okoztam ebben a másfél hétben. Nem akarom, hogy még jobban aggódjon - érveltem az én szemszögemből, és látszott, hogy ő is elgondolkozik rajta.

- Rendben a kisebbekről nem szólok neki, de ha még egy ilyen lesz, mint most...

- Értem, legyen így - adtam meg magam, pedig nem túl sok esélyt láttam arra, hogy nem lesz több ilyen. - Kris, te is angyal vagy? - kérdeztem kíváncsian, mire elsápadt.

- Nem, én nem angyal vagyok. - Csak ennyit mondott, és várta a reakciómat.

- Akkor... - Nem tudtam elhinni, még kimondani se volt bátorságom.

- Démon vagyok, Kibum, igen - fejezte be helyettem a mondatomat.

Nyelnem kellett egy hatalmasat, de rájöttem, hogy nem kell félnem tőle. Mondjuk kéne, hisz’ az ő fajtája minket öl meg azért, hogy magát fenntartsa - Most megijedtél - állapította meg.

- Igen, egy kicsit, de nem félek, bízom benned. Ha bántani akarnál, akkor úgyis megtehetnéd - vontam kit izgat-stílusban vállat, és ásítottam egy nagyot.

- Álmos vagy, mi? Itt maradok veled, így nem kell kiabálj... ha baj van - ajánlotta fel kedvesen. – Persze, a kanapén - tette hozzá hirtelen, mire elröhögtem magam.

- Ez egy franciaágy, elférünk rajta ketten is, úgy, hogy bőven befér még közénk egy harmadik is - mutattam a hatalmas ágyra.

- Tudom, csak nem akartam, hogy kellemetlenül érezd magad - Erre csak szemforgatva megcsóváltam a fejem, és lefeküdtem. Ő is bebújt mellém, és mindketten a szélére húzódva, kifelé fordulva feküdtünk.

Kris viszonylag gyorsan elaludt, mert halkan szuszogott mellettem. Nekem kicsit több idő kellett hozzá, de sikerült.

 Egyszer csak elkezdett fájni a fejem, ezért mocorogni kezdtem, egészen amíg Kris keze meg nem szorította az enyémet. Nyeltem egy nagyot, és óvatosan felé néztem. Hason feküdt, a feje kifelé volt fordítva, de a keze az enyémet fogta.

Úgy néz ki, ha ő velem van, akkor nem tud kapcsolatba lépni velem a hang, de miért pont vele történik ez, egy démonnal? Miért nem angyallal?

Reggel, mikor felébredtem, Kris már nem volt a szobámban. Ráérősen rendbe raktam magam, gondolván, ma mindenképp jó napom lesz. Hát, ezt a fejfájás már hamar elrontotta.

- Jó reggelt. Bocsáss meg a tegnapiért, kicsit túlzásba estem, de feldühítettél - magyarázta meg a legutóbbi incidenst a hang.

Mély levegővételekkel próbáltam nem koncentrálni rá, de ő csak folyamatosan jártatta a száját, és egyre erősebb fejfájásokat idézett elő nálam. Beültem az egyik sarokba, és próbáltam halkan szenvedni, hogy ne hallja meg az épp ügyeletes testőröm az ajtó előtt. Sziszegtem, mindent csináltam, de semmi nem akart használni.

- Na jó, később majd beszélgetünk, látom, most nem vagy a toppon - röhögött fel hangosan, majd abbahagyta.

Megkönnyebbülten álltam fel, és minden további nélkül lementem az étkezőbe. Mind ott ültek, és már nagyjából be is fejezték a reggelit. Kris az én helyem mellé telepedett le. Mikor rám nézett, becsukta a szemét, és belekortyolt a kávéjába. Látszott rajta, hogy nehezen tudja magában tartani a dolgot, de megtette. Miután leültem mellé, az asztal alatt megszorította kezem, én pedig viszonoztam. Ezzel jeleztem neki, hogy történt valami, de nem nagydolog. Akkor bokán kellett volna rúgnom.

Reggeli után Kris elment a kórházba, apa a vállalathoz, Tae meg még suliba, ugyanis még három hét vissza volt a suliból, de mivel és soha nem hiányoztam, és mindenből rengeteg ötösöm volt, az igazgató lezártnak tartotta az évemet.

