21.RÉSZ

- Kibum, ébredj fel! - hallottam Dreg hangját. Semmim sem fájt, ezért nem értettem, hogy mi is történhetett. Vagy meghalt Dreg is, és velem maradt a lelke, vagy csak hallucináltam az egészet, mert nem akartam egyedül lenni ott, ahol voltam. - Kelj már fel, nem halhatsz meg, a francba is! - dübörgött tovább a hangja.

Nehézkesen nyitogatni kezdtem a szemem, de a hirtelen fény miatt semmit sem láttam. Aztán mikor kezdtem hozzászokni, Dreg hatalmas pofáját láttam az arcomba nyomódni, majd távolodni.

- Meghaltam? - kérdeztem rekedtes hangon, közben lassan körbenéztem. Ismerős volt a hely, a sárkányok földjén voltam. Csak azt nem tudtam, hogy mit is keresek ott. A sárkánydémonok haláluk után oda kerülnek?

- Hát, az emberi részed, az halott, a démoni pedig még küzd valamennyire, de medál nélkül nehezen megy neki. Éppen ezért most átadok neked egy újabb adagot az erőmből, de… - állt meg, és komoran nézett a hatalmas szemeivel. Felültem, hogy jobban lássam. Megint nőtt valamennyit.

- De mi? - kérdeztem kétségbeesetten. Ha valaki úgy hagy abba egy mondatot, hogy de, abból sosem szokott jó lenni. Másrészről meg mi lehetett volna rosszabb annál, hogy majdnem teljesen halott vagyok?

- Az újabb adag előtt kicsit erősödnöd kellett volna. Nem tudjuk, hogy mekkora erőt bír el a szervezeted egyszerre, és akár kárt is tehet benned, főleg úgy, hogy a tested elég ramaty állapotban van - tartott megint szünetet.

Egyből felfogtam, mit akart mondani, és azt is előre tudtam, hogy mi lesz majd a kérdése: Akarom-e, hogy életben tartson, akár egy kis ideig is, hogy megküzdhessek Taeyanggal. Úgy is, hogy lehet, a végén végleg meghalok, de nem biztos.

- Mennyire rossz a helyzet? - érdeklődtem a fizikai állapotom felől, mert így, ebben az állapotban semmit nem éreztem.

- Hát, pár bordád és a szegycsontod több helyen is eltört, a karod is, a tüdődből pedig szerintem jelenleg semmi sincs. Szóval, ha vissza is térsz, és a medál elkezdi gyógyítani a sérült részeket, akkor talán életben maradsz, ha nem öl meg újra. Viszont így is napok kellenének ahhoz, hogy újra egészséges legyél, de neked harcolnod kell még - közölte a tényeket Dreg. Kezdtem nagyon unni, hogy ennyi fontos döntést kell meghoznom azon a napon, és mind az életben maradásomról szólt.

- Dreg, van egyáltalán esély arra, hogy legyőzzem, mikor még tüdőm sincs? - tértem a lényegre, ahelyett, hogy egyből azt mondtam volna, hogy hagyjon a sorsomra, és felejtsük el az egészet. Egyszerűbb lett volna, de nem akartam Jisubéknak akkora fájdalmat okozni, hogy lássanak meghalni. Vagyis lehet, hogy így is fognak, de akkor már úgy halok meg, hogy igenis küzdöttem az életemért.

- Annyi erővel, amennyi benned lesz, akár még Jisubbal is megküzdhetnél, ha nem lennél félig halott. Így csak egy esélyed van Taeyang ellen. A döntés rajtad áll - ült le velem szembe.

- Kint most mi történik? - tereltem kicsit a témát, hogy tudjak gondolkozni.

- Veled semmi, emberi alakban fekszel a földön. De amint elkezdem a folyamatot, az új medálod elkezd megjelenni a testeden, amit ők is látni fognak. Aztán miután felébredsz, körülbelül tíz perced lesz megölni Taeyangot, annyi energiaforrásod lesz.

- És utána? - pislogtam nagyokat.

- Ez az, amit nem tudunk. Tíz perc alatt nem sokat fog tudni regenerálódni a tüdőd, az is lehet, hogy… hát, érted... - hajtotta le a fejét.

- Remek, akkor… akkor állj neki. Legyen még tíz percem - gondoltam közben egyből Jonghyunra, ahogy a barátnője vállán sír miattam. A szívem majd’ megszakadt, de akkor is látni akartam még egyszer. Önző dolog volt részemről kitenni annak, hogy lehet, megint látnia kell meghalni, de szükségem volt ennyire.

