- Ma nehezen fog
menni az alvás, nem vagyok fáradt - sóhajtottam, mikor beléptünk a szobánkba.
- Majd segítek, hogy
az legyél - tapadt mohón az ajkaimra Minho, miután bezárta maga után az ajtót.
- Minho, ez... -
kezdtem volna ellenkezni, de nem hagyta.
- Csss, most nem
menekülsz –tolt az ágyhoz, de mielőtt ledöntött volna, levette a pólómat. Végül
tényleg az ágyon kötöttem ki, ahol a nyakam kezdte el csókolgatni, lassan egyre
lejjebb haladva. A jóleső érzésnek köszönhetően jó párszor hangosan felnyögtem,
mire huncutul rám mosolygott, majd folytatta.
Közben engem is
zavart már a felsője, ezért elkezdtem felfelé húzni neki, mire abbahagyta az
alhasam kínzását, és készségesen kibújt belőle. Felhúztam magamhoz egy gyors
csókra, majd elvált tőlem, és megint lefelé haladt, újra bejárva az utat a
nyakamtól nadrágomig. Annyira régen voltunk már együtt, hogy minden egyes
érintése az őrületbe kergetett. Kész kínzás volt számomra, de ő csak ugyanolyan
nyugodtan tette a dolgát. Minden csókja nyomán megremegtem, és egy halk sóhaj
hagyta el a szám. Akartam őt, mindennél jobban.
- Ez nem kell már –
fogta meg a melegítőnadrágom szélét, és gyorsan eltávolította rólam.
- Akkor az sem –
ültem fel, és szép lassan elkezdtem kigombolni a farmerja gombját, figyelve,
hogy a kezemmel minél többször érjek a már éledező dudorhoz.
- Ha így folytatod,
fél perc múlva sikítani fogsz, édesem – suttogta bele a fülembe, amitől
libabőrös lettem. Persze én már nem voltam annyira kegyes vele, hogy a bokszert
rajtahagyjam, mivel a kettőt egyszerre húztam le, amíg engedte a térdelő
pozíciója, ezután szembetalálkoztam az ágaskodó tagjával.
Perverz mosollyal
néztem fel rá, majd a már megszokott módon számba vettem a hosszát, és
nyelvemmel kezdtem izgatni, de mindent csak nagyon lassan, hogy ő is
szenvedjen. Sajnálatomra nem tudtam sokáig húzni az idegeit, mert a tarkómnál
belekapaszkodott a hajamba, és onnantól ő diktálta az iramot. – Imádlak –
sóhajtotta, kicsit sem lassítva. – Ebből elég – húzta ki magát a számból, és
visszadöntött.
- Azért csak finoman,
régen volt már – emlékeztettem mosolyogva, de tudtam, hogy felesleges. Minho
mindennél jobban odafigyelt rám.
- Ez csak természetes
– szabadult meg teljesen a ruháitól, és rólam is eltávolította a megmaradt
bokszert, majd a középső ujját benyálazva elkezdte feltérképezni az alfelemet.
- Ezt annyira nem
szeretem – kezdtem el nyafogni.
- Gyors leszek –
kacsintott egyet, és már a második is az első mellett kötött ki. Nem fájt, de
azért a kellemes érzéstől messze volt. A harmadiknál is csak a lepedőt
markolásztam.
- Csináljuk máár –
kezdtem el ficeregni, mire egy vigyort követően a bejárathoz illesztette magát,
és lassan befelé haladt.
- Bírod? – hajolt le
hozzám hosszas csókba invitálva, elterelve a figyelmem a lenti dolgokról.
- Csak tedd a dolgod
– vezettem derekára a kezem, mire végre mozogni kezdett. A kellemetlen érzés
pár lökés után megszűnt, és ahogy gyorsított a tempón, úgy adtam ki egyre
hangosabb hangokat. Minden egyes lökését élveztem, és nem értettem, hogyan
bírtam ki ennyi időt nélküle.
- Méég –
mélyesztettem bőrébe a körmeim, amikor már nagyon a végén jártam. Jól ismerve
egyből kezébe vette a tagomat, és mozgatni kezdte rajta a bőrt, ezzel
pillanatok alatt elérve, hogy kettőnk közé élvezzek.
- Jövök én is –
duplázta meg a tempóját, végeredményül belém élvezve. - Örülök, hogy végre
észhez tértél – adott egy csókot, majd kihúzódott belőlem.
- Megyek zuhanyozni –
másztam ki én is az ágyból, és tiszta ruhát véve magamhoz, a fürdőbe mentem,
hogy letusoljak. Boldog voltam, hogy hagytam magam, és nem ellenkeztem megint.
Minho is örült.
Miután végeztem, ő is
befoglalta a fürdőt, majd befeküdt mellém az ágyba.
- Szeretlek, Taemin –
húzott oda magához.