Eltelt kis idő, mire felfogtam, hogy egyedül maradtam. Felültem az ágyamra, és vártam, hogy mikor használja ki a hang az alkalmat, hogy megint kikészítsen. De semmi, délig nem történt semmi, úgyhogy lementem ebédelni. Teljesen lekötött a tányéromon lévő kukoricás rizs és csirkemell, ezért halálra ijedtem, amikor valaki rátette a kezét a vállamra.

5.RÉSZ

A korai lefekvésnek az lett a következménye, hogy éjjel felébredtem. Kitapogattam az éjjeliszekrényen a telefonomat, és megnéztem, mennyi az idő. Bánatomra még csak két óra hét percet mutatott. Visszafordultam a hátamra, hátha visszaalszom, de még tíz percnyi szenvedés után sem sikerült, ráadásul még szomjas is lettem.

Úgy éreztem, hogy semmi nem akar összejönni. Nagy nehezen kikeltem az ágyból, és az ajtóhoz mentem, mert szólni akartam Elinak vagy Onew-nak, hogy hozzanak fel egy pohár vizet, de nem volt sehol senki. Na, ennyit arról, hogy „ha kell valami, kint leszünk”.

 Lassan, fáradtan csoszogtam végig a folyosón, egészen a lépcső feléig, ott ugyanis megtorpantam. Apám, Taemin, Onew, és még két másik alak hófehér farmerben, ingben, ragyogó kék szemekkel álltak a hallban és beszélgettek.

Tudtam, hogy mik ők. Ugyanazok, mint Chanyeolék is: angyalok. Azzal is tisztában voltam, hogy nem kell félnem tőlük, de az agyam mégis azt akarta, hogy meneküljek onnan, csak éppen a lábam nem mozdult. Kővé dermedve álltam és néztem őket.

- Kibum! - hallottam a nevem Tae szájából, mire mind felém fordultak. A két idegen megmerevedve bámult, Onew nagyokat nyelt, apám pedig a száját rágcsálva töprengett.

- Fiam, nyugalom - kezdte apám, és óvatosan közelített felém.

Mikor végre a lábam is engedelmeskedett, ijedten léptem egyet hátra, azután gyorsan elfutottam. Egyből a szobámba rohantam, és az ágy legmesszebbi sarkába ültem. Az ajtót nem zártam be, hisz’ felesleges lett volna… ha akar, úgyis be tud jönni. Mély levegőket véve próbáltam megnyugodni, és én magam sem értettem, minek futottam el. Hiszen Chanyék is angyalok, és tőlük sem félek.

- Bejövök, rendben? - kérdezte apám kintről, de mire kimondta, már bent is volt. - Figyelj, ezt... nem is tudom... – dadogott kicsit feszülten.

- Tudom, angyalok vagytok, Chanyeolék is azok. Nem akarsz bántani. - hadartam el a már ismerős mondatokat, inkább csak magamnak, mint neki.

Meglepetten nézett rám, de nem jött közelebb, látta rajtam, hogy félek. Pedig feleslegesen. A saját apám csak nem lenne képes kárt tenni bennem.

- Kimegyek. Higgadj le kicsit, és ha akarsz beszélni, lent várlak a hallban. - Lassan sarkon fordult, és kiment.

Eltartott pár percig, mire újra megnyugodtam, és képes voltam lemenni. Apa tényleg ott várt, az arcáról pedig lerítt az idegesség.

Leültem a szokásos helyemre, a kanapéval szemközti fotelbe. Egy ideig csak néztük egymást és hallgattunk. Végül én szólaltam meg előbb.

- Szóval, innen ismered a srácokat, igaz? - szegtem le a tekintetem a kezemre. Ez az egy volt, ami nagyon dühített, hogy a haverjaim éveken át hazudoztak nekem.

- Igen. Mivel én vagyok a vezér, ezért minden angyalt ismerek, beleértve őket is. Baek volt az, aki a haverod, és anyátok halálakor értesített engem...

- Jonghyunnál? - vágtam bele a mondatába.