- Akkor feküdj vissza, de előre szólok, ez most jobban fog fájni, mivel nincs medálod, amire csatlakozhatok - figyelmeztetett, majd amikor kifeküdtem a füvön, a mellkasom fölé emelte a hatalmas mancsát.

- Vááárj! - ültem vissza hirtelen.

- Mi van? - kérdezte értetlenül.

- Te most azzal a hatalmas karmoddal akarsz… akármit is csinálni? - mutattam a vastag, éles és hegyes karmára.

- Igen, szóval feküdj vissza - lökött meg kicsit az óriás lábával, ami betakarta a fél felsőtestem. Erősen összeszorítottam a szemem és az öklöm, de még így is felüvöltöttem, amikor átvágta a húsom. - Amikor felébredsz, mindened fájni fog, de próbálj nem törődni vele, különben lejár az időd. Majd beszélü… - és megszakadt a kapcsolat. Nem voltam sehol, csak a sötétséget láttam, és kezdtem érezni az egyre erősödő fájdalmakat a testemben.

Esküszöm, életemben nem éreztem még akkora fájdalmat, mint akkor. Kezdetnek vettem egy akkora levegőt, amekkorát csak tudtam, hogy a tüdőm oxigénhez jutassam, de ez a művelet egyenrangú volt azzal, mintha kést forgattam volna mellkasomban.

- Ne foglalkozz vele! - szólalt meg Dreg, eszembe juttatva a feltételeket. Közben figyeltem a zajokra, de olyan néma csend vett körül, hogy amíg nem nyitottam ki a szemem, azon is el kellett gondolkozzak, hogy jó helyen vagyok-e. De sajnos nem kerültem máshova, ugyanott feküdtem, ahol addig.

- Basszus - könyököltem fel, és lassú mozdulatokkal feltérképeztem a helyzetet. Taeyang a pálya szélén állt, Jonghyunék és mindenki hitetlenkedve nézett felém. Nem csodálom, hiszen részben túléltem egy halálos támadást, legalább is egy időre biztos. Lenéztem a medál helyére, ahol kiégett a felsőm. Már az új, kék színben tündöklő sárkány volt ott, erősen izzó állapotban, aminek emberi alakomban nem kellett volna látszódnia.

- Csak lassan lélegezz, és kicsiket. Ne terheld túl magad - figyelmeztetett Dreg.

- Okés - suttogtam, és guggoló pózba erőltettem a testem. A jobb karom úgy lógott mellettem, mintha már csak a lélek tartaná a törzsemhez.

- Hogyan? Ezt nem élhetted volna túl, a medálod is eltörtem - hitetlenkedett Taeyang pár lépés megtétele után.

- Hát, nekem sikerült - nyögdécseltem, és végre sikerült két lábra állnom.

- Akkor most kapsz még egyet, és akkor tényleg halott leszel - kezdett el megjeleníteni még egy fekete energiagömböt.

- Nem tudok kitérni előle, még átváltozni sincs időm - motyogtam kétségbeesetten.

- Nem gondoltam, hogy egyből ezzel fog jönni - morgott mérgesen Dreg, amitől zengett a fejem.

- Akkor? - ijedtem meg újra, ami a félig sem létező tüdőmnek nem tetszett, ezért odakaptam.

- Sajnálom, Key - mondta halkan.

Frankó, visszaküldött, hogy harcoljak, de fél perc után megint meghalhatok. Pedig nem akarok! Még, ha ilyen elcseszett életem is lesz, mint most, akkor is a srácokkal és a bácsikámmal akarok lenni!

- Egyszer megúsztad, de még egyszer nem fogod, főleg ebben az alakodban! - sziszegte Taeyang, és felém repítette a gömböt.

Eltalált. Ismételten a medálhoz csapódott a black erst, ami iszonyatos fájdalmat okozott, de korántsem annyira, mint az előző. A zsibbadás alig volt érezhető, helyette inkább valami fura érzés futott végig a testemen.

- Nyugalom, csak begyűjtötted a gömb energiáját - informált a sárkányom. Kicsit nyugodtabb lettem, de az, hogy moccanni sem tudtam, már kevésbé volt jó.

Szánalmas vagy. Apád nem szeret, és nem is fog soha. Te nem tartozol közénk, el kell menj tőlünk.

Fura volt, hogy ezek a mondatok futottak át az agyamon, mikor éppen a harcra kellett volna összpontosítanom. Igaz volt mind, legalább is én annak tartottam.