- Tudom, én is téged
– adtam egy utolsó puszit neki, odabújtam a mellkasához, és a szívverését
hallgatva aludtam el. Nem mondom, hogy jól voltam, de mindent meg akartam
tenni, hogy boldogabb legyek. Elvégre
igaza van Jonghyunnak, ha Kibum még él, akkor úgyis jönni fog, én nem tehetek
semmi mást, mint várhatok.
Reggel egyedül
ébredtem. Minho sehol sem volt, ami nem zavart, mert biztos dolga akadt.
Ilyenekből nem szoktam cirkuszt csinálni. Helyette inkább felöltöztem, és
elindultam Krisék irodaként szolgáló szobája felé, hogy érdeklődjek a továbbiak
felől.
- Szia - léptem be a
szobába, ahol csak anya volt. Kicsit zavarban éreztem magam a társaságában.
Valamilyen szinten olyan volt, mintha egy vadidegen lett volna számomra, nem
pedig az a nő, aki életet adott nekem. Talán
Kibum is ezt érezhette, amikor hozzánk került, de ha neki sikerült elfogadnia,
akkor nekem is menni fog.
- Jó reggelt, Taemin
- mosolygott rám.
- Hogy vagy? -
próbálkoztam társalogni vele, csak nem igazán tudtam. Legszívesebben elmeséltem
volna neki mindent, ami az évek alatt történt velem, de az még korai lett
volna.
- Jól vagyok. Te? A
fiúd nagyon aranyos, reggel találkoztam vele - tette lelkesen a végére.
Meglepett, hogy egyáltalán nem zavarta, hogy meleg vagyok.
- Igen? - nyögtem ki
zavaromban, de csak elnevette magát.
- Körbevezetett,
közben beszélgettünk. Nagyon szeret téged, és mondta, hogy sokat aggódott
mostanában miattad. Gondolom, megviselt... - harapta el a mondtad végét.
- Már akkor együtt
voltunk, mikor még angyal voltam, de aztán kéksárkány lettem a... - Terelni
akartam a témát Kibumról, de ugyanoda jutottam. Miért is ne ez történt volna?
Minden jelentős dolog mögött ő állt, mégsem akartam mondani.
- Értem. Jonghyunt is
nagyon megviselte a szerelme elvesztése - mondta kicsit komorabban.
- Tudtad, hogy ő és...Kibum?
- nehezemre esett kimondani a nevét anyám jelenlétében. Bár meglepő módon jól
viselte.
- Soha nem
barátkozott lányokkal, még csak a közelükbe sem ment. Mindig Jonghyunékkal
lógott - mondta teljesen közömbösen. Apám nem fogadta ilyen jól a hírt, amikor
megtudta, hogy nem érdekelnek a lányok. Azt pedig főleg nem, hogy egy démonba
estem bele, de szerintem amikor én is az lettem, már nem érdekelte. Elvileg
nekem akart jót, ezért egyezett bele, hogy démon lehessek.
- Ha éltél, miért nem
jelentkeztél? Kibum nagyon rosszul volt - vontam kérdőre, bár nem mintha lett
volna hozzá jogom.
- Apád egyből megölt
volna minket. Szerencsére azt hitte, hogy sikerült végeznie velem, ezért
rejtőznöm kellett. Nem tudod elképzelni, hányszor szerettem volna Key közelében
lenni, de csak egyszer sikerült kapcsolatba lépnem vele, amikor meghalt. Nem
akart visszajönni, ezért jeleztem neki, hogy én is sárkány vagyok, így talán
megérti, hogy élek még. Sajnos nem így történt...meghalt, bár nem akkor -
gördült le egy könnycsepp az arcán.
- Nekünk is hiányzik
- léptem hozzá bátortalanul, és finoman megöleltem.
- Tudod, ha jól
emlékszem, Kibum négyszer halt meg. Egyszer mielőtt démon lett, kétszer a
vizsgán, és tavaly. De eddig mindig visszajött, ezért abban reménykedem, hogy
most is ez lesz. Kris mondjuk nem hisz ebben, pedig ő volt a védelmezője -
magyaráztam neki, mire hirtelen abbahagyta a sírást.
- Igazad van, ő túl
kitartó ahhoz, hogy halott legyen. Most mennem kell - erőltetett egy gyors mosolyt
az arcára, és kiviharzott a szobából. Nem igazán értettem, mi lett vele, hogy
csak úgy elrohant.
- Taemin, már tíz
perce kereslek. Anyud mondta, hogy itt vagy - esett be fél perc múlva az ajtón
Minho.
- Miért kerestél
ennyire?
- Két sárkánydémon összekapott
az udvaron, szóltam anyudnak is, ő is odament most, de szerintem nem tudja
szétszedni őket, mert a többieknek sem ment - hadarta el egy szuszra az
egészet.
