39.RÉSZ

Éppen aludni készültem Jonathannal, amikor a telefonom rezgése megzavart. Nem kicsit lepődtem meg, amikor láttam, hogy Tao küldött sms-t, miszerint beszélni akar velem. Fogalmam sincs, miért, de gondolkodás nélkül mentem bele a találkozásba, és egyeztettem vele az időpontot, úgy, hogy a mellettem fekvő fiú ne jöjjön rá, mert biztos ellenezné, és meg akarná akadályozni.

Így történt, hogy hajnalban kiosontam a házból, azután találkoztam az ellenséges démonnal, és hallgattam a mondanivalóját.

- Akkor mégis miért kellek neked? - néztem rá értetlen kifejezéssel.

- Mert ha te mellém állsz, akkor talán elfogadnak a többiek is, és megértik, hogy nincs semmi rossz szándékom – próbálta röviden és tömören elmagyarázni a dolgot.

- Értem. És miért háborúztok egymással? - tettem fel egy újabb kérdést.

- Azért, amit mondtam, mert mi mások vagyunk, máshogy fogjuk fel a dolgokat, mint ti. Mi beletörődtünk, hogy gyilkos szörnyetegek vagyunk, ti pedig próbáltok még mindig emberek maradni, mikor már messze nem vagytok azok – húzta el a száját, amin elmosolyodtam.

- Tudjuk mi is nagyon jól, hogy mik vagyunk, de ettől még meg lehet próbálni rendesen élni. Te is próbálkozol emberként élni, hiszen ott van a céged. Bár nekem nehezen megy, nem szeretek az emberek között lenni sokáig – szomorodtam el a végére.

- Mert ölni akarsz – vont vállat, mintha tudná, miről beszéltem.

- Nem tudom megszokni őket, irritálnak – sóhajtottam fel.

- Neked nehezen is fog menni, de majd megérted, ha eljön az ideje - veregetett vállon, de nem igazán értettem, hogy miről beszél.

- Szóval a lényeg az, hogy te azt akarod, csatlakozzak hozzád, és fordítsak hátat az eddigi társaimnak – tereltem vissza a témát a kiindulási ponthoz.

- Szükségem van rád – vont megint vállat.

- Mégis miért? Most már erősebb vagy Jisubnál, nem jelent rád veszélyt, amíg te nem teszel ellenük semmit. Változtasd meg a klánod stílusát, és minden rendben lesz – próbáltam ésszerű tanáccsal ellátni, teljesen beletalálva a gondjai közepébe.

- Hát, itt a probléma, hogy egyszerűen nem tudom megváltoztatni őket. Nagyon sokan nem hallgatnak rám, és talán rád hallgatnának – tudatta velem a teljes okot, amiért kellettem neki.

- Adj időt, ezt még át kell gondolnom – vettem elő a telefonom az idő miatt, mert egyre világosabb kezdett lenni, és mert jelezni akartam, mennyire nem érek rá.

- Kibum? - szólított meg hirtelen valaki.

- Te? Izé... csak beszélgettem Taóval – kezdtem el egyből dadogva mentegetőzni, mert nem tudtam, mit keres ott.

- Látom – fonta össze a mellkasa előtt a karjait, miközben egyre inkább vörösödtem. - Nem gondoltam volna, hogy az ellenséggel üzletelsz a klánod háta mögött.

- Én tényleg csak...

- De akkor most elmondok neked valamit, egy hatalmas titkot, Kibumie – lépett közelebb, és rátámaszkodott a térdemre, arcával egészen közel hajolva az enyémhez, ezzel teljesen megijesztve - Én vagyok az a közeli áruló, akiről Siwon beszélt neked, mikor megölted. Kiskorom óta a keresztapámnak dolgozom – biccentett itt Taóra. Sikerült teljesen lefagynom, szerintem még levegőt sem vettem, csak meredtem a másik démon szemébe.

- Nem… - kezdtem el lassan rázni a fejem, egyre hátrébb dőlve tőle.