- Tudod, Taeyang, én nem vagyok egy öldöklő fajta, de ha az kell ahhoz, hogy én életben lehessek, akkor legyen. Nem sok időm van, de esküszöm, hogy én leszek az, aki másodjára terül el a földön! - néztem mélyen a szemébe, és halál komolysággal ejtettem ki minden szót. Nem tudtam, mi ütött belém, de le akartam győzni.

- Hogy élhetted túl ezt is? Két gyilkos gömbbel is eltaláltalak, te meg úgy állsz két lábon, mintha odaragasztottak volna! - tért ki a hitéből. - Egy harmadikat már biztos nem élsz túl - rázta a fejét, és már készült is az újabb adaggal. Valójában feleannyira sem voltam jól, mint azt mutattam, de nem tűnhettem gyengének.

- Kibum, ez már sok lesz, nem fogod bírni - aggodalmaskodott Dreg, akire hallgatni szerettem volna, de nem tudtam. Egy másik hang azt súgta, hogy az ösztöneimre hallgassak.

Még mindig mozdulatlanul álltam a helyemen, néha kicsit felszisszenve, amikor a jobb karom akaratlanul is megmozdítottam. Aztán a harmadik black is az ellenfelem kezében volt már, készen az indulásra.

- Key, változz már át, könyörgöm! - kiabált nekem Jonghyun. Nem akartam odafordulni, mert látva a fájdalmát, elgyengültem volna, mégis megtettem. Ott izgult a többiekkel, a pálya szélén állva. Fogalmam sincs, miért tettem, de küldtem felé egy halvány, biztató mosolyt.

- Csáó, szép álmokat - szólalt meg ekkor újra Taeyang, és már hajított is.

A medál viszont önálló életre kelve változtatott át, és én ösztönösen, villámgyorsan tértem ki előle, hogy a következő pillanatban már Taeyang előtt állhassak.

- Megmondtam, nem fogsz megölni - löktem rajta egy erősebbet, amitől ő egy-két méterrel hátrébb kötött ki. Csakhogy nekem ennyi nem volt elég. Az erő, ami szétáradt a testemben, ölni akart. Azt akarta, hogy az a szemétláda, aki bántotta Sekyungot, és ezzel együtt Jonghyunt is, halott legyen.

Taeyang gyorsan talpra állt, és megint egy, talán már az utolsó black erstjével támadott. Annak ellenére, hogy tudtam, három ilyen után már nem fogok felkelni, ha lejár az idő, hagytam, hogy belém csapódjon. Átfutott rajtam a hideg, amikor szétáradt a testemben, de ugyanabban a tempóban közeledtem felé, ezzel megrémítve az ellenfelem. Már rajta is látszott, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, hiszen ezt még Jisub sem élte volna túl, nem hogy egy kezdő sárkánydémon.

Idegességében minden létező erős energiával támadott, amiket könnyűszerrel kivédtem.

- Ne szórakozz sokáig, a tüdőd kapacitása nem javul semmit - dübörgött a mély hang a fejemben. Már én is észrevettem, hogy a levegő megint kezd kevesebb lenni, de élveztem, ahogy Taeyang rettegett tőlem.

- Látod, nem tudsz megölni - álltam meg közvetlen előtte, amikor a háta már a falnak ütközött.

- Te tényleg egy szörnyeteg vagy - lihegte félve, testét teljesen a betonfalhoz passzírozva, hátha az elnyeli, és megmenekül.

- Nem, nem szörnyeteg vagyok. Hanem Sooman fia, Chunghoo unokája, Junghwa dédunokája és Sanghun ükunokája; aki nem más, mint az előző sárkánydémon generáció fővezére, a herceg jobb keze. Ennek köszönhetően én vagyok a kék sárkánydémon, az elsőrangú, mint Sanghun volt - vezettem le neki a családfát, amiről azelőtt fogalmam sem volt. Még a nagyapámról sem tudtam soha semmit, nem hogy a régebbiekről.

- Ez ezzel jár. Az erővel együtt a régi dolgok is felszínre törnek - mondta ezt is Dreg.

- De most el kell köszönnöm tőled, mert itt véget ért a te életed - vigyorogtam Taeyangra, figyelmen kívül hagyva, amit Dreg mondott.

Egy ideig csak álltam az áldozatommal együtt. Igen, már nem volt ellenfél a számomra, hiszen a falnak tapasztva remegett, mint egy kisgyerek. Évekig tudtam volna nézni az arcát, és a remegő ajkait. Megérdemelte a halált azok után, hogy tönkretette a napjaimat. Jisubék a feléről nem tudtak, mert mindig hallgattam, nehogy nagyobb bajba kerüljek, pedig az is mertörtént, hogy a sok veréstől még aludni sem voltam képes.