- És én mit tudnék
tenni szerinted? Majd Taóék elintézik - vontam vállat. Nem azért, mert nem
érdekelt, hanem mert tehetetlennek éreztem magam.
- Mondjuk te vagy a
kéksárkány, rád talán hallgatnak, erősebb vagy náluk. - Erősebb. Igen, ha azt nézzük, nagyobb erővel rendelkezem náluk, de
ennyi. A testvérem halála óta még a teljes démoni alakom sem vettem fel. A
kajálást is úgy oldottam meg, hogy Minho legyilkolta az áldozatot, én pedig
csak a legszükségesebb átalakulást hajtottam végre, majd megettem.
- Én nem vagyok
Kibum, hogy hallgassanak rám, Minho. Nem néznek fel rám, nem tartanak tőlem, a
legkevésbé sem tartanak alkalmasnak erre a rangra. Te is tudod, hogy ő is csak
azért adta nekem ezt a hatalmat, hogy démonként veled lehessek. Inkább adta
volna Krisnek, Taeyangnak vagy bárki másnak - fakadtam ki, de tényleg így volt.
Ha élne, és megkérdezném, ő sem tudna észérveket
felhozni, hogy miért kaptam meg Minhón kívül.
- Bolondságokat
beszélsz. Key azért adta neked, mert megérdemelted. Másképp is megoldhatta
volna, hogy démon legyél, de ő bízott benned, es abban, hogy jó kezekbe adja az
erejét. Ne legyél kishitű, hanem mutasd meg neki, hogy jól döntött, és méltó
vagy a kéksárkány ranghoz. Ne okozz neki csalódást - rázott meg finoman a
vállaimnál fogva, hogy észhez térjek.
- Csak azért mondod
ezt, mert szeretsz - makacskodtam tovább.
- Persze, hogy
szeretlek, de így is gondolom. Na, indulj! - parancsolt rám, de én csak elnevettem
magam.
- Mit röhögsz? -
nézett rám értetlenül.
- Nem áll jól neked
ez a dirigálás - dugtam ki rá a nyelvem, és hátat fordítva neki elindultam az
udvarra, remélve, hogy már minden rendben.
Tévedtem. Taóék és
anyámék is tehetetlenül nézték, ahogy a két férfi durva támadásokkal bombázza
egymást. Ijesztőek voltak, nem csodáltam, hogy senki nem mert közbelépni.
- Mi a franc ez? -
álltam meg anyámék között.
- Azon veszekednek,
hogy érdemes-e maradnunk, ha a herceg halott - válaszolt anyám.
- Megpróbáltunk
közbelépni, de egy ilyen támadás komoly sérülést okozna. Nem lenne szerencsés a
háború előtt lesérülnünk - szólalt meg Kris is. Végülis igaza volt. Ha
egyiküknek baja esik, máris csökken az esélyünk, hogy túléljük a háborút.
- Meg fogják ölni
egymást – vakarta a tarkóját Tao. Egy démonnal kevesebb, nem lenne nagy kunszt.
Engem sem igazán érdekelne, úgysem ismerem őket. Olyan lenne, mintha egy
vadidegent látnék meghalni.
- Vess véget neki! - parancsolt egy
ismeretlen hang a fejemben, mégis teljes testemben beleremegtem. Annyira
ismerős érzés járt át, mégis hátborzongató.
- Minden rendben? -
fordult felém aggódva Minho.
- Persze -
bólintottam egy rövidet. Biztos csak
hallucináltam.
- Teljesítsd a kötelességed mint kéksárkány!
- szólalt meg újra, és abban a pillanatban változtam át teljesen, több mint egy
év után.
- Taemin? - lepődött
meg Minho is.
- Utasítást kaptam -
morogtam magam elé, és vetettem magam a két lökött sárkány közé, ezzel
szétválasztva őket.
- Mi a ... - kezdett
bele az egyik, de mikor rápillantottam, elhallgatott.
- Ebből elég. Teljesen
értelmetlen, amit műveltek. Lehet, hogy Kibum már nem él, lehet, hogy igen, de
ez nem lényeg. Ha egy kicsit is figyelnétek, mind éreznétek a herceg erejét,
mert valahol van, még ha nem is tudjuk hol - dübörögtem idegesen. Éreztem azt a
rettentő hatalmat, amit csakis a herceg uralhat. Egy év után, végre újra
megjelent. Viszont nem voltam biztos benne, hogy Key az. Az a hang nem lehetett
az övé, túl rideg volt, szinte semmi érzelem nem volt benne. Ijesztő volt.
- Én is érzem már -
suttogta Kris, de cseppet sem boldogan. Ő is ugyanolyan értetlen
arckifejezéssel bámult maga elé, mint a többiek. - Ezt nem hiszem el - csapta
hirtelen homlokon magát, majd megragadta anyám karját, és maga felé fordította.
