Nem ölt meg senkit.
Még halálos sebet sem ejtett az ellenfelein, pedig mind azt hittük, hogy majd
vérfürdőt rendez. Tévedtünk. Mégsem lett szörnyeteg, legalábbis semmi nem utalt
erre. A harc végén is elköszönt a kentauroktól, és csak fáradtan nézett körbe a
sok halotton. Rettenetes látvány volt.
- Nyertünk - lépett
mellém Minho Taeminnel, aki egy pillanatra sem vette le a szemét a hercegről.
- Nélküle nem ment
volna. Csakis neki köszönhetjük. Kibum mindig a segítségünkre siet - engedtem meg
magamnak egy halvány mosolyt.
- Ő nem Kibum. Csak a
teste ugyanaz, semmi más - suttogta Taemin, majd sóhajtva elment tőlünk.
- Igaza van. Őt már
nem kapjuk vissza - tette a vállamra a kezét Minho.
- Valahogy sokkal
könnyebb volt, amíg nem jelent meg. Most itt áll előttünk, és nem bírom
elfogadni, hogy abból a srácból, akit szeretek, nem maradt semmi, csak egy test
egy teljesen új személyiséggel. - Mert hát így volt. Nem emlékezett ránk,
egyikünkre sem. Néha mégis, amikor egy pillanatra rám nézett, megdobbant a
szívem, mintha jelezne valamit. Talán azt, hogy bár emlékei nincsenek is
rólunk, ő ugyanaz, csak egy eddig rejtegetett oldalát látjuk most?
- Most mit csinál? -
kérdezte hirtelen Minho, mikor a herceget egy fénylő vörös energia vette körül,
ami egyre jobban kiterjedt a körülötte fekvő holtakra.
- Akikben még van
élet, azokat feléleszti - jelent meg Kris is.
- Hogyan? Egy
halottat nem lehet visszahozni - akadékoskodtam, mert ezt egyszerűen
lehetetlennek tartottam.
- Ő a Sátán, az
alvilág minden faja felett uralkodó lény. A holtakat ugyan nem tudja
feltámasztani, de akiknél még nem távozott el a lélek, azokat megmentheti. A
saját életéből ad át nekik. Nézzétek - mutatott a herceg felé, aki körül páran
mocorogni kezdtek.
- A saját életéből
adja, de hát így ő... meghal - próbáltam gondolkozni.
- Nem fog, még így
sem, hogy jelenleg nagyon gyenge - húzta mosolyra a száját. Kris-en látszott,
hogy boldog, mert visszatért Kibum. Őt nem érdekelte, hogy milyen formában,
neki csak az volt a lényeg, hogy visszatért.
- Még így is nagyon
sok a halott - néztünk újra körbe, miután a fény visszahúzódott a hercegbe.
Tény, hogy rengeteg démon visszatért, de még ő sem tudott mindenkit megmenteni.
- Vele kicsit
komplikáltabb lesz - termett hirtelen Kris mellett Kibum, majd leguggolt Tao mellé.
Halálra ijesztett ezzel a gyorsaságával.
- Nincs medálja sem,
képtelenség, hogy visszahozd az életbe - simogatta a barátja élettelen testét
Kris.
- Meg tudom menteni,
bár több energiát kell felhasználnom hozzá, mint az előbb ahhoz a párszáz
démonhoz. Kérlek, menjetek hátrébb - intett maga mögé. Itt nem jelent meg a
vörös fény körülötte, csak a jobb kezében, amit Tao egykori medáljának a
helyére illesztett.
Mindannyian mereven
figyeltük, ahogy Tao teste szívta magába az éltető energiát, egy teljesen új
medált létrehozva a régi helyén.
- Kibumnál is így
volt, amikor Taeyanggal harcolt. Megjelent a kék fény, és egy új medálja lett.
Már akkor is tudta használni ezt a képességét a tudta nélkül - emlékeztem
vissza arra a borzalmas jelenetre, amikor a szemünk láttára halt meg Key, hogy
megmentse a barátnőmet.