De annak az időnek vége, mert ez a szemétláda nem éli meg a holnapot. Mindig is undorodtam a gyilkolástól, de abban a pillanatban forrt a vérem, és bevallom, élveztem, amit csináltam.

Annyira sikerült felhergelnem magam, hogy a medálom erősen izzani kezdett.

- Ez mi? - pillantott le a lábamhoz, ahonnan egy kék sárkányformájú energia kezdett el kirajzolódni, ami rátekeredett a testemre.

- Ez csak amolyan biztosíték, hogy ha nem halnál meg a black ersttől, akkor ne tudj hátba támadni - ismertettem a kis sárkányom tulajdonságát, aminek a feje ekkor már a vállamon feküdt. Úgy nézett ki, mintha egy kígyó tekeredett volna rám

- Kibum, siess! - parancsolt rám Dreg. A hangjából már tudtam, hogy ő is észrevette, már egyáltalán nem vagyok olyan erőben, mint azt mutattam. A lábaim egyre jobban remegtek, és a levegő sem volt már sok mindenre elég.

- Köszönöm a harcot - jelenítettem meg a tenyeremben egy fekete gömböt, amit most én is kettőnk között lebegtettem. Olyan gyönyörű volt a kezemben, annyira szépen csillogott, mint anyu szemei, amikor sírt miattam.

- Kibum, nem szabad verekedni! - rivallt rám anya, amikor az egyik iskolatársamat ütöttem, mert elvette az egyik kedvenc könyvemet.

- De elvette! - mutattam hisztisen a srácra, mert igenis nekem volt igazam.

- Akkor sem ez a megoldás! Az erőszak nem segít, csak rossz embert csinál belőled. Most csak verekszel, aztán később a végén ölni is fogsz, vagy tudja a fene! - mondta még mindig szigorú hangnemben. Nem szerettem, ha ilyeneket mondott, de talán igaza volt. - Nem szeretném, ha a fiam ilyen lenne. Olyannak szeretnélek látni, aki mindig megoldja a legnehezebb dolgokat is erőszak nélkül. - Na, az ilyen beszédei mindig megkönnyeztettek, és nem foglalkozva a könyvemmel, sírva öleltem magamhoz. - Jaj, semmi baj.

- Ne haragudj, nem akartam, hogy csalódj bennem - pityeregtem a vállába.

- Sssh, nincs baj - törölte le ő is a könnyeket a szeméről. Nem szerettem, ha sírt, mert olyankor mindig megszakadt a szívem, hogy én tettem ezt vele. - Csak ígérd meg, hogy nem fogod így megoldani a problémáid - nézett kérlelve a szemeimbe.

- Megígérem - pusziltam meg.

- Kibum, nincs idő - térített vissza a valóságba Dreg hangja.

Taeyang ugyanúgy állt előttem. Próbáltam egy nagy levegővel újra erőt meríteni, de ez már nem jött össze.

- Nekem ez nem megy. Bármennyire is meg akarlak ölni, nem vagyok rá képes. Nem akarok olyan lenni, mint te, aki csak azért pusztítja el az ellenfeleit, mert fél, hogy egyszer maga is meghalhat - vágtam a falba, szorosan a feje mellett a halálos gömböt, de már éreztem a fémes ízt a számban. A tüdőm megint feladta a harcot.

- Mi? - kérdezte hitetlenül.

- Nem biztos, hogy megélem még a mai estét, Taeyang, de ezt a küzdelmet azért én fogom megnyerni - Jelenítettem meg az utolsó adag erőmmel egy erős, bénító energiagömböt, és hajszálpontosan a medáljába nyomtam, ezzel elérve azt, hogy habár tudatánál lesz, de órákig moccanni sem fog tudni. - Megmondtam, én leszek az, aki másodjára kerül a földre - mondtam még neki egyre halkabban.

 Amikor már a földön feküdt, nekitámaszkodtam a falnak. Talán pár percig álltam még két lábon, szenvedve a lélegzéssel, mielőtt újra elsötétült előttem minden.

20.Rész

A számat harapdálva néztem Taeyangra, aki türelmesen várt. Igaz, neki mindegy volt, hogy mit válaszolok. Ha nemmel, akkor a lány meghal, és Jonghyun összeomlik, ha igennel, akkor meg én halok meg, és Jonghyun szintén összeomlik, de talán kevésbé, mintha Sekyungot veszítené el. Hiszen ő élete szerelme, míg én csak egy barátja vagyok, akivel egy évig nem is foglalkozott. Fájt ezt beismerni magamnak, főleg, hogy Jjong tényleg többet jelentett nekem egy barátnál. Talán ez volt az az indok, ami segített a helyes döntés meghozatalában.