- Eddig nem mondtam, mert hát, a három jómadár elfelejtette közölni, hogy te tudsz a létezésünkről. Sok vizsgálódás és nyomozás után kiderült, hogy mindkettőjükkel démonok végeztek, eddig ismeretlen okokból. - Nagyot nyeltem a friss információk hallatán, közben egyre jobban haragudtam az állítólagos haverjaimra.

- De a démonok nem azért ölnek, mert enni akarnak? - kérdeztem értetlenül, mire apám csak bólintott. – Akkor mégis, miért ölték meg őket, ráadásul fényes nappal? – tettem fel az újabb kérdést, de már kissé ingerültebben.

- Ezt, sajnos nem tudjuk még – suttogta maga elé.

- Értem – sóhajtottam fel, ezzel befejezve a beszélgetés rám eső részét.

- Elmondanád, hogy mért reagáltál így az előbb, ha tudtad jól, mik vagyunk?

- Izéé, én... nem tudom – ráztam meg a fejem. - Az agyam azt akarta, hogy minél előbb tűnjek el a közeletekből, a lábam viszont maradásra bírt, végül mégis elfutottam. Fura volt, mert annak ellenére, hogy tudtam, nem fogsz bántani, rettentően féltem tőled - suttogtam halkan, és közben körbe-körbe nézelődtem. Megint elkapott az a fura érzés, hogy valaki figyel kintről.

- Minden rendben? - nézett apám arra, amerre én.

- Valaki figyel - csúszott ki a számon. Rémülten fürkésztem az üvegajtón keresztül a sötétséget. Apám felállt és odasétált.

- Kibum, nincs itt senki két km-es körzeten belül - fordult vissza hozzám.

- De én érzem, tudom, hogy figyel, sőt, még beszél is, csak nem értem, mit, mert halk - erősködtem az igazamért, de nem hitt nekem.

- Biztos csak felzaklattak a történtek, menj, feküdj le - javasolta zavarában.

- Akkor ne higgy nekem! – kaptam fel a vizet, és a szobámba mentem.

Két órát szenvedtem, mire ismét elaludtam. Reméltem, hogy reggelre minden rendbe jön, és elfelejtem azt a rémes napot, meg a hülye követési mániámat is, aminek hangja van.

A reggelt, illetve már majdnem delet egy hosszabb fürdővel kezdtem, így már tettem róla, hogy csak ebédre érjek le a hallba. Apám és a testvérem csak szótlanul összenéztek. Gondolom, abban a pillanatban megbeszélték az egész életüket.

- Jobban érzed magad? - fürkészte apa az arcom.

- Tudod, mit? Ha nem hiszel nekem, akkor legalább ne gúnyolódj, jó? - emeltem fel a hangom, mire letette a kanalát és összekulcsolta a kezét.

- Figyelj, tegnap este, miután elmentél, hárman végigjártuk a környéket, de nem volt itt senki - akadékoskodott. – Szóval próbáld meg elfogadni, hogy hallucináltál - zárta le ezzel a témát, és folytatta az evést. Én is nekiláttam, és jó adagot be is lapátoltam.

- Délután elmehetek valamerre? – kérdeztem unottan, a kanállal játszadozva.

- Mi lenne, ha elmennénk a testőreinkkel focizni? - vetette fel Tae az ötletet, ami nem is volt rossz

- Hétre legkésőbb gyertek haza, rendben, Taemin? - nézett rá szigorúan, mire ő csak bólintott.

Kaja után mindketten felmentünk a testőrök szobájába. Eli, Onew és Luhan - azaz Taemin testőre - is bent volt.

- Ki lesz ma velem? - fordultam hozzájuk lelkesen. Onew, egyből Eli felé bökött, aki vigyorogva helyeselte a dolgokat. – Jó, akkor te, Tae, meg Luhan megyünk háromkor focizni - közöltem velük a már kész tényeket. Luhan és Eli ijedten összenéztek.

- Biztosak vagytok benne? Édesapátok is tud róla? - nézett rám Onew gyanakodva.

- Persze, hogy tud, mikor mentem el úgy, hogy ő nem tudott róla? - kérdezte Taemin pimaszul, majd elnevettük magunkat.