- Vigyázz - húzott
finoman hátrébb Minho, mikor Dreg közeledett felénk. Ijesztő volt, sokkal
ijesztőbb, mint a képeken, amiken láttam őt. Azokon nem nézett ki ennyire
hatalmasnak. De emellett gyönyörű is volt. Egy csodálatos példány, az egyetlen
a fajtájából, aki mindent megtesz a hercege védelméért.
- Semmi baj -
pillantott fel az óriásra Kibum. Nagyon kimerültnek tűnt, szinte ott ülve aludt
el, miközben Tao medálját építette újra. Dreg egy morgással válaszolt neki,
majd lefeküdt Kibum mögé, a hatalmas orrát a hátának támasztva.
Jó fél óra elteltével
Tao már Kris óvó ölelésében volt. Igaz, még alig állt a lábán, és Kibum úgy
látta, hogy néhány nap pihenés is kell neki, de tényleg élt.
- Köszönöm, Kibum. Én
annyira köszönöm - hálálkodott könnyes szemekkel Kris.
- Mondtam, hogy
megteszem - próbált felállni a herceg, de nem igazán sikerült neki. Teljesen
kimerítette az energiaforrását.
- Hadd segítsek -
léptem felé, de Dreg olyan hirtelen kapta felém a fejét, hogy kis híján
hátraestem ijedtemben.
- Jobb lenne, ha
lefeküdnél, felkísérhetlek a szobába - ajánlkozott Kris is.
- Nem kell, köszönöm.
Én inkább Dreggel maradnék - evickélt fel a sárkány hátára. - Itt leszünk a
kastély mögött az erdőben, nem megyek messze - mutatott a hely felé, majd Dreg
felemelkedett, és átrepült a falon.
- Nem bízik bennünk -
jelentette ki nemes egyszerűséggel Taemin, mielőtt bármelyikünk is feltehette
volna a kérdést.
- Én megértem.
Gondoljatok bele. Úgy jött ide, hogy mind féltünk tőle, most pedig gyengébb
nálunk. Én se merném itt álomra hajtani a fejem. Végig attól retteghetne, hogy
mikor támadja meg valamelyikünk. Így meg a sárkány védelmet nyújt neki - szólt
közbe Donghae, mikor odaért a többiekkel. Mindenkit megviselt ez a háború, ami
majdnem kudarcba fulladt, de mégsem. Sikerült megmenekülnünk, és amíg a herceg
védelme alatt állunk, talán több ilyenben nem kell részt vennünk.
- Még csak köszönni
sem tudtam a fiamnak - harapdálta csalódottan a száját Minhee.
- Úgysem emlékszik
rád, anya. Miért hiszitek azt, hogy van benne még Kibumból? - mérgelődött
tovább Taemin.
- Mert igenis van
benne. Nem túl sok, de valamennyi igen. Tudod, mekkora pusztítást végezhetett
volna itt az előbb, mikor felvette a sátáni alakját? Ha nem lenne benne Key-ből
egy darab sem, akkor a démonokat letörölte volna az alvilág színéről. Ehelyett
visszahozta őket. Neki olyan, mintha az előző énje beszélt volna hozzá, pedig
nem így van. Ez a herceg Kim Kibum, csak az az énje, amelyiket eddig elnyomott
az emberi része. Ez is ugyanúgy ott volt a másik mellett, csak nem tudott
felszínre törni - oktatta ki finoman Jonathan Taemint, és ezzel együtt az egész
bandát. Egyáltalán nem volt flegma vagy bunkó, teljesen higgadtan közölte ezt
mindenkivel.
- És te ezt honnan
tudod? - vonta kérdőre Taemin.
- Nem kell ezt tudni,
csak érezni. Jonghyun is ugyanúgy tudja, főleg, hogy ő nagyon is jól ismeri. De
ha figyeltek, akkor ti is észrevehetitek. Nem bunkó, nincs elszállva magától és
nem gyilkol - tárta szét a karjait, jelezve, hogy befejezte.
- Számomra akkor sem
az öcsém - vágta rá hirtelen Taemin, ezzel mindenkit meglepve. Ő volt az, aki
legjobban hitt Key visszatértében, erre pont ő nem volt képes elfogadni őt.
- Majd megnyugszik -
kelt a védelmére Minho.