- Állítsd le GD-t, és elfogadom az ajánlatod - suttogtam erőtlenül magam elé. Túlzottan fontos személy volt Jonghyun az életemben ahhoz, hogy minden nap lássam majd szenvedni, főleg azzal a tudattal, hogy én megakadályozhattam volna az egészet.

- Okos fiú, de ha hazudsz, akkor a haverod is véletlen baleset fogja érni, nem csak a csajt. Utána jössz majd te - húzódott győztes mosolyra a szája. Én is próbáltam visszaölteni a nyugodt arcomat, majd visszasétáltam Jisubékhoz. Sikeresen megpecsételtem a sorsom.

- GD, ne öld meg! Lányokat nem ölünk! - kiabált oda Taeyang. A másik démon csalódottan engedte el a lányt, aki erőtlenül roskadt a földre. Jonghyun elrohant mellettem, és a barátnőjéhez sietett. Sosem fog kiderülni, hogy akkor jól döntöttem-e, de Jonghyunon már akkor lehetett látni, hogy megkönnyebbült, és nekem ez felért mindennel.

- Hogyan beszélted rá Taeyangot, hogy megállítsa? Sosem tesz ilyet - vont kérdőre a bácsikám.

- Csak mondtam neki, hogy nem lenne jó kikezdeni a sárkánydémonokkal - füllentetten, és közben direkt nem néztem rá, mert akkor biztos lebukok. Ha Jisub és a többiek megtudták volna idő előtt az igazat, akkor vagy lebeszéltek volna róla, vagy közbeavatkoznak. Viszont a küzdőtérre lépés után már nem tehetnek semmit, mert tiltja a törvény.

Így is majdnem száz százalékban biztos volt, hogy én fogom elveszíteni a harcot, legalábbis szerintem biztos. Hiába adott át az erejéből Dreg, Taeyang brutálisan erős volt, nem véletlenül volt Jisub jobb keze. Másrészt az is igaz, hogy nem tudhatom, mekkora erő is lakozik bennem, hisz’ azóta ki sem próbáltam.

- Kibum, nem tudom mivel vetted rá Taeyangot, de köszönöm - ölelt szorosan magához Jonghyun, mikor odaértek mellém. Mélyen beszippantottam az illatát, hogy ez legyen az utolsó dolog, amire emlékezni fogok róla.

- Nem hagyhattam, hogy elveszítsd, főleg, hogy mennyire fontos neked - mosolyogtam rá, mikor elengedett. Sekyung közben a többiek között pihent.

- Te ugyanolyan fontos vagy számomra. Sőt, ezek után talán fontosabb is, hiszen megmentetted nekem. Ha végeztél te is Taeyanggal, akkor utána elmegyünk ünnepelni egyet. Tudod, csak öt percet bírj ki, és akkor feladhatod - emlékeztetett ő is, már boldog mosollyal az arcán. Ha tudná, hogy öt perc alatt fog megölni az ellenfelem, akkor nem lenne ilyen boldog.

- Rendben - erőltettem mosolyt én is az arcomra. Nem bántam meg, amit tettem, de attól még féltem az egésztől.

- Jonghyun, te jössz - figyelmeztette Jisub.

Nála egyáltalán nem féltem, mivel ő Zicot húzta. Az a srác is erős, de még fiatal. Mondhatni, jelenleg Taeyangék kis csicskája.

- Megyek - válaszolta, majd gyorsan megpuszilta még Sekyungot, és kiment a pályára. Az ellenfele kétségbeesett arccal meredt a csapata felé, akik csak a fejüket rázták. Ettől láthatólag megnyugodott, mert sokkal lazábban ment Jonghyun elé. Illedelmesen meghajoltak egymás előtt, és kezdődött.

Zico inkább csak védekezett, míg Jonghyun támadott. Persze volt olyan, hogy hagyta a másikat is érvényesülni, mivel csak így lehetett lezártnak tekinteni a vizsgát. Igazából fel sem fogtam, hogy mi folyik a pályán, mert én csak Jonghyunt figyeltem, ahogy könnyedén hajolt el az energiagömbök elől, vagy éppen hajított egyet Zico felé, ami tökéletes ívben célba ért. Olyan volt az egész, mintha egy villogó gumilabdával kidobóztak volna, mint a gyerekek.

- Köszönöm - zárta le végül a viadalt Jisub. A srácok kezet fogtak, majd lesétáltak a pályáról.

- Szép volt - mosolyogtam, mikor elém ért.