A két testőr tehetetlenül sóhajtott, de beadták a derekukat. Büszkén összepacsiztunk, majd mind mentünk a magunk dolgára, ami azt jelenti, hogy ő telefonálgatott, én meg próbáltam aludni egy kicsit. Igaz, a kisebb fejfájások és halk suttogások mellett elég nehéznek bizonyult, de mikor bedugtam a fülest a fülembe, és maxon elkezdtem zenét hallgatni, kicsivel jobb lett. Mondjuk, a fejem, az fájt, de hála égnek, nem hallottam semmit.

Háromnegyed háromkor csörgött az ébresztőm, és miután kinyomtam, nekiálltam készülődni. Farmer helyett egy fekete melegítőmet húztam fel egy kényelmes sportcipővel, majd mentem is le.

Tae, nem sokkal utánam jött le, kék térdfarmerben és rózsaszín pólóban, ami, mit ne mondjak, elég cukin állt rajta.

- Hol vannak a fiúk? - fordult körbe a tengelyén.

- Passz – vontam vállat.

Négy percet kellett várnunk rájuk, mire megjelentek, és indulhattunk. Gyalog mentünk, mert a két legdrágább kocsi ellenőrzésen, a többi autó pedig… máshol volt.

Odafelé kis utcákon keresztül haladtunk, hogy kerüljük a sok embert. Útközben végig egymásnak rugdostuk a labdát. Néha a hang megszólalt a fejemben, ilyenkor megálltam, és megvártam, míg legalább a hidegrázás elmúlik. Még örültem is, hogy nem értem, mit mond.

Körülbelül tizenöt percnyi séta után elértünk a pályára. A hatalmas betonplaccot két oldalról szép zöld pázsit vette körül, a másik kettőről pedig fapadokból készült lelátó.

Egész jól szórakoztunk mind a négyen. Taeminnel mi voltunk egy csapatban, a másikban meg a testőrök.

A három órás játék végére nyolc-négyre kikaptunk. Egyikünk sem gondolta volna, hogy Luhanék ilyen jól tudnak focizni. Tökre megleptek, pedig mi sem voltunk rosszak, sőt, elég hosszú ideig vezettünk is, aztán kezdtünk fáradni egy kicsit. Vagyis, én kezdtem, Taemin még egész jól bírta.

Eli, ki is hangsúlyozta, hogy milyen könnyen lefáradok velük szemben. Taemin viszont kiállt mellettem, és közölte velük, hogy én csak egy normális ember vagyok. Ezzel mindketten egyetértettek.

Közben leültünk a pálya szélén lévő kispadok egyikére, és kivettük a táskákból a fél literes ásványvizes üvegünket. Eléggé megszomjaztunk a sok rohangálásban.

- Áááá, szevasztok - ütötte meg a fülem egy ismerős hang. Minhoék léptek oda mellénk. Eliék, mintha lefagytak volna, idegesen ültek a helyükön. - Kibum, üdv újra - nyújtott kezet, én pedig elfogadtam.

Újra megjelent az a fura érzés, csak sokkal erősebben. Ők viszont ebből semmit nem láttak. Miután elmúlt, a többiekkel is kezet fogtam. – Láttam, ahogy fociztatok. Kicsit gyorsan fáradsz, edzened kéne. Ha szeretnéd, akkor segíthetünk a fiúkkal – mosolygott kedvesen. Választ viszont már nem tudtam adni neki, mert Eli megragadta a karom, és rángatni kezdett. Olyan gyorsan mentünk, hogy mikor kiértünk a pályáról és elengedett, megszédültem és nekivágódtam a kőfalnak, amin nagyot koppant a fejem.

- Basszus! - kaptam oda a fejemhez, a kezemen kis vérfoltok lettek.

- Bocsánat, sajnálom tényleg. Ezt nem akartam - mentegetőzött ijedten, de nem foglalkoztam vele, mert a fejem hirtelen elkezdett zúgni.

- Kibum! Hallasz engem? - Hallottam, tisztán hallottam az eddig csak halk suttogást. Mindkét kezem a fejemhez kaptam, és próbáltam leküzdeni az erős zúgást.