- Szerintem temessük
el a halottainkat, aztán pihenjünk egy nagyot, ránk fér - váltott témát Minhee.
Fáradtak voltunk már az ilyen vitákhoz.
A halottak eltemetése
rengeteg időbe telt, főleg, hogy a vezéreink úgy gondolták, hogy bár a farkasok
és tündérek az ellenségeink voltak, őket sem dobhatjuk a folyóba. Pedig
megtettük volna, hiszen miattuk történt minden rossz. Talán annyit
köszönhettünk nekik, hogy Kibum visszatért közénk.
- Jonghyun - lépett
elém Jonathan.
- Hm? - fordultam
felé.
- Tudod, a herceg visszatért.
Szóval kettőnk között akkor ezennel mindennek vége szakad - mondta mindezt
olyan rezzenéstelen arccal, mintha csak az időjárásról beszélt volna. De engem
sem hatott meg igazán a dolog. Nem voltunk szerelmesek egymásba, egy kicsit
sem. Mi csak Key halála után megtaláltuk egymásban a lelki társat, hiszen
mindketten elvesztettük azt a srácot, aki elrabolta a szívünk. Talán emiatt is
értettük meg egymást annyira, és tettük félre a vitáinkat, gyűlöletünket.
Lefeküdtünk párszor, de mondhatni mindenféle érzelem nélkül.
- Így van - értettem
vele egyet.
- Nem fogok veled
harcolni érte. A halálod után évezredeket lehetek majd még vele, addig is
hagyom, hogy a tied legyen. De ne feledd, amit már egyszer mondtam. Ha egyszer
is megbántod, én fogok végezni veled - nyújtotta vigyorogva a kezét. Nem igazán
tudtam eldönteni, hogy a fenyegetése vagy az erőltetett vigyora ijesztett meg
jobban, de valamelyik nagyon. Ennek ellenére elfogadtam a jobbját.
- Akkor barátok -
mondtam ki azt, amit talán ő is akart.
- Ahogy mondod. Hozzá
indultál? - biccentett a kapu felé.
- Csak megnézem, mi
van vele. - Fogalmam sem volt, miért indultam el a kapu felé. Észre sem vettem,
hogy a lábaim automatikusan felé vittek. - Lehet, hogy Dreg miatt a közelébe
sem kerülök - röhögtem el magam, de Jonny már nem volt ott.
Idegesen folytattam
az utam az erdőn keresztül. Pontosan nem tudtam, hogy merre van, csak egy
ismerősnek tűnő energiafoszlányt követtem, amíg el nem értem hozzájuk. Dreg nem
mozdult, de figyelt. A hatalmas szeme rám meredt mindvégig, teljesen lebénítva.
A lábaim a földbe gyökereztek, szinte mozdulni sem tudtam. Én nem találkoztam
még vele, akár ellenségnek is tekinthetett.
- Dreg - hajoltam meg üdvözlésként, hátha ezzel
megérti, hogy semmi rosszat nem akartam.
- Mit akarsz itt? -
szólalt meg egy mély hang a fejemben. Meglepetten kaptam a fejem a sárkányra. Hogyan érthetem, amit mond? Nekem semmilyen
kapcsolatom nincs vele.
- Ez...te voltál? -
kérdeztem hitetlenkedve.
- Hmm...szóval érted,
amit mondok. Nem gondoltam volna - dübörgött újra a hangja a fejemben. Nem volt
kellemes érzés. A fejem zúgott a hangjától. Elképzelni sem tudtam, mit érezhetett
Kibum, amikor az elején beszélt vele, és még fájdalmai voltak tőle. Ha jól
emlékszem, akkor Dreg miatt akart öngyilkos lenni, mert kis híján őrületbe
kergette őt.
- Értem, mindent
értek - motyogtam alig hallhatóan. - De amikor Kibumnak mondtál valamit, azt
nem értettem - tettem hozzá.
- Persze, hogy nem.
Amit a hercegemnek mondok, azt csak ő hallja. Viszont amit neked, azt ő is hallaná,
ha ébren lenne - válaszolt kelletlenül. - Te viszont biztos közel állhattál
hozzá, ha értesz. Milyen kapcsolatban voltatok? - kérdezte, de nem
kíváncsiságból. A hangja sokkal inkább emlékeztetett egy kihallgatásra.