- Köszönöm. Látod, neked is csak ennyit kell csinálnod - túrt bele a hajába, hogy a homlokára tapadt tincseket eltűrje. Miért kell neki ennyire jól kinéznie?  - Te jössz? - kérdezte komoran. Már majdnem válaszoltam, mikor rájöttem, hogy nem nekem szólt, hanem Minhonak.

- Igen - adott rövid választ, és már ment is tovább.

- Ő is Taeyang bandájából harcol valakivel? - kezdtem el aggódni. Bár azt mondják, hogy Minho vetekszik valamilyen szinten Taeyanggal, de azért neki is lehet rossz napja.

- Nem, ő Siwont húzta - válaszolt egyből. A hangsúlyának köszönhetően mégsem tudtam megnyugodni. Volt benne valami ijesztő.

- Ő is erős?

- Nem erősebb Minhonál, csak sokkal fürgébb és kitartóbb. Sokkal nehezebben fárad, mint ő, és idősebb is nála pár évtizeddel, emiatt tapasztaltabb is.

- Tehát le tudja győzni Minhot - szűrtem le a lényeget.

- Le tudná, de ő nem öl. Ezért nem is tartozik Taeyangék közé, pedig már évek óta próbálják becserkészni. Ő egy különleges démon - ismertette Minho ellenfelét Jonghyun. Na, máris sokkal jobban izgultam. - Visszamegyek Sekyunghoz, ha nem baj - tette a vállamra a kezét, közben a csaja felé nézett.

- Menj nyugodtan - mosolyogtam, és a pályára meredtem.

Jonghyunnak igaza volt, mert Siwon tényleg nem akart ölni, viszont játszadozni sem volt kedve. Ő a normál harcot vette igénybe, aminek az a lényege, hogy a küzdelem addig folyik, amíg az egyik harcképtelenné nem válik.

A küzdelmet Siwon indította, egy nem éppen ártalmatlan energiagömbbel. Minho szerencsére hárította, majd ő támadott. Annyira gyors és pontos volt, hogy mindenki biztos volt, eltalálja vele, de Siwonnak mégis sikerült kikerülnie. Igaza volt Jjongnak, tényleg túl gyorsan mozog.

Ezután újabb energiagömbök röpködtek közöttük, de olyan gyorsan, hogy mi csak a színes energiasugarakat láttuk. Ha egy picivel gyorsabban támadták volna egymást, akkor akár szivárványt is létrehozhattak volna.

Egyikük sem fáradt el, vagy nem mutatták, mert a tempó nem hogy lassult volna, hanem egyre gyorsabb lett. Kezdtem magam egy Naruto vagy Dragon Ball-féle játékban érezni, csak ez annyiban különbözött, hogy még véletlen sem voltam biztos Minho győzelmében. Nem becsültem őt alá, csak azért Siwon is nagyon odatett.

- Az a srác nem tartozik közénk - lépett mellém Donghae. Ő már túlesett a nagy harcon. Sehunnal idétlenkedték el az egészet, amin mindenki csak röhögött. Ezért jó, ha a saját haverod húzod ki.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem, le sem véve a szemem Minhoékról.

- Nem tudom, de ahányszor a közelünkbe jön, kiráz tőle a hideg. Évtizedek óta démon, de érdekes módon még csak három éve van velünk. Azelőtt elvileg csak úgy vándorolgatott, hogy megtalálja a helyét.

- Mennyi idős? - Erre már kíváncsi voltam. Azt mondják, évtizedekkel idősebb Minhonál, aki velem egykorú.

- Körülbelül… hát, olyan negyven - töprengett közben, de nekem így is sikeresen leesett az állam.

- Negyven? Alig néz ki húsznál többnek - néztem újra a harcoló fiú felé.

- Mért, Jisubról megmondod, hogy már száznál is több, vagy apádról? - tette fel a kérdést.

- Nem - adtam neki igazat.

- A démonok a huszadik születésnapjuk után már lassabban öregednek. A herceg, ha jól tudom, akkor harmincévente egy évet. A sárkánydémonok és a fejedelmek tizenöt évente egyet, és a többiek tízévente.

Csodálkozva néztem Donghae-ra. Röpke fejszámolás után sikerült kiszámolnom, hogy ha száz évig élnék emberként, akkor az démonként kettőezer-négyszázkilencven év lenne. Ez rengeteg, és ha belegondolok, hogy mire meghalok, addigra körülöttem mindenki halott lenne, akkor nem sok kedvem van annyi ideig élni.

- Az nagyon sok, ennyi időt élni… unalmas lesz. - Ezen Donghae röhögött egy jót.