- Pedig így van, de nem mondhattam el. Tegnap, mikor megláttalak hercegként, egy pillanatra én is így reagáltam, aztán rájöttem, hogy ez nem is rossz. Hiszen így simán csatlakozhatsz hozzánk, és velem lehetsz minden gond nélkül, Kibum – húzódott hátrébb, teret adva nekem, de én remegve néztem a démonra. Féltem tőle.

- Hogy tehetted ezt? A többiek szeretnek téged, bíznak, bíztunk benned, te pedig az elejétől fogva átversz mindenkit! – kezdtem el hisztérikusan beszélni. - Sárkánydémon vagy! – mutattam a vállán ékeskedő jelre.

- Nem csak abban a klánban lehetnek sárkánydémonok, ez a rang nem választja meg, hogy hova kerül – ellenkezett tovább. - De mint tudod, Tao nem rossz démon, nem akar rosszat, hiszen ha ezt hinnéd, nem beszélgettél volna vele majdnem egy órát, és nem gondolkoztál volna el azon, hogy csatlakozz-e – vágta a fejemhez a dolgokat, amiket a végén mondtam Taónak.

- Héj, ne támadd szegényt – állt fel az említett, és húzta el őt előlem, mielőtt idegösszeomlást kaptam volna ott a padon. - Csak gondold át, amit beszéltünk, nem szeretnék erőszakhoz folyamodni, ezért is hívtalak ide beszélgetni – fordultak vissza felém, de abban a pillanatban már esélytelennek láttam, hogy velük legyek.

- Én most megyek – pattantam fel hirtelen, és távozni készültem, de elkapott.

- Kérlek, gyere hozzánk, és végre együtt lehetünk – próbált kedvesen beszélni velem, de nekem inkább hallatszott könyörgésnek.

- Engedj el, Jonghyun! Jelenleg látni sem akarlak, sem itt, sem a klán tagjai között. És örülj, hogy nem öllek meg itt helyben – töröltem meg a szemem, és kihúzva a kezem Jonghyunéi közül, elfutottam, és hazáig meg sem álltam, ahol próbáltam halkan bemenni az ajtón.

- Merre voltál? - lépett elém Kris, nem kis szívrohamot hozva rám.

- Csak levegőztem - mondtam félig igazat.

- És miért sírtál? - törölte meg az arcom.

- Csak előtörtek a régi emlékek - hazudtam rezzenéstelen arccal Kris képébe, amire nem igazán voltam büszke.

- Aham, már azt hittem, hogy Tao és Jonghyun miatt - fogta meg erősebben az ép vállam, jelezve, hogy nem igazán díjazza a hazugságom.

- Nem tudom, miről beszélsz - vágtam meglepett arcot.

- Arról, hogy hajnalban kiosontál a házból, beszélgettél Taóval, hogy átállj-e hozzá, majd megjelent Jonghyun, aki egy szaros kis áruló, te pedig kitiltottad a klánból - mondta vissza tömören az egész beszélgetésünket. Én észre sem vettem, hogy a közelünkben van.

- Én csak esély adtam Taónak, hogy elmondja, amit akar, Jonghyun... nem értem, miért csinálja ezt velem - tört el nálam ismét a mécses, és sírva fakadtam. Nem akartam elhinni, hogy képes volt ennyire tönkretenni az életemet. Először elutasított, mert szerettem, majd erőszakoskodott velem, kitépett egy darabot belőlem, ezzel megjelölve, hogy hozzá tartozom, mert szeret, aztán meg kiderült róla, hogy egy áruló, aki mindenkit átvert. Ezek után hogyan gondolhatta azt, hogy majd boldogan megyek vele Taóhoz, és elfelejtek mindent, mert vele lehetek?

- Tudod, én is éreztem hasonlót, sőt, néha érzek is - húzott magához.

- Tao miatt? - szipogtam el halkan a kérdést.

- Ő volt életem szerelme, még talán most is az, de a sok rossz miatt nem tudok neki megbocsájtani. Hiányzik nagyon, és sokszor elgyengülök, mert vissza szeretnék menni hozzá, de nem tehetem. Azt a fajta életet lezártam, hiába akar megváltozni, nem fog tudni - ült le velem a kanapéra.