- Hé, minden rendben? - fogta meg Luhan a vállam, és felsegített. A fejzúgás elmúlt, de éreztem, hogy az a valaki figyel.

- Siessünk – hadartam, és gyorsan elindultam, hogy minél előbb hazaérjek.

Útközben rengetegszer elkezdett zúgni a fejem, ami lelassított, pedig sietni akartam, mert éreztem, hogy egyre közelebb ér hozzám. Hirtelen feltámadt a szél, és olyan érzés volt, mintha valaki nekem jött volna. Megtorpantam, és megint belém hasított a fájdalom.

- Hm... csak nem zavar, hogy érted, amit mondok? Ahogy az is zavar, hogy nem hiszik el, hogy figyelnek, ugye? – kérdezett újra a hang.

- Hagyd már abba! - tapasztottam a fülemre a kezem, és erőtlenül lehuppantam a földre.

- Kibum, mi van? - nézett rám Tae aggódva, de én csak könnyes szemmel meredtem a semmibe.

- Pedig én már nagyon-nagyon régóta figyellek, és szólítottalak is, de nem hallottál – folytatta. Úgy éreztem, mindjárt szétmegy a fejem, remegtem, mint a kocsonya, és nem tudtam megszüntetni.

- Menj már innen! - parancsoltam rá, de csak kiröhögött.

A fiúk csak álltak, és nem tudták, mit csináljanak. - Itt van, Taemin, és nem hagy békén - magyaráztam neki, de ő is pont úgy nézett rám, mintha megzakkantam volna.

- Látod? Bolondnak néz. Milyen rossz ez neked, ugye?

- Áááh! – kiáltottam fel, és egyszerűen nem tudtam moccanni. Hallottam, ahogy Eli beszél valakivel, de nem értettem, mit. Mintha nem lettem volna ott, csak távolról figyeltem volna. Teljesen hatalmába kerített a félelem.

Nem tudom, meddig ülhettem ott a földön, mert az idő megszűnt számomra létezni. A fura állapotból csak akkor estem ki, amikor két erős kar felemelt a földről, és magához szorítva beültetett egy kocsiba.

4.RÉSZ

- Alaposan felmértél, megfelelek a követelményeidnek? - vigyorgott a képembe Kris, én meg csak enyhén bólintottam. Elővett a táskájából egy lázmérőt, és a számba dugta.

Amíg várt, addig apával beszélgetett. – Majdnem negyven fok. Jó magas, ezt le kell vinni mielőbb. Mondj egy Á-t - mutatott rám a lámpácskájával, amivel megnézte a torkom is - Ez egy vírus, nem vészes, ha levisszük a lázad. Kapsz egy injekciót, és estére lejjebb megy, ha szerencséd van.

- Injekció? - Na, ennyi kellett nekem, hogy bespurizzak az ágy sarkába, a takaróm alá. Mindig is utáltam a dokikat, és ezzel csak rontott a helyzeten.

- Figyelj, ígérem, hogy gyors leszek, rendben? – húzta le a fejemről a paplant, és szembetaláltam magam vele.

Jézusom azok a szemek... Ha nem lennék fiú, tuti lesmároltam volna. Úristen, miket beszélek itt össze, ez csak a láztól van biztos.

Mire észbe kaptam, már a kezében volt a szuri, és én hagytam, hogy beadja. Fogalmam sincs, miért, de megbíztam benne. Mikor már kifelé húzta, felszisszentem, és odakaptam a karomhoz.

- Na, látod, nem volt vészes.

- Neked nem... - sziszegtem. Puha tenyerével megsimogatta az arcom, amibe beleremegtem. Mielőtt elment, írt fel gyógyszert, és megígérte, hogy este benéz.

A nap legnagyobb részét kisebb megszakításokkal átaludtam. A lázam tényleg kezdett lemenni, de még mindig pocsékul voltam. Az estét viszont nagyon vártam... vagyis inkább Krist. Nem tudom, miért, de hiányzott a közelsége. Utoljára Jonghyunnál éreztem ezt, csak akkor még nem tudtam, mit is. Most viszont tudom, hogy a doki mellett teljesen biztonságban éreztem magam.