- Én a barátja
voltam, mielőtt meghalt. Összekapcsolódtunk a halála előtt nem sokkal.
Szerettük egymást, és én még mindig ugyanúgy érzek, mégha nem is ugyanaz, aki
akkor volt. De ez a kapocs elvileg megszűnt, mikor megölték - próbáltam
elmagyarázni neki, mert úgy véltem, hogy ő sem emlékszik semmire, ha Kibum sem.
- Hmmm...a kapocs nem
szűnt meg, mivel a herceg nem volt teljesen halott. Azoknak a démonoknak
köszönhetően nem volt esélye távozni. Csak az emberi része tűnt el, szinte
teljesen. Éppen annyi maradt belőle, amennyi szükséges az emberi alakjához -
világosított fel a jelenlegi helyzetről. Viszont engem az a rész fogott meg a
legjobban, hogy még mindig hozzám tartozott. Kibum még mindig csak az enyém
volt, senki másé. Az én egyetlen Kibumom, még akkor is, ha szinte elölről kell
kezdenem mindent.
- Vissza tudja venni
az emberi alakját?
- Majd ha
visszanyerte az erejét, akkor igen.
- Megnézhetem, hogy
van? - kérdeztem, de egy arasznyit sem léptem feléjük.
- Ne haragudj, de
nem. Nem bízok bennetek, ahogy ő sem. Jelenleg ki van szolgáltatva, nem tudja
megvédeni magát. Majd ha felébred, akkor láthatod.
- Mégis miért nem
bíztok bennünk? Itt a bátyja, a segítője, a barátai, és én, a pasija. Itt senki
sem akarja bántani - emeltem fel a végére egy kicsit a hangom, de őt egy
pillanatra sem lepte meg ez. Ugyanolyan mozdulatlanul feküdt, mint előtte.
- Hogy miért nem?
Őszintén nem tudom, mi miatt történt velünk, ami, de az előbb mondtad, hogy
meggyilkolták. Nem érdekel, hogy történt vagy ki tette. Nem tartozik rám, és ha
Kibumot nem érdekli, akkor engem sem. De ha ti mind ennyire szerettétek őt, hol
voltatok akkor, amikor ez történt? És ne gyere a kifogásokkal, hogy mert makacs
volt meg hasonlók. Sárkánydémonok vagytok, ami annyit jelent, hogy ha akarja,
ha nem, nektek mellette kell lennetek, és az életetekkel védenetek! - kezdett
el ő is erélyesebb hangon beszélni, ami csak rontott a fejfájásomon. - Szóval?
- emelte fel a fejét, és haragtól villogó szemekkel meredt rám.
Hol voltunk? Már én
sem igazán emlékeztem. Valami a démonokkal volt, és ők kötöttek le. Igaza volt
Dregnek, tényleg nekünk kellett volna vigyáznunk rá. Mondjuk én mindig is
magamat hibáztattam a halála után. Mondta, hogy rossz előérzete van, mégsem
vettem komolyan. Nem gondoltam volna, hogy a saját apja gyilkos lehet.
- Igazad van, nem
tudok mit felhozni. De ennek ellenére szeretjük őt, és képtelenek lennénk
bántani. Legalább annyit mondj meg, hogy mikor ébred fel? - adtam fel a
próbálkozást, hogy láthatom. Inkább beletörődtem, hogy várnom kell.
- Egy-két nap biztos,
de majd úgyis keresni fog titeket.
- Rendben, köszönöm -
fordultam meg, és visszaindultam a kastélyba. Elfáradtam, aludni akartam.
Két nap helyett négy
telt már el, és Kibum még nem mutatkozott előttünk. Minden nap türelmetlenül
vártam, hogy láthassam, de nem jött. Eléggé lefáraszthatta a harc, főleg, hogy
elvileg az ereje felét tudta csak használni, mivel a felébredése után egyből
elindult ahelyett, hogy pihent volna még. De tudta, hogy arra nincs ideje, mert
akkor a démonoknak befellegzett. Megint csak másokra gondolt, saját magára nem.