- Nagyon próbálkozik, sikerülhet neki. - Ezen a mondatomon még én is meglepődtem, mert nem igazán értettem, hogy miért is fogtam az ő pártját.

- Hidd el, nem fog - rázta meg a fejét.

- Neked is sikerült - erősködtem tovább.

- Nem igazán. Elképzelni sem tudod, menyire nehéz visszafogni magam, hogy ne tépjem szét a pácienseimet. Olyankor forr a vérem, és minden embert elképzelek, ahogy sikítva könyörög az életéjért. Ilyenkor általában levadászok pár állatot, csak hogy csillapítsam a vérszomjam - mesélte szégyenkezve. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ilyen gondjai vannak. Mindig nyugodtnak és békésnek mutatta magát, semmi okot nem adott rá, hogy ilyeneket gondoljunk róla.

- Értem - próbáltam bíztatóan rámosolyogni, bár kétlem, hogy sikerült volna, mert teljesen máshol jártak a gondolataim.

- Jobban jársz, ha elfelejted Jonghyunt - simított végig a hátamon.

Elfelejteni? Pont ő mondott ilyet, mikor évek alatt nem sikerült kiverni a fejéből a férfit, akit szeretett...

- Próbálok Jonathanre összpontosítani, de valahogy mindig Jonghyunnál lyukadok ki. A vámpír iránt is érzek valamit, de soha nem lesz olyan erős, mint Jjong iránt. Bármennyit is árt nekem, vagy töri össze minden alkalommal a szívem, az iránta érzett szerelmem nem fog változni - ismertem be neki az érzéseimet.

- Nekem már az is elég, hogy nem vagyok közömbös - jelent meg Jonny is. Valahogy mindenkinek sikerült a legrosszabb pillanatban megjelennie aznap.

- Ez nem az én napom - sóhajtottam kedvtelenűl.

- Menj, készülj össze, lemegyünk az alvilágba a démonjaidhoz, aztán elvisszük Dreget Sárkányföldre, és pár napot ott maradsz, hogy rendbe jöjjön a vállad, mert ha így folytatod, naponta varrhatlak majd össze - irányított Kris a szobám felé. Nem sok kedvem volt találkozni a többiekkel, de este megígértem nekik, és nem akartam, hogy hazugnak tartsanak már az első alkalommal, mert akkor nem fognak bízni bennem. Úgyhogy kivettem a táskámból pár értelmes göncöt, és befoglaltam a fürdőt.

Mindennél jobban vágytam már egy hosszas, nyugalmas fürdőzésre a kádban, de ismét csak egy gyors zuhanyra volt időm. Az utóbbi időben mindig kapkodnom kellett, mert mindig volt valami program, ami keresztbe húzta a számításaimat. Ez alkalommal is csak letusoltam, felöltöztem, megigazítottam a hajam, és mentem is vissza a nappaliba.

- Tudtad, hogy Dreg barlangjánál van egy meleg vízű forrás, pont a védett területen belül? - kérdezte lelkesen Jonny, mikor beléptem.

- Nem voltam még ott, csak álmomban, de akkor is csak egy mezőn.

- Hát majd ma leszel már ott is - veregetett vállon a dokim. Szerettem Kris-t nagyon, és mindennél jobban bíztam benne. Ő sosem árult el, csak az elején, de akkor okkal, mert nem mondhatta el, ki is vagyok valójában.

- Én elmegyek addig haza apámhoz, mert biztos azt hiszi, hogy megöltek - nevetett a vámpírom.

- Rendben, akkor menjünk - terelgetett ki minket a házból Kris. Kíváncsi voltam, hogy Jonghyun elment-e már, vagy még nem. Inkább az elsőt szerettem volna, mert nem volt kedvem találkozni vele. Egész végig csak átvert, és én nem voltam benne biztos, hogy meg tudom bocsájtani neki. Talán évek vagy évtizedek múlva, ha már nem lesznek harcok a démonok között, újra beszélni fogunk egymással, de jelen pillanatban látni sem kívántam, sőt, még hallani sem akartam róla.

- Akkor délután találkozunk itt - állt meg előttem Jonathan.

