Életben vagyok, de talán mégsem. Nem tudom, ki
vagyok, ki voltam a felébredésem előtt. Csak belecsöppentem ebbe a világba,
ahova hívtak. Erős vagyok, ezt én is érzem, és a sárkány is mondta nekem. Azt
tudom, hogy a Sátán vagyok, a herceg valódi énje, az alvilág legerősebb lénye,
aki a démonokért felelős. De ki voltam előtte? Milyen volt az emberi
személyiségem? Mert volt olyanom, ebben biztos vagyok, de Dreg sem emlékszik
rá, ahogy a saját életére sem. Mindketten olyanok vagyunk, mint akik amnéziában
szenvednek, csak ezek az emlékek talán sosem térnek vissza, hiszen az emberi
részem halott, az akkori emlékeimmel együtt. A hosszadalmas álmom alatt a régi
énem megkért, hogy segítsem a démonokat, és keressem meg a bátyját, a
kéksárkányt, aztán végleg eltűnt a semmiben. Egyáltalán hogyan kerültem ebbe a
helyzetbe? Ki ölt meg?
Rengeteg kérdés
kavargott a fejemben, amikre egyszerűen nem tudtam választ találni. Mint egy
üres könyv közepe, aminek az eleje és a vége is üres. A végét én alakíthatom,
de az eleje sohasem telik be.
- Indulnunk kell - állt fel mellettem Dreg, nem sokkal azután, hogy felébredtünk. Én is éreztem,
hogy baj van, de nem igazán tudtam, micsoda. Aztán hirtelen bevillant egy kép,
ahogy két démon gyilkolja egymást.
- Vess véget neki! -
utasítottam telepatikusan a kéksárkányt, mert éreztem a jelenlétét, bár
fogalmam sem volt, hogy ki az.
-Teleportálva gyorsabban odaérnénk - javasolta a sárkány.
- Tudom. Viszont
előtte van egy kis dolgunk. Nem vagyok annyira erős még, hogy egyedül legyőzzek
egy egész hadsereget, segítséget kell kérnünk - avattam be a tervembe. Rengeteg
dolgot tudtam az alvilágról, mintha beleültették volna a fejembe. Tudtam, hogy
a démonokat a farkasok és a tündérek támadták meg, hogy a vámpírok és angyalok
a szövetségeseink, valamint hogy az ötödik nagyhatalom, a kentaurok semlegesek.
Ezek mind a fejemben voltak, ahogy az erőm használatáról minden, emlékeim
viszont egyáltalán nem voltak. Nem értettem a logikát.
- A kentaurokhoz akarsz menni? - kérdezte a társam. Csak egy apró bólintással
válaszoltam, majd felmásztam a hátára, és elindultunk.
- Segíteni fognak szerinted? - kérdezte Dreg már a levegőben.
- Fognak. Még egy
régebbi ügy miatt tartoznak a hercegnek. Nem pont nekem, hanem egy előzőnek, de
az nem számít. Ők becsületesek, nem fognak cserbenhagyni minket - válaszoltam. Ettől
viszont még nem kellett volna mindenképp a mi oldalunkra állniuk, mert ez a
segítség csak egy régi tartozás kiegyenlítésének számított.
- Kibum, aludj egy kicsit, még nem vagy teljesen
jól - dörmögte Dreg, miközben az égen szárnyalt.
Elképesztő volt fentről a kilátás. A fák is olyan aprónak tűntek alattunk,
mintha egy miniatűr makett lenne csak az egész.
- Te sem vagy, mégis
itt repkedsz velem - szálltam vele vitába.
- Én sokkal gyorsabban erőre kapok, mint te. Meg
csak féltempóval haladok, így rengeteg energiát megspórolok. Te viszont tényleg
pihenj kicsit közben, vigyázok rád. Délutánra a kentauroknál leszünk.
- Jó, pihenek egy
kicsit - adtam meg magam. Dregről lehetetlenség volt leesni, mivel rettentően
széles háta volt, és a vastag tüskék is védelmet nyújtottak. És még ő is vigyázott
rám.
- Kibum, itt vagyunk, leszállok - ébresztett a sárkány. Nem is emlékeztem, mikor
aludtam el. Álmodni sem álmodtam semmit, szinte kiesett minden azután, hogy
lecsuktam a szemem. Ez is csak arra utalt, hogy még feleannyira sem voltam jól,
mint szerettem volna.