- Felébredt -
sóhajtotta a főcsarnokban Taemin, ahol beszélgetni szoktunk. Ő még mindig az
öccse ellen volt. Nagyon megviselte, hogy nem azt a Kibumot kapta vissza, akit
szeretett volna. Minho próbált beszélni vele, hogy legalább adjon neki egy
esélyt, és beszéljen vele, de hajthatatlan volt. Még nem nyugodott meg eléggé.
- Akkor nemsokára jön
- mondta lelkesen Tao. Ő is nagyon gyorsan felépült Key-nek köszönhetően. Alig
két napot pihent, és már kezdte is a parancsolgatást. Képtelen volt nyugton
maradni, és pihenni egy kicsit.
- Biztos megint a
sárkányával jön majd, mert nem bízik bennünk - dörmögte Taemin, de mi már nem
is igazán foglalkoztunk vele. Hagytuk, hadd durcázza ki magát.
- Meg is jött - nyílt
a kétszárnyú ajtó, és belépett rajta. Meglepetésünkre nem volt démoni alakban.
Sikerült visszatérnie az emberi alakjába, habár így sem volt már ugyanaz.
Hiányzott a rikító szőke haja. Ez a fekete hosszabb sem állt neki rosszul, csak
nagyon fura volt vele.
- Sziasztok - lépett
hozzánk, teljesen komoly arckifejezéssel. Nem mosolygott, mint előtte.
- Szia - köszöntünk
mind egyszerre, kissé ijedten. Aztán beállt a kínos csend. Senki nem tudott
megszólalni. Egyszerűen nem tudtuk, hogyan beszéljünk vele. Mintha egy
vadidegen ember állt volna előttünk.
- Minden rendben? Jól
vagy? - törte meg a csendet Tao.
- Igen, köszönöm -
felelt röviden, le sem véve a szemét rólam, ami kicsit zavarba hozott.
- Amúgy Tao vagyok.
Az egyik vezér. Ők pedig a sárkányok. A hölgy pedig Minhee - mutatott végig a
társaságon Tao.
- Gondolom, mi mind
jóban voltunk. Sajnálom, hogy nem emlékszem rátok - kért elnézést, de a
hangszíne semmit sem változott. Olyan érzelemmentesen beszélt, hogy az már
ijesztő volt. Mintha csak egy üres gép lett volna, semmilyen érzelem nem látszott
rajta. De az nem lehet.
- Majd újra
összeszokunk - erőltetett egy mosolyt az arcára Donghae.
- Igen. Taemin,
szeretnék beszélni veled később, rendben? - fordult a testvéréhez, aki
megmerevedett ültében. - Veled viszont most - mutatott rám, ezzel nem más
reakciót kicsalva belőlem, mint a kéksárkányból.
- Izé... rendben -
álltam fel lassan, és bizonytalan lépésekkel haladtam felé. Nem féltem tőle,
csak nem tudtam, hogy mit akarhat tőlem. - Menjünk - engedett maga elé, ezért
az ajtóhoz mentem, ő pedig követett.
Hosszú ideig egy szót
sem szólt, csak haladtunk az erdőben egyre beljebb, Dreg tartózkodási helyével
pont ellentétes irányba. Idegesített, hogy nem tudtam, miért akar velem
beszélni. Azon gondolkoztam, hogy talán Dreg mondhatott neki valamit, de akkor
meg minek akart ennyire elkülönülni a többiektől?
- Itt már jó lesz -
szólalt meg végre, ezért megálltam, és hátrafordultam felé. - Nyugodj meg, nem
foglak bántani, csak szeretnék választ kapni pár kérdésemre - dőlt neki az
egyik fának, és onnan figyelt.
- Mivel kapcsolatban?
- szedtem egy kicsit össze magam, és próbáltam nem arra koncentrálni, hogy
előttem áll, és egy ujjal sem érhetek hozzá, pedig annyira magamhoz öleltem
volna.
- Nem fogok kertelni,
Jonghyun - ejtette ki a nevem, és abban a pillanatban tért vissza belém az az
érzés, ami a kapcsunk kialakulásánál is.