- Rendben - bólogattam gyorsan.

- Vigyázz magadra - ölelt szorosan magához, és adott egy puszit a számra, ami jó érzéssel töltött el. Szeretett, még úgy is, hogy hivatalosan már egy árulóhoz tartoztam, de ő nem foglalkozott vele. Szerinte az volt a lényeg, amit én érzek, nem pedig az, amit rám erőltetnek az akaratom nélkül. El akartam felejteni Jonghyunt, semmi másra nem tudtam gondolni, csak erre. Gyökerestül ki akartam tépni a szívemből, hogy ne okozhasson több fájdalmat nekem, de nem ment.

- Nem lesz baj - engedtem el, és megpróbálkoztam egy halvány mosollyal, hogy megnyugtassam.

- Remélem is. Szia - simított végig a karomon, és távozott.

- Sokkal jobban illik hozzád - kacsintott Kris. –Na, jöjjön, hercegem - nyújtotta felém a karját, hogy átteleportáljunk az alvilágba.

- Ne bolondozz - fogtam meg a kezét. Nagyjából már tudtam egyedül is teleportálni, de sokkal kényelmesebb volt, ha valaki mással tettem. Így kevesebb esély volt rá, hogy valamit elrontok.

- Kibum - fogadott a kapu előtt Donghae és Kevin.

- Sziasztok - köszöntem nekik, és együtt mentünk befelé. Útközben eszembe jutott az első alkalom, amikor a bácsikámmal haladtunk a régi kastély felé, ahol végül démon lettem. Szerencsére már nem fájós lábbal sétálgattam, és negyedannyi időbe is telt, mire odaértünk.

- Az étkezőbe megyünk - informált Hae, én meg mentem utána. Lélekben nem nagyon voltam ott velük, de próbáltam nem kimutatni nekik ezt. Fáradt voltam a sok dologtól, amik az utóbbi napokban történtek, és már csak egy jó kis pihenésre vágytam.

- Ne ijedj majd meg - nevette el magát Kevin, mielőtt kinyitotta volna a kétszárnyas, tömör faajtót. Hát, meg nem ijedtem, de meglepett, hogy minden démon ott volt bent, két oldalról sorfalat állva nekem. Kissé olyan hangulatú volt, mint amikor régen a nagy királyok vonultak be a kastélyaikba.

- Üdvözlünk - hajoltak meg sorban, ahogy megindultam befelé. Teljesen zavarba jöttem, és csak vörösödve vigyorogtam nekik.

- Már lassan egy órája várták, hogy gyere - motyogta mellettem Donghae.

- És mégis mit akarnak tőlem? - kérdeztem halkan.

- Kibum, tizenhét éve várják, hogy előkerülj, szimplán csak örülnek neked - csapott vállon.

- Mától te ülsz Jisub helyén. Mindenki tudja, mi történt tegnap, este elmondta nekik a bácsikád. Ha Taeyang bandája és mi nem állunk ki érte, akkor ő már nem élne - ismertette velem az éjszaka történt eseményeket.

- Csak azért él, mert a bácsikám, nehéz volt visszafogni magam, hogy ne tépjem ki a szívével együtt a medált - ismertem be a bennem feltörő akkor érzelmeket.

Időközben megérkeztem az újdonsült asztalomhoz, amin egy hatalmas torta díszelgett. Nem túlzok, tényleg óriási volt. „Mindent a Hercegért! Boldog Születésnapot” - ez a felirat díszelgett a közepén, nagy betűkkel. Ezen kívül más nem volt rajta, nem volt túldíszítve, inkább az egyszerűség dominált, ami sokkal jobban illett is hozzá.

Szülinapom volt. Nem felejtettem el, csak nem akartam foglalkozni vele, meg időm sem volt rá. Nem gondoltam, hogy ők készülni fognak rá, hiszen a többség nem is foglalkozott velem soha.

- Minden rendben? - kezdett el aggódni Minho, amikor odalépett hozzám.

- Persze... csak meglepődtem - töröltem meg a szemem a könnyeimtől, amik úgy törtek elő, hogy észre sem vettem.