- Csak ne taposs
össze senkit, ha lehet – nyújtóztattam ki a végtagjaimat, majd még egy nagyobb
ásítást is megengedtem magamnak.
- Elég nagy vagyok ahhoz, hogy lássanak – motyogta, miközben egy kisebb patak mellett
földet ért. Szép hely volt, bár semmiben sem különbözött a többitől. Ugyanúgy
zöldek voltak a fák és a fű, és kék az ég. Mégis teljes nyugalommal
töltött el a hely, talán azért, mert ott nem kellett semmilyen veszélytől
tartanunk.
- Már vártuk az érkezését
– lépett egyből mellém két félig ember, félig ló alakú lény. Elképesztőek
voltak, mást nemigen lehet rájuk mondani. Izmos, erős férfi- és lótest kapcsolódott
egymásba, ami elég bizarr, mégis csodálatos teremtést hozott létre.
- Honnan tudtátok,
hogy jövök? – kérdeztem meglepetten, miután lesegítettek Dregről.
- A vezérünk érezte a
jelenléted. De menjünk, már nagyon szeretné látni magát – indultak meg előttem,
én pedig követtem őket.
- Én inkább fent maradok, itt lent nem tudok
haladni a sok ág miatt – mormogta a
sárkány, és pillanatok alatt fel is emelkedett újra, hogy onnan tartson velünk.
- Egy ekkora
teremtménynek nem igazán kedvez ez az erdős rész, igaz? – kérdezte az egyikük.
- Sajnos nem, de ő
megoldja a problémákat – pillantottam fel, de a sűrű lombtakaró miatt nem sok
mindent láttam.
Ezután már csendben
haladtunk a kis földes ösvényen, amin jól látszott, hogy lópaták taposták ki.
Valahogy hangulatos volt az a kis erdei séta, igazán meg tudta nyugtatni a
lelkem.
- Kibum herceg,
üdvözöllek nálunk – tárta ki a karját az egyikük, és mielőtt észbe kaptam
volna, már a szoros ölelésében találtam magam.
- Én is örülök-hámoztam
le magamról a karjait, hogy alaposabban szemügyre vehessem. Testalkatra erős
volt, ez jól látszott az izmos testén. Ami viszont a leginkább megfogott, az az
éjfekete ló része volt. A többiek között egyiküknek sem volt ennyire fényes
fekete színe, csak neki, ez pedig tökéletesen illet a hosszú, lófarokba fogott
fekete hajához és barna szeméhez. Nem volt ázsiai, ez biztos, viszont nem
tudtam volna megmondani, hogy milyen nemzetiségű lehetett.
- Jared vagyok, a
kentaurok vezére. Amint megéreztem, hogy élsz, rettentő boldogság járta át a
szívem. Nem volt még herceg, aki ilyen rövid idő alatt ennyi mindent megtett
volna a démonjaiért – karolt át lelkesen, közben a sárkány is talált egy
számára alkalmas helyet a landolásra, ezzel mindenki figyelmét magára vonzva.
- Minden rendben lesz? – kérdezte, miközben letelepedett a fűbe.
- Természetesen –
mondtam hangosan, de ez Jaredet cseppet sem zavarta. Jól tudta, hogy nem neki
szól.
- Sajnos semmire sem
emlékszem, hogy mit tettem, vagy mit nem. Az a részem meghalt – ráztam meg a
fejem.
- Nem is ez a lényeg.
Gondolom, segítséget szeretnél kérni tőlünk, hogy megvédjük a démonokat – tért
egyből a lényegre.
- Ahogy mondod. Nem
akarom rátok erőltetni, de én nem bírnék velük jelenleg. Gyenge vagyok még. Az
erőm felét tudnám maximum aktiválni, de ők túl sokan vannak. Ha lett volna még
pár napom, akkor talán egyedül is szembeszálltam volna velük, de így muszáj
hozzátok fordulnom – ecseteltem röviden a problémámat neki. Jared csak csendben
hümmögött, miközben egy kupa bort nyújtott felém, amit nem utasíthattam vissza.
Náluk az egyenlő lett volna egy gyilkossági kísérlettel. A bor szent volt, ezt
tudni kellett.