- Én is leéltem már a negyven évemet, de még messze nem unom - mondta még mindig nevetve.

Szerintem itt kitörtek volna belőlem a kérdések a döbbenettől, ha Kevin hangos visítása nem ijeszt halálra. Rémülten néztem a fiúra, aki a pályára meresztette a tekintetét. Egyből odanéztünk mi is, és még egy pillanatra bennem is megállt a vér. Minhot Siwon olyan lehetetlen helyzetben passzírozta a földbe, hogy azt még nézni is rossz volt.

- Ne hagyd magad, te majom! - kiabálta Jonghyun is, aki a földön ült, a karjai között pedig Sekyung aludt. Azon sem csodálkoztam, hogy még a fülébe ordibáló Jonghyunra sem kelt fel. Szegény lány még mindig rémesen nézett ki, de legalább élt.

- Simán kijön belőle - fonta nyugodtan össze a karjait maga előtt Hae.

- Meg sem tud moccanni - néztem rá értetlen arckifejezéssel.

- Sárkánydémon - csak ennyit mondott, és várt. Erre most eszembe kellett volna jusson valami, de semmi. - A sárkányok ugye tudnak a tűzzel bánni. Na, mi képesek vagyunk felforrósítani a testünket, pont az ilyen helyzetek miatt - biccentett a fejével Siwonék felé. Minho kicsit erőlködött, de azért nem vitte túlzásba.

- De ha ez ennyi ideig tart, akkor Siwon már rég megölhette volna. Csak egy black erstet kell megidéznie, és vége - próbáltam reálisan gondolkodni, de úgy nehéz volt, hogy igazából alig tudtam valamit a démonokról.

- Gyorsabban is tudná, de így az ellenfelének is rosszabb, mert lassabban melegszik alatta a helyzet.

- Értem - bólintottam, majd vártam a végkifejletet.

Siwon percről-percre többet mocorgott Minho hátán, ezzel is igazolva Donghae állítását. Minho karjai és feje egyre vörösebb lett, mint aki szó szerint ki fog gyulladni.

- A démonoknak erősebb és vastagabb bőrük van, mint az embereknek. A sárkánydémonoknak még ennél is vastagabb, ezért nekünk nem árt ez a forróság, nem úgy, mint Siwonnak, akinek akár súlyos égési sérüléseket tud okozni - magyarázta a helyzetet Donghae, miközben figyeltem őket.

- És mik azok a csíkok? - érdeklődtem, mikor Minho karjain vörös csíkok jelentek meg a semmiből.

- Azok az erei. Mivel a vér melegszik ilyenkor, ezért kirajzolódnak. Brutális, nem? - pillantott rám, mire én elkezdtem tátogni, mert nem tudtam, mit is mondjak erre. - Majd ha te is csinálsz ilyet, megérted - veregette meg a hátam.

- Egyszer biztos - sóhajtottam fel, és megint eszembe jutott Taeyang.

- Figyelj! - mutatott a harcolókra Hae.

Minho úgy nézett ki, mint egy izzó kő, Siwon meg már félig lent volt róla. A földön fekvő ezt ki is használta, és kigurult alóla. Siwonnak felfogni sem volt ideje, máris a padlón találta magát egy jól irányzott rúgásnak köszönhetően.

- Ez az, haver, így tovább! - kiabálta Jonghyun. Aranyos volt tőle, hogy ennyire bíztatta a másikat.

Minhoék az energialöketeket lecserélték birkózásra, és püfölni kezdték egymást. Mindketten adtak a másiknak, elég szépen lerendezve ezzel az ellenfelük arcát. Mindenki tudta, hogy ezzel csak erőt akarnak gyűjteni a befejezéshez.

Izgatottan vártam, hogy mi lesz, és amikor Siwon és Minho is egy irányító gömböt idézett meg, akkor csak imádkozni tudtam, hogy ne Minhot találja el. Az idő számomra megállt, és idegességemben lerágtam mind a tíz körmöm.

Siwon volt az, aki előbb feladta a várakozást, és dobott. Minho szerencsére időben elugrott, de a vállát azért súrolta. Amire viszont nem számított Siwon, az az volt, hogy az utolsó másodpercben a célpontja is el fogja dobni a saját energiagömbjét, így mire észbekapott, a gömb telibe találta. Siwon végül mozdulatlanul feküdt a földön, Minho nyerte meg a harcot.

- Köszönjük, szép volt, fiúk! - tapsolta meg őket Jisub. Minho felsegítette a földről az ellenfelét, aki rám nézett, majd mondott neki valamit. - Te jössz, Kibum. Sok sikert - borzolta össze a hajam mosolyogva Jisub.