- A vér szerinti családod lehet, hogy már nem számít neked, de itt vagyunk neked mi. Nemcsak mert te vagy a hercegünk, hanem mert a barátunk is. Az összes itt lévő démon segített az előkészületekben - mutatott körbe a megtelt termen.

- Hát akkor boldog szülinapot! - lépett oda mellém, és adott egy nagy, csattanós puszit az arcomra.

- Boldog szülinapot! - kiabálta el magát mindenki. Nagyon aranyos volt tőlük, hogy gondoltak rám, de azért hiányzott a régi családias ünneplés anyuval és a srácokkal, akik már barátnak sem mondhatóak. Pedig Chanyeolékkal is rengeteg emlékem volt, amikre egész életemben emlékezni fogok.

- Köszönöm, komolyan - próbáltam egy halvány mosolyt erőltetni az arcomra, de nem igazán akart sikerülni.

- Hát akkor az ajándékod mi közösen adjuk - nyújtott felém egy kisebb dobozt Donghae. Lelkesen bontottam ki, és vettem ki belőle egy ezüst nyakláncot, amin egy pici sárkánymedál volt. Mind az ötüknek megköszöntem.

- Tudom, hogy legszívesebben megölnél, de azért tőlem is kapsz ajándékot - lépett ki a sorból a bácsikám. - Igazad volt, Kibum. A gondolatmenetem elég pocsék volt, belegondolni sem akarok, hogy mit akartam tenni veled - adott a kezembe egy hatalmas borítékot.

- Ez mi? - néztem rá nagyokat pislogva.

- Ezek a fenti ház papírjai, ami a tegnapi naptól már hivatalosan is a tied. - Nekem adta a hatalmas házát csak úgy, a tizenhetedik születésnapomra. Ha nem mondta volna, hogy a tegnapi nap óta, biztos lettem volna abban, hogy csak a bűntudat miatt tette, de nem így volt.

- Bácsikám, ezt nem fogadhatom el. Veled mi lesz?

- Átköltöztem a lakásomba, onnan is tudom irányítani az ügyeket. Ez a ház most már a tied és azoké, akiket beengedsz oda - mosolyodott el.

- Köszönöm - öleltem meg, annak ellenére, hogy még mindig elviselhetetlen vágyat éreztem, miszerint holtan szeretném látni.

Az ajándékozás után felvágtam a tortát, és kiosztottam azok között, akik szerettek volna enni belőle. Ezek inkább a fiatalabb démonok voltak, akik nemrég változtak át, mivel a többiek már csak húson éltek. Utána még beszélgettünk kicsit, majd elindultunk visszafelé, mert Jonny és Dreg is várt már.

- Mindent köszönök - integettem nekik, mielőtt kiléptem a nagy kapun.

- Nagyon meglepődtél - borzolt a hajamba Kris.

- Nem számítottam rá - nevettem el magam.

- Kibum, beszélhetnénk? - zavart meg a beszélgetésben Jonghyun.

- Megmondtam, hogy nem akarlak itt látni - förmedtem rá dühösen.

- Ott megvárlak - biccentett a dokim a nem messze álló fa felé, és választ sem várva otthagyott az árulóval.

- Csak szeretnék bocsánatot kérni, amiért ezt tettem. Megértem, hogy nem akarsz a közelemben lenni, de nekem szükségem van rád - fogta meg a kezem.

-Neked vagy Taónak? - kérdeztem megvetéssel a hangomban. Számomra Jonghyun idegen ember lett, egyre inkább azt éreztem, hogy nem is ismertem őt igazán korábban, mivel nem tudtam, hogy mennyi hazugság abból az időből, amit régen vele töltöttem.

- Mindkettőnknek, de nekem jobban. Nem akarlak elveszíteni, te vagy a legfontosabb személy az életemben. Mit tegyek, hogy ezt megértsd? - nézett kétségbeesetten rám.

- Nem kellett volna ennyit hazudnod nekem. Több csalódást és bánatot okoztál, mint az eddigi életemben mindenki összesen - vágtam a képébe a szomorú igazságot.