Puha kezek simogatására ébredtem. Kómásan néztem fel, hogy ki ébresztget. A fekete szempár beleégett az elmémbe, ezért felugrottam. Kris ült az ágyam szélén.

- Jó estét. Mizu? - kérdezte sápadtan. Olyan volt, mintha ő is beteg lenne, pedig reggel még semmi baja nem volt.

- Semmi, kicsit jobban vagyok - vallottam be neki.

Gyorsan megmérte a lázam, ami már csak harmincnyolc fok volt. Ennek megörültem. Közben apa felhozta a vacsit is, amiből bármennyire is akartam, pár falatnál többet nem tudtam lenyomni magamba.

- A héten ágyban kell maradnod, néha benézek majd, hogy lássam, mi a helyzet veled, rendben? – Boldogan bólogattam válaszként, de már kezdett elmenni a jókedvem, mert tudtam, hogy elmegy. Összekócolta a hajam, és kisétált a szobából.

Az első négy nap gyorsan elment, mert aludtam. Egyik délután Taemin és apa bejöttek, hogy el kell menjenek egy partira, és majd csak reggel jönnek haza.

- Ne csinálj semmi hülyeséget, kérlek! - figyelmeztetett aggódva apa.

- Nyugi, nem fogom belefojtani magam a párnámba, ha erre gondolsz - mondtam neki fintorogva, mire fejcsóválva kimentek. Meg sem fordult a fejemben, hogy bármi hülyeséget csináljak. Jjongnál igen, de már a gondolat is elriasztott a dologtól.

Már teljesen jól éreztem magam, ezért vacsi után gépeztem egy kicsit, majd úgy döntöttem, hogy lefekszem, mert Kris nyolc óra után úgysem jön már, bár aznap csak egyszer jött, akkor is  csak két percre.

Kikászálódtam az ágyból és kinyitottam a szobám ajtaját.

- Hova-hova, Kibum? - nézett rám szúrós szemekkel Eli.

- Csak mondani akartam, hogy lefekszem aludni - feleltem felhúzott szemöldökkel.

A testőröm csak egyetértően biccentett, én pedig visszamentem az ágyba, lekapcsoltam a villanyt, és bebújtam a takaró alá.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki felhúzza a redőnyt a szobámban. Ránéztem az órámra, és megállapítottam, hogy még korán van. Nekem legalábbis a tizenegy óra korán volt.

- Ébresztő, fiatalúr! - Egyből odakaptam a fejem az ablakhoz. Kris vigyorgott rám.

- Neked is jó reggelt – köszöntöttem tőlem telhetően vigyorogva - Felkelhetek ma már, ugye? - néztem rá boci szemekkel, ő pedig hosszasan eltöprengett.

- Ha rendesen reggelizel, igen, de figyelni foglak - lóbálta meg az ujját a levegőben intésként, de közben sikeresen elröhögte magát.

Kivettem a szekrényemből tiszta ruhákat, és elmentem a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyoztam, és végre rendesen beállítottam a hajam is, majd kisiettem a szobámba. Ő még mindig ott volt. Együtt mentünk le az étkezőbe, ahol elém tolt  három szendvicset. Kettőt simán megettem, de a harmadikba már csak beleharapni tudtam.

- Nem megy, tényleg - ráztam a fejem a dokim felé. Felkacagott, és maga elé húzta a szendvicsem. Késsel felvágta hat egyforma kockára, és odaült vele mellém.

- Megeszel hármat, a másik hármat pedig megeszem én - kötött velem egyezséget. Felsóhajtottam, és egyszerre kaptuk be az első falatot, majd a másodikat és a harmadikat – Na, megy ez neked. Most mit szeretnél, mit csináljunk? - nézett rám várakozva.

Többes számban beszélt, így rájöttem, hogy itt marad velem. Tudtam, hogy apám állt a háttérben, mert féltett, de én örültem, hogy Kris nem hagy magamra.

- Menjünk ki a medencéhez - vetettem fel az ötletet, ami látszólag neki is tetszett.