- Tudod, évezredek
óta tartozunk a démonoknak ezzel a segítségnyújtással. Mikor rónánk le, ha nem
most? Nem szívesen veszünk részt ilyen harcokban, de jó lenne végre törleszteni
az adóságunkat, hogy utána már ne kelljen ezzel foglalkoznunk. Az én időm is
lassan lejár, és ha megválasztjuk az új vezért, nem szeretnénk azt, hogy neki
is ezen kelljen majd törnie a fejét – kortyolgatott bele a borába. – Ha akkor az
a herceg nincs ott, akkor most talán én sem lennék, sőt biztos. Soohyun jókor
volt jó helyen a bandájával.
- Mi történt akkor? –
kérdeztem rá, mert én sem tudtam, hogy mi miatt volt a tartozásuk, csak tudtam,
hogy egy régi ügy miatt.
- Én még gyerek
voltam. Egy nagyon kíváncsi és szeleburdi kisfiú, aki utálta a testőrségét.
Aznap is pont bóklásztam egyedül, miután nagy nehezen megszabadultam a két
követőmtől. Arra viszont nem gondoltam, hogy ezzel saját magamnak fogok
problémát okozni, és belefutok egy fiatal farkasfalkába. Ők még agresszívak
voltak, minden élőre rátámadtak, tehát rám is. Egyből felfogtam, hogy esélyem
sincs négy-ötük ellen, ezért menekülni kezdtem, ami nekik még tetszett is. Egy
eleven vacsorának néztek, szerintem legalábbis. A nagyobb folyóig értem el,
ahonnan már nem volt menekülési útvonalam. Feladtam, és csak vártam, hogy
valamelyik rám vesse magát, és végezzenek velem, de ekkor megjelent a nagy
Soohyun, és a démonjaival megvédett. Esze ágában sem volt életben hagyni a
farkasokat, mivel a mi területünkön támadták rám, ami véteknek számít.
Lemészárolták mind, engem pedig hazakísértek apámhoz, aki nem tudta, hogyan
hálálja meg. Soo csak annyit mondott, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor
leróhatják a köszönetüket, majd távoztak. Hát, azóta eltelt pár évezred, és
most itt vagyunk, hogy te jöttél segítséget kérni, mi pedig segítőkezet nyújtunk
neked – húzta halvány mosolyra a száját.
- Ezt tehát igennek
vehetem? – emeltem a számhoz a poharat, és kóstoltam bele az édes vörös italba.
- A vénekkel már
megbeszéltük, hogy segítünk. Te, még ha nem is emlékszel rá, megérdemled. Nem
szálltál el magadtól, még most sem, mikor már egy cseppnyi emberség sem maradt
benned. Ezt a szintet egy herceg sem érte el, mert addigra már beleőrültek a
hatalmukba, és megölték őket. Igen, segítünk neked, hogy utána már ne azért
lássunk csak vendégül, hogy ilyenekről beszéljünk – nyújtotta felém a kupáját,
hogy egy koccintással érvényesítsük a megállapodásunkat.
- Egyetértek, jobb
minél előbb letudni – húztam le én is a maradék boromat.
- Egy kicsit még viszont
várni kell az indulással. A fiúk már készülődnek, de eltart még egy kis ideig.
Addig is felajánlom neked a házamat, menj, pihenj még egy kicsit, hogy
valamennyi erőt magadhoz vehess – mutatott maga mögé, a házára.
- Köszönöm, szívesen
elfogadnám, de jobban szeretek a sárkányom közelében aludni. Ez olyan
megszokás, azt hiszem – húztam halvány mosolyra a szám.
- Megértem. Akkor
csak tegyél, ahogy szeretnél, szólunk, ha kész vagyunk – állt fel utánam.
- Na, minden rendben ment? – kérdezte
Dreg, mikor leheveredtem a biztonságot nyújtó szárnya alá.
- Pontosan –
ásítottam egy nagyot, és ismét mély álomba merültem.
Álmodtam, legalábbis,
reméltem, hogy csak álom volt. A farkasok és tündérek már megtámadták a
démonjaimat, és én tehettem semmit. Tehetetlen voltam, mert csak álltam, és
néztem, ahogy leigáznak mindenkit. Nem akartam, hogy így történjen, segíteni
akartam nekik, még ha rettegtek is tőlem. Mert így volt, éreztem rajtuk, mikor
a kéksárkánnyal beszéltem, hogy félnek tőlem.