- Honnan tudod a
nevem? Be sem mutatkoztam - tettettem meglepettséget, mégha nem is voltam az.
Tudta, mit érzek iránta, és a róla szóló gondolataimmal is tisztában volt.
- Mi volt köztünk?
Miért jött létre ez a kapocs? - hagyta figyelmen kívül a kérdésem, és a sajátját
tette fel helyette.
Mégis mit kellett
volna erre válaszolnom? Hogy évek óta belé voltam zúgva, bántalmaztam, aztán
megbocsájtott, végül lefeküdtünk, mert mindketten rájöttünk, hogy szerelmesek
vagyunk egymásba?
- Öhm... szerettük
egymást, ezért döntöttünk így - tömörítettem egy mondatba az egészet, hátha
ennyivel megelégszik.
- Értem. Én nem
emlékszem rá, és jelenleg még semmilyen érzelmet nem tudok mutatni, de a kapocsnak
köszönhetően a halálodig együtt leszünk. Mi a helyzet most, hogy az vagyok,
aki? - Egy újabb kérdés.
- Az utolsó héten már
kezdett előjönni ez az éned, bár nem számítottam rá, hogy egyszer itt lukadunk
ki, hogy újra meg kell ismerjük egymást. Bevallom, tartok tőled, mert nem
tudom, mire vagy képes, és hogy veszélyben kell-e éreznem magam a közeledben.
De ezek ellenére meg mindig ugyanúgy szeretlek, mint a halálod előtt -
fejtettem ki, hogyan is viszonyulok hozzá. Nem akartam neki hazudni, nem mintha
tudtam volna. Nagyon is tisztában volt vele, hogy az érzéseim egy cseppet sem
változtak felé.
- Rendben. Én most
nem tudom ugyanezt mondani neked. Nem akarom azt hazudni, hogy fülig beléd
vagyok zúgva, mert ez nem igaz, de te is érzed, hogy nem vagy nekem közömbös.
Én szinte nem is ismerlek téged, de talán a kapocsnak köszönhetően számomra még
ismeretlen érzéseket táplálok feléd. - Hogy tudta mindezt olyan közömbösen
mondani, hogy a hideg rázzon ki tőle? - Azt szeretném, ha tiszteletben tartanád
most ezeket, és nem nyomulnám rám úgy, mintha a barátom lennél. Lehet, hogy ez
most viccesen fog hangzani, de jó lenne, ha elölről kezdenénk mindent. Megfelel
ez így? - kérte ki a véleményem, amivel azért meglepett. Arra számítottam, hogy
arra kér majd, felejtsük el a kapcsot, és próbáljunk meg úgy élni egymás
mellett, mintha nem is létezne. De nem tett ilyet, csak szerette volna újra
felépíteni a kapcsolatunkat.
- Így van. A múltamra
már nem fogok emlékezni, tehát az nekem már mindegy, bármi is történt akkor
köztünk, az nem létezik. Kezdjünk mindent tiszta lappal, mintha ma találkoztunk
volna először. Most pedig menjünk vissza, még a testvéremmel is szeretném
megbeszélni a dolgokat - lökte el magát a fától, és elindult visszafelé.
- Na, mi volt, mit
akart? - kérdezték egyből a srácok, amikor visszatértünk, és Kibum kellő
távolságba ment Kris-szel.
- Csak beszélgetni,
hogy jobban megismerjük egymást - mondtam el a féligazságot hatalmas vigyorral
az arcomon, közben le sem vettem a szemem róla.
- Mondd mááár! -
nyafogott Minho, de eszem ágában sem volt mondani bármit is. Helyette csak
rámosolyogtam a hercegre, aki a hangzavar miatt felénk fordult. Engem már semmi
sem érdekelt, mert Kibum nem utasította el a viszonyunkat, és egy szóval sem
mondta, hogy nem szeret. Ő nem tudta, hogy mi az, amit érez irántam, én viszont
tudtam, hogy szeret. Ugyanúgy szeretett, mint előtte, csak még fel kellett
ismernie az érzéseit. Tudtam, hogy mi már a
halálunkig együtt leszünk.