Kitelepedtünk a napozó ágyakra, és ott ücsörögtünk. Kris fél óra múlva bealudt, mert halkan, egyenletesen szuszogott. Én csak néztem, ahogy békésen szunyókál, aztán megérkeztek apámék is, akik egy cseppet sem tűntek fáradtnak. Mint kiderült, a lakásukon aludtak eddig. Vajon hány lakása van apának, amiről én még csak nem is tudok?

Két napja voltam hivatalosan is egészségesnek nyilvánítva, és ez nagyon tetszett. Bár általában csak ültem a szobámban, és chateltem a fiúkkal, akik alaposan lecsesztek, hogy az első napokban nem jelentkeztem, és ők aggódtak értem. Ez nagyon aranyos volt tőlük, még úgy is, hogy a haveri kapcsolatunk az angyalos sztori után már nem volt olyan szoros.

Nem tudom, miért, de már nem úgy álltam hozzájuk. Lehet, hogy azért, mert megértettem, hogy ők hárman miért voltak mindig annyira, de annyira jóban, úgy, mint én Jjonggal. De a barátságunk azért megmaradt.

    A szokásos, délutáni szunyókálásom után, csalódottan bambultam a telefonom, ami még csak három órát mutatott. Már nagyon kezdtem unni a folytonos otthon ülést, ezért lementem apámhoz a dolgozó szobájába.

- Mi a baj? - nézett rám mosolyogva. Ha tudta volna, mennyi minden bajom volt, amióta ott voltam...

- Unatkozom itthon! – vágtam rá egyből, mire felsóhajtott, utána elnevette magát.

- Már vártam, mikor fogod megunni magad. Fél óra múlva megyünk a plázába Taeminnel, ha szeretnél, jöhetsz te is - ajánlotta fel készségesen.

Nagyon megörültem a hírnek, és boldogan bólogattam neki. Elmélyülten bólintott, én pedig mentem készülődni.

Elővettem a szekrényből egy fekete koptatott farmert meg egy kék pólót, és elindultam zuhanyozni. Jobb esetben képes vagyok hosszú percekig a víz alatt állni, de sietnem kellett, ezért le kellett mondanom erről a szokásomról.

Gyorsan beállítottam az ezer éve ugyanolyan hajam, amiért Jjong már jó párszor beszólt volna, hiszen hetedik óta ugyanolyan fazonú volt. De ő már nem szólhatott be, ezért nem is igen érdekelt, hogyan áll. Még felkaptam a dzsekim, és már mentem is lefelé a hallba.

 Apám, mint mindig, akkor is öltönyben volt, Tae pedig márkásabbnál márkásabb farmerben és atlétában. Hát igen, neki megvolt hozzá az alakja. Sokkal izmosabb volt nálam, ezt irigyeltem is tőle.

Beültünk a hatalmas limuzinba, és már indultunk is. A plázánál Taemin hadart valamit apánknak, azzal a testőrével és a három haverjával már el is tűnt. Én ott maradtam apámmal, a testőrével, és Elial.

Elkezdtük bejárni a hatalmas áruházat, közben apám folyton vásárolni akart nekem valamit, ezért hagytam, hogy vegyen egy fehér farmert meg egy hozzá illő fehér cipőt, csak hogy leszálljon rólam.

Közben rengeteg fotóssal is összefutottunk, ami engem nagyon idegesített. Szerencsére apámék észrevették, ezért gyorsan beültünk egy kávézóba. Rendeltem magamnak egy kólát, és ezzel voltam elfoglalva a következő egy órában.

Apám minden hülyeségről kérdezett, például, hogy milyenek voltak a nyaraim anyával, meg milyenek a barátaim, aztán kiderült, hogy ő ismeri őket, de azt nem mondta meg, honnan. Érdekes volt, mert nekem Chanyeolék soha nem mondták ezt. Aztán még az is kiderült, hogy este megint partira mennek, és megint egyedül leszek otthon. Remek.

- Fáradt vagyok, nem mehetnék haza Elial? - hazudtam apámnak, mivel mégsem mondhattam azt, hogy elegem van a hülye tömegből.

- Persze, menjetek csak, elkísérlek a bejáratig, aztán megkeresem a másikat is - mondta nevetgélve, majd kifizette a számlát, és indultunk is.