Megértettem őket,
mert nem tudhatták, hogy ki is tért vissza valójában. Talán a kéksárkény még
reménykedett benne, hogy visszakapja a testvérét, de már nem így volt. Kívülről
sem nagyon hasonlítottam már sokban az emberi énemre, hiszen nem is tudtam
teljesen felvenni azt az alakom. Fekete, hosszabb hajam lett, a fekete
szárnyaim is kint voltak, az emberi arcom pedig eltorzította a démoni szarv és
megvastagodott bőr, de azért felismerhető voltam, gondolom.
- Herceg, mi készen
állunk – ébresztett Jared, már teljes felszereléssel. Nagy nehezen
kikászálódtam Dreg méretes szárnya alól. Előttem pedig ott álltak
felfegyverkezve a kentaurok. A legtöbbjüknél íj volt, a többieknél pedig dárda vagy
kard. Teljesen fel voltak szerelkezve, indulásra készen.
- Akkor indulhatunk –
simítottam végig Dreg szárnyán, jelezve, hogy szeretnék felszállni rá.
Természetesen ő egyből vette a jelet, és már úgy is helyezkedett, hogy a mellső
lábánál kényelmesen felmászhassak rá. Mintha
magát a Mount Everestet másznám minden alkalommal.
Sajnos annyira
gyorsan nem tudtunk haladni, mint szerettünk volna, mivel a kentaurok hiába
vágtattak szélsebesen, Dregnek így is vissza kellett vennie a tempójából. Egy
sárkány azért ezerszer olyan gyors, mint egy ló. Szóval mi kényelmes tempóban
repkedtünk fent, míg ők irdatlan tempóban vágtáztak alattunk, erdőkön, mezőkön
és hegyeken át. Nagyon szívósak, ezt
minden alvilági lény jól tudja róluk, talán éppen emiatt nem zargatja őket
senki sem, maximum csak véletlenül, mint ahogy akkor azok a farkasok is tették.
A fiatal lényeknél, nemcsak a farkasoknál, előfordul, hogy lázadni kezdenek, és
leszakadnak a nagyobb csoportoktól, azzal a vággyal, hogy ők majd önállóan
fognak élni. Hát, ilyenkor alakulnak ki ezek a véletlen támadások.
- Dreg, menjünk
kicsit lejjebb, kérlek – mutattam Jared felé, amikor már a démonok földjének a
határánál jártunk, és megcsapta az orrom a tömény vérszag.
- Megyek – kezdett el
gyorsan landolni, amitől kicsit megijedtem, mert féltem, hogy esetleg letarolja
a fél kentaursereget, de szerencsére nem így tett, mert éppen a vezér feje
felett fékezett le.
- Jared, gondolom te
is érzed. Itt már nagyobb a veszteség, mint szerettem volna, szóval vágtassatok
a közepébe, én pedig felülről érkezem – adtam ki neki az utasításokat, nem
mintha lett volna hozzá jogom. Na jó, volt hozzá jogom, hiszen erőm teljében
egyszerre tudtam volna szétszedni az összes alvilági vezért, csak ahhoz még
kellett volna egy kis idő.
Nemsokára a vár
közelébe értünk, ahol olyan látvány fogadott, amire a legrosszabb rémálmomban
sem tudtam volna számítani. Annyi halott volt, hogy már lépni is nehezen
lehetett köztük. Jared, tartva magát a tervhez, bevágtatott a kapun, míg én fent
köröztem egyet, hogy leszálljunk. Amikor ez sikerült, szinte mindenki
mozdulatlan lett a csatatéren, mintha megbénították volna őket. Jared várt,
ahogy mindenki más is. Én a szememmel a legfontosabb személyt kerestem, akit az
emberi énem rám bízott.
- Kéksárkány, ide –
pillantottam arra, amerről az energiáját éreztem, mire elindult az egyikük,
követve pár másik. Én is leröppentem Dregről, aki oltalmazóan zárta el az utat
köztem és az ellenség között.
- Te lennél a
kéksárkány? – kérdeztem tőle. Helyes fiú volt, elhinni is nehéz volt, hogy ő az
idősebb kettőnk közül, mikor én sokkal öregebbnek tűntem.
- Én… vagyok –
dadogta.
- Hm. Akkor te vagy a
testvérem. Látom, féltek tőlem, de nem kell. Azért vagyok itt, hogy segítsek
nektek lerendezni ezt a harcot. Az emberi személyiségem majdhogynem teljesen
megszűnt. Nem tudom, kik vagytok, milyen szerepet töltöttetek be az előző
életemben, de felelős vagyok a démonokért, és nem hagyom veszni őket – tettem a
kezem a bátyám vállára, akinek csalódottság csillogott a szemében. Nem róhattam
fel neki, hiszen nem engem várt. Őt már
nem kapja vissza, én pedig sosem fogom tudni pótolni őt.