- Key, én szeretlek. Nem lökhetsz el magadtól, már hozzám tartozol - simította meg a sérült vállam.

- Erőszakkal érted ezt el, nem törődve az én érzéseimmel. Ha szeretnél, akkor nem tennél ilyeneket - löktem el mérgesen magamtól. Nekem fájt a legjobban, hogy ilyen hangnemben beszélek vele, de biztos voltam benne, hogy ha megbocsájtok neki, ugyanúgy tönkre fog tenni lelkileg. Erre viszont nekem semmi szükségem nem volt, mivel még rengeteg probléma állt előttem.

-Tényleg sajnálom. Akkor legalább ezt fogadd el, szülinapodra vettem még múltkor - vett elő egy karkötőt a zsebéből, és a kezembe nyomta. Amikor megláttam, még a szívem is megállt egy pillanatra, és a mérgem is csillapodott. Annak a karkötőpárnak az egyikét tartottam a kezemben, amiből régen vettünk már egyet, csak elhagytam, és utána sehol sem találtunk már. Ő most mégis talált egyet, ennyi idő elteltével.

- Ezt hol találtad? - kérdeztem az ékszert forgatva az ujjaim közt.

- Azóta ezt kerestem, végül Yongguk felhívott Londonból, hogy talált egyet, megvette és elhozta - magyarázta el. Bevallom, meghatódtam. Nagyon szomorú voltam, amikor elhagytam, mert sokkal többet jelentett nekem bárminél. Akkor azt hittem, mérges lesz, mégis ő nyugtatott engem, hogy nem történt nagy baj. Pedig láttam rajta, hogy igenis bántotta, talán még azt is hitte, hogy számomra nem olyan jelentős személy, mint én neki.

- Értem, de... nem fogadhatom el - nyújtottam vissza neki beharapott ajkakkal, hogy ne bőgjem el magam. Nem szerettem volna, hogy ha elfogadom, azt higgye, minden rendben köztünk.

- A tied, ha akarod, dobd el, vagy ajándékozd el, de én mindenképp szerettem volna odaadni neked, hogy lásd, igenis érdekeltek az érzéseid - tolta el a kezem.

- Jó, akkor majd eldobom - vontam vállat makacsul, és zsebre tettem az ajándékot. Megbántottam vele, láttam az arcán, de én semmiségnek véltem ahhoz képest, amit ő művelt velem. - Most megyek, sok dolgom van még - fordítottam hátat neki, de nem engedett menni. Erősebben megmarkolva a csuklóm rántott vissza magához. A másik kezével megtámasztotta a fejem, és megcsókolt. Nem olyan durván, mint azelőtt, de magabiztosan.

Az elején megpróbáltam ellökni, hadonásztam, időközben mégis abbahagytam, és még vissza is csókoltam. Valamiért a szívem sokkal erősebb volt az agyamnál. Ő Kim Jonghyun volt, a pasi, aki az első szerelmem volt, és tudtam, hogy örökké az is marad. Hagytam, hogy az iránta érzett érzéseim irányítsanak, és élveztem, ahogy a nyelve az enyémmel érintkezik. Ez volt az első csók vele, ami igazán jólesett, és még én sem akartam abbahagyni, mégis megtettem.

- Látod, te is szeretsz - motyogta az arcomba.

- Ez így van, de akkor sem tudok megbocsájtani. Sajnálom. Az előbbit pedig vedd búcsúcsóknak - léptem el tőle, és hátat fordítva neki Kris felé mentem.

- Kibum, ne csináld ezt, szeretlek! - kiabált utánam kétségbeesetten, de nem fordultam meg, mert ha megtettem volna, akkor biztos elnyeri a bocsánatomat, amit nem akartam megadni neki.

- Menjünk - töröltem meg a szemem a dokim mellett, és megfogva a kezét felteleportáltunk a háza elé, ahol újabb meglepetés várt.

- Szia, Bummie, beszélhetnénk? - tette fel Taemin a kérdést, mellette Minhóval. Elegem volt, és legszívesebben kitéptem volna a saját szívem, csak hogy megszabaduljak ezektől a beszélgetésektől egy ideig.