Már majdnem a bejáratnál voltunk, amikor megláttam, hogy néhány alak megállt velünk szemben. Észrevettem, hogy apám és Eli egyből testtartást változtattak. Az öt srác közül a középső izmosabb és magasabb volt a másik négynél, pedig ők sem panaszkodhattak. Mindegyiken sötétkék farmer és különböző színű atléta volt.

Mivel se ők, se mi nem akartunk kerülni, ezért megálltunk egymással szemben. Csak akkor vettem észre, hogy nekik is olyan fekete szemük van, mint Krisnek.

- Jó napot, Sooman, Eli, éééss... Key, ha minden igaz. - Ott helyben leesett az állam, hogy honnan a francból ismert engem, mikor én még csak nem is láttam őket. - Én Choi Minho vagyok, ők pedig Kai, Donghae, Sehun és Kevin - mutatott be mindenkit, és kezet nyújtott.

Fogalmam sincs, miért, de kiléptem apámék mellől, és megfogtam a kezét. Abban a pillanatban annyira kirázott a hideg, mintha egy tornádó kellős közepén álltam volna. Aztán apám hirtelen megfogta a vállam és elrántott tőle.

- Menjetek - lökött át finoman a testőrömnek, aki kifelé taszigált, miközben és csak hátrafelé bámultam. Eli addig nem engedett, amíg biztonságban nem tudott a kocsiban. Értetlenül pislogtam rá, ő meg mélyeket lélegzett.

- Mi volt ez az egész? - kérdeztem miután kiestem az előbbi állapotomból.

- Semmi, nem lényeg - felelt ingerülten.

Rettentően kíváncsi voltam, hogy mi folyik körülöttem, de volt egy olyan érzésem, hogy egy részét apám úgyis el fogja ma még mondani.

Amint hazaértem, felviharzottam a szobámba, és a fejemet a párnámba tuszkoltam. Fura érzés járta át a testem. Nem ez volt az első alkalom, mert már Jonghyun halála előtt pár nappal is megtörtént ugyanez. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy valaki figyel, pedig ahányszor körbenéztem, senki sem volt a közelünkben.

Aztán miután meghalt, az érzés is elmúlt. Hiába meséltem Baekhyunéknak, erről, csak kiröhögtek és paranoiásnak tartottak. Még én is beláttam, hogy lehet, túlzásba estem.

Aztán anya halála előtti nap újra visszatért ez a sejtelmem, erősebben mint előtte, és ráadásul valami halk suttogásfélét is hallottam a fejemben, de egy árva szót sem értettem, olyan halk volt. Most viszont csak a fejem fájt, semmi más, na meg a tudat is itt volt, hogy valaki figyel, de nagyon messze, és nem kell félnem...

- Hé, Kibum, apa lent vár - rázta meg a vállam Taemin. Kómásan ránéztem, és felültem. Arra sem emlékeztem, hogy mikor aludtam el.

- Megyek - azzal fel is álltam és elindultam a hallba.

Apa ott ült a kanapén, kissé még nyugtalan fejjel. - Szia - köszöntem egy hatalmas ásítást követően, és leültem vele szembe a fotelbe.

- Figyelj, Eli mondta, hogy nem értetted, mi volt az a kis incidens a plázában. Az egész annyi, hogy ők mondhatni nem a legjobb társaság számodra. Beképzeltek, szemtelenek és neveletlenek. – Hát, ilyen magyarázkodást általában a négyéveseknek szoktak mondani. Ráadásul még fel is húzott.

- Négy hónap múlva tizenhét leszek, szerintem már elég idős vagyok ahhoz, hogy el tudjam dönteni, kivel akarok haverkodni, és kivel nem - mondtam kicsit talán túl flegmán, mert apám szeme kikerekedett. De mielőtt folytathatta volna, felálltam és otthagytam.

Visszamentem a szobámba, és bár még csak hét óra volt, elmentem letusolni, és lefeküdtem Felesleges lett volna fenn maradnom, ha úgysem lesznek otthon. Nem is kellett sok ahhoz, hogy elaludjak.