- Egyáltalán nem
emlékszel ránk? – lépett elém az egyikük. Kicsit dinópofija volt, de valamiért nagyon
vonzó volt, ahogy a mögötte álló idősebb démon is, aki nem volt sárkány,
éreztem rajta.
- Semmire. Abban
biztos vagyok, hogy vele – mutattam itt az idősebbre – szoros kapcsolatban
állok, talán a segítőm lehet.
- Wu Yifan, de csak
Kris, és igen, eltaláltad – mutatkozott be, de nekem semmi nem rémlett sajnos.
- Remek, akkor vidd
innen őket, és a barátodat is. Még nem halt meg. Ha ezt túlélem, akkor majd
segítek rajta valahogy. Induljatok! – parancsoltam rájuk a végén, majd hátat
fordítottam nekik, és visszamentem a csatamezőre. Hiszen a harcnak nem volt
vége, csak kicsit belezavartam, emiatt szünetelt. De egész végig magamon
éreztem Thanos gyilkos tekintetét, ami rettentően irritált.
- Te halott vagy, mit
keresel itt? – kérdezte döbbenten.
- Ez csak a
szellemem, ami azért jött ide, hogy letépje a fejed, és kitűzze a kerítésre,
hogy elrémissze a hozzátok hasonló szemeteket – adtam választ az idióta
kérdésére.
- Mit tudnál te itt
kezdeni? Ha élsz is, feleannyi erőd nem lehet, mint az itt levőknek – mutatott
körbe.
- Ugyan már, Thanos,
vegyél vissza az egoista képedből, mert kezdesz nagyon irritálni – suhantam
hirtelen elé, teljesen az arcába mászva.
- Ezt pont te mondod,
jótékony hercegecske? – grimaszolt a végére.
- Tudod, semmire sem
emlékszem abból az időszakból, de ha szeretnéd látni, hogy mennyire nem vagyok
jókedvemben, akkor pofázz még tovább, és az elkövetkezendő tíz percet sem fogod
megélni, erről biztosíthatlak. Azt hiszitek, erősek vagytok, mert
lemészároltatok egy olyan népet, akiknek nem volt vezérük? A kentaurok sokkal
erősebbek nálatok, és már én is itt vagyok. Szóval fogjátok magatokat, és
kotródjatok, különben meghaltok. És igen, vedd fenyegetésnek, hiszen én itthon
vagyok, azt csinálok, amit akarok – tártam szét a szárnyaim, majd egy nagyot
suhintva velük, a közelebb álló farkasok és tündérek hátrébb kötöttek ki. –
Szóval hogy döntöttél? – néztem rá várakozóan.
- Valahogy így –
ugrott volna nekem, de Dreg olyan szélsebesen tette elém a hatalmas szárnyát,
hogy még én is megtántorodtam hirtelen. El is felejtettem, hogy ő is ott volt
mögöttem.
- Köszönöm – fújtam ki a levegőt, majd
összeszedtem magam. – Szóval így állunk, hát rendben – vettem fel a teljes
sátáni alakom. Ha eddig rettegtek tőlem, akkor ezután már tényleg volt rá okuk.
– Tietek a kicsik, én megyek Thanosra és a nőre! – csattantam fel, és kezdődött
is az igazi harc. Sajnálatukra mi még kipihentek voltunk a démonokhoz képest,
ráadásul a kentaurok, bár békés lények voltak, igen képzettek a
harcművészetekben, emiatt nem kellett aggódnom miattuk, és foglalkozhattam a
saját ellenségeimmel. Bevallom, nem volt egyszerű egyszerre kettő ellen
védekezni, mivel Tiana távolról, Thanos pedig közelről támadt.
- Ahogy látom, nem
igazán vagy a toppon – gúnyolódott Thanos.
- Ennek ellenére még
egy ujjal sem értetek hozzám – hajoltam el egy újabb támadása elől, közben
kicsit arrébb taszítottam Tianát. A lány sokkal gyengébb volt, mivel az előző
harcából elég szép sérüléseket kapott, ezért a támadásaimat rá irányítottam
inkább.