Mindenki zavarodottan nézte őket, még a két viaskodó is lenyugodott. - Nem
mondom, szépen átvertél minket - röhögte el magát Kris, amitől a hideg is
kirázott.
- Miről beszélsz? -
kérdezte kíváncsian anyám.
- Már az elején
gyanús volt, hogy milyen könnyedén fogadtad a fiad halálát. Amilyen szoros
kapcsolat volt köztetek, minimum egy hisztirohamod kellett volna, hogy legyen,
de nálad semmi...
- Mire akarsz
kilyukadni, Kris? - szakítottam félbe, mert nem igazán értettem a logikát.
- Arról, hogy Kibum
él, és anyád áll mögötte - mutatott az említettre.
- Nem is vártam mást
a herceg védelmezőjétől. Igen, én voltam az, aki a halála pillanatában magamhoz
teleportáltattam őt, és Dreget is. Nem volt egyszerű, de nem hagyhattam
meghalni a fiamat. Nekem ő a mindenem - nevette el magát anyám egy csepp
bűntudat nélkül. - A két testet egyből hibernálták, hogy a gyilkos energia ne
áradjon tovább a testükben, így mondhatni életben maradtak...
- De nem élhettek,
mert senki nem érezte őket. Mégis hogyan lehet, hogy most él? - tudakoltam
hitetlenül. Még mindig nem voltam képes elhinni, hogy az öcsém szólalt meg a
fejemben. Szinte lehetetlenségnek tartottam.
- Az első fél évben
nem mondhatnám, hogy éltek. A szívük szinte nem vert, épphogy csak néha. Aztán
elkezdtünk sárkánydémon energiát adni Kibumnak...
- Micsodát? Minjee,
ez veszélyes! - kiabálta le a fejét Kris, de anyám csak leintette.
- Majdnem húsz
sárkányunk áldozta fel magát a hercegért, de azt hittük, feleslegesen. Key nem
reagált rá, ezért jöttünk mi ide segíteni. Nem gondoltam, hogy most fog
felébredni.
- Te nem vagy
normális. Ezzel az egésszel lehet, hogy többet ártasz, mint segítesz! -
reklamált tovább Kris. A feje már vörös volt az idegtől, és szerintem nem
kellett volna sok, hogy anyámra vesse magát. Kettőjükön, Taóval együtt
hármójukon kívül senki sem értette, hogy miről beszélnek. Miért jelentene veszélyt Kibum ránk?
- Miről van szó? -
előzött meg Jonghyun a kérdés feltételében.
- Egy démon ha
meghal, veszít az emberi részéből. Key négyszer volt halott, szinte semmi nem
maradt belőle, csak a démoni része. Már a vizsga után észrevettem, hogy sokkal
agresszívabb, és lelkiismeret-furdalás nélkül öl. Most jelenleg a herceg, tehát
előfordulhat, hogy egy veszedelmes, hataloméhes gyilkos lett belőle, aki nemcsak
az ellenséget, de minket is legyilkolhat, ha olyan kedve van. Nem fogja
érdekelni, hogy a barátai, a klánja tagjai vagyunk, csak ölni fog - magyarázta
el Kris, miközben már teljes testében remegett a dühtől. Szerintem jobban örült
volna, ha az öcsém halott, minthogy egy szörnyetegként kelljen újralátni, akit
ezek szerint nekünk kell majd likvidálnunk, ha tényleg így lesz.
- De ez nem biztos,
lehet, hogy normális lesz, nem? - kérdeztem halkan. Én nem lennék képes bántani Kibumot, még akkor sem, ha az életembe
kerülne. Ahogy a mi sárkánydémonjaink, sőt a gyengébbek sem. Felnézünk a
hercegre, tiszteljük és szeretjük őt. Hogyan is várhatná el bárki is, hogy
megöljük őt?
- Fogalmam sincs, Taemin.
Viszont ez a hatalmas erő ijesztő, és közeledik - szorította ökölbe a kezét.
Félt. Még Kris is félt az öcsémtől, pedig őt nem bántaná, ebben biztos voltam.
Az egy év alatt szorosabb kapcsolat alakult ki köztük, mint anyával a tizenhat
alatt. Mellette érezte magát a legnagyobb biztonságban.
- És még a két ellenség
is a nyakunkon van már. Talán egy-másfél nap, mire ideérnek, nekünk meg még
tervünk sincs. Nem lesz ez így jó.
- Ne pánikoljunk
előre. Egy óra múlva megbeszélés, addig ne ölje meg senki a másikat - intett
Tao, és Donghae-vel, Kris-szel és anyával elmentek.
- Tudtam, hogy él,
látod? - fordultam Minho felé, aki csak szorosan magához húzott. De vajon meddig és hogyan? Mi fog történni,
ha újra megjelenik?