- Milyen férfi vagy te,
hogy lányokat bántasz, mikor itt vagyok én? – ugrott be közém és az éppen
felállni próbálkozó tündér közé.
- Pont te kérdezed,
aki a falkájával lemészárolt egy halom nőt és fiatalt? – mutattam körbe.
- Megérdemelték, ti
szörnyetegek vagyok, akik mindent uralni akarnak. Azt hiszitek, menők vagytok,
mikor az embereket zabáljátok, gyilkoltok, de közben próbáltok beilleszkedni
közéjük. Ez gusztustalan – folytatta a támadásait, amik nem igazán találtak
célba.
- Biztos így van, és
akkor mi a probléma? Rengeteg démon boldogan él fent az emberekkel évtizedek
óta, és semmi baj nem volt belőle – vontam vállat, mert nem igazán érdekeltek a
gondjai.
- A bátyád sem
teljesen százas, hogy képes volt átállni hozzátok, gyilkosokhoz. Ugyanolyan
ocsmány szörnyeteg lett, mit ti vagyt…
- Na, ebből elég volt
– kezdtem ideges lenni. –
Mindannyiunknak megvan itt lent a hibánk, ez van, nem tehetünk ellene semmit.
Figyelj, fogd a sereged maradékát, és húzzatok haza, ez az utolsó, hogy
szóltam. Eddig visszafogtam magam, de kezd elszakadni a cérna. Menjetek –
mutattam ismét a kapu felé, reménykedve, hogy tényleg elmennek, mielőtt
bekattanok.
- Nem arról vagyok
híres, hogy megfutamodok – vicsorgott rám.
- Rendben, akkor majd
kipaterollak én titeket – léptem magabiztosan felé, Dreggel mögöttem.
- Ugyan, fáradt vagy,
látszik rajtad, hogy már a sátáni alakod is teljesen lehúzza az energiád.
- Engem épp ez tölt
fel – hazudtam a képébe. Igazából teljesen lényegtelen volt, hogy milyen
alakban voltam, mert nem voltam teljesen jól még. – Na, kotródjatok! – léptem
újra feléjük, és még Dreg is morgott egyet, de nem hatotta meg Thanost, mert
megint támadni akart, de én megelőztem, és az előző hasonló energiahullámot
bevetve az egész bagázst hátrahajítottam a kapu felé. Nem akartam bántani őket,
de tudtam, hogy ha elkattan az agyam, akkor mindenkit meggyilkolok magam körül.
Még a démonokat is, pedig őket nem akartam. Szerencsémre a gyengébbek vették az
adást, és önszántukból elszaladtak, sőt még Tiana is úgy döntött, hogy hátrébb
vonul, és inkább kimarad.
- Engem ezzel nem
ijesztesz el, ha nem is rohadtál eddig a föld alatt, akkor most majd teszek
róla, hogy o…
- Hallgass! –
suhantam újból elé, és a torkánál fogva hajítottam el, majd mentem is utána. –
Nem veszed észre, hogy még így is gyengébb vagy nálam? Nem csak te, jelenleg
nincs olyan lény az alvilágban, aki engem legyőzhetne. Ha akarnám, az alvilág
összes nagykutyáját legyőzhetném egyszerre, de nem akarom. Annyit szeretnék,
hogy akadjatok le rólunk. Különben tényleg megöllek – szorítottam rá újból a
nyakára, bizonyítva, hogy egyáltalán nem vicceltem. Kezdtem tényleg elveszteni
az önuralmam, mert még akkor sem engedtem el, amikor már alig kapott levegőt a
szerencsétlen. Meg akartam ölni, de nem tettem. Elengedtem.
- Ezzel még… nincs…
vége – rázta a fejét.
- Legközelebb a
határig sem fogsz elérni, mert amint beteszed ide a lábad, cafatokra téplek.
Viszlát – intettem neki, és kihajítottam a területünkről, majd fáradtan túrtam
bele a hajamba.
- Kibum, mi majd
elkísérjük őket, hogy minden rendben legyen- lépett mögém Jared.
- Köszönöm. Mindent
köszönök, nélkületek nem ment volna. Sokan elestek? – néztem körbe.
- Senki sem, ahogy
tőlük sem túl sok. Vigyázz magadra, és a démonokra – veregetett vállon, és ők
is elmentek. Sikerült. Ahogy megígértem a régi énemnek, a démonok biztonságban
voltak, legalábbis akik még életben voltak.