- Ügyes legyél ám - kacsintott egyet Jonghyun is.

- Igyekszem - bólintottam egy kicsit, majd gyorsan elindultam a pálya felé.

- Állj meg, Kibum! - ordított rám Minho a másik oldalról, mikor Taeyang már a pályán volt. - Ne merészeld, Kibum! - folytatta Minho, ezzel felkeltve a többiek kíváncsiságát is. - Kibum, kérlek ne! - üvöltött tovább, de én nem tudtam mit tenni. Bármennyire is szerettem volna, nem szeghettem meg az ígéretem, mert akkor két személynek is ártottam volna.

- Kibum, ugye nem? - állt fel hirtelen Jonghyun is. Leesett neki, hogy mi is történik.

Könnyes szemmel siettem Taeyang elé, ezzel végleg eldöntve, mi is fog következni. - Key, ne csináld! Nem ér annyit, hogy elveszítselek! Fontos vagy nekem, ne tegyél ilyet! - kezdtek el potyogni a könnyei, ahogy az enyémek is. Nekem is fontos volt, pont ezért kellett azt tennem, amit.

Illedelmesen meghajoltunk egymás előtt, és az ilyenfajta harcoknál megszokott ölelés is megvolt. Taeyang komolyan nézett a szemembe, miután elengedett.

- Csak hogy tudd, nem azért akarlak megölni, mert olyan kedvem van. Egyszerűen csak félek, hogy egyszer elfoglalod a helyem, és ezt nem hagyhatom. Valami nem stimmel veled, és nem is szeretném megtudni, hogy mi ez. Érzem, hogy ott lapul benned a szörnyeteg, és még azelőtt kell veled végezzek, hogy ez kiszabadulna, mert akkor már nem leszek elég erős hozzád képest - mondta komor arckifejezéssel.

Nem gondoltam volna, hogy ez az oka annak, hogy mindenképpen engem akart húzni. Mindig is abban a hitben voltam, hogy azért utál, mert Jisub rokona vagyok, és kivételezik velem. - Sok sikert, Kibum. Remélem nem haragszol majd - fordult el, és kellő távolságban megállt velem szemben, már átváltozva.

Jonghyunra néztem, aki sírva állt az idegességtől őrjöngő Minho és Jisub mellett. Belegondolva jobb is, ha Taeyang öl meg, mert Jisubék rosszabbak lettek volna. Letöröltem a pár könnycseppet az arcomról, és én is démoni alakot öltöttem. Minden porcikám remegett a félelemtől. Azt sem tudtam, mihez kezdjek, hiszen a senderen kívül csak két másik támadást ismertem, de egyikkel sem bírtam volna három percnél tovább.

- Kell négy-öt perc, hogy felszabaduljon az átadott erő benned. Próbáld meg kihúzni addig valahogy - szólalt meg Dreg a fejemben.

- Két percig sem fogom bírni - suttogtam magam elé.

- Védekezz!- utasított ellentmondást nem tűrő hangon.

Taeyang közben támadásba lendült. Olyan hihetetlen sebességgel kezdte el hajigálni a gömböket, hogy csupán a reflexemnek köszönhetően sikerült kikerülnöm őket. Egyáltalán nem gondolkoztam, csak ösztönösen mozogtam, egyszer még egy szaltót is sikerült csinálnom, amit esküszöm, soha nem csináltam azelőtt. Párszor próbáltam én is visszatámadni, de olyan messze voltam a céltól, hogy még egy elefántot sem tudtam volna eltalálni.

- Annyira nem is vagy béna, mint gondoltam - állt le egy pillanatra.

- Még egy kicsit, Key - morogta Dreg, de én sikeresen kifáradtam a második percre. Tovább bírtam, mint gondoltam, bár ezt annak is köszönhettem, hogy Taeyang csak enyhe energiákkal bombázott.

- Jól szórakoztam, de most már elég volt - folytatta a beszélgetést az ellenfelem, és közben megjelent a kezében egy golden dagger. Ez nagyon nem volt jó, főleg, hogy ő akár öt-hatszor is képes egymás után ilyennel dobni. Ha eltalál, akkor nekem ott tényleg végleg annyi.

Az elsőt milliméter pontossággal sikerült kikerülnöm. A másodiknál szerencsém volt, mert nagyon benézte, hogy hova dobta. A harmadik viszont olyan szépen talált el, hogy sikerült repülnöm egy nagyot.

A testem zsibbadásának köszönhetően egyáltalán nem éreztem azt, amikor a földre kerültem, bár ezer százalékban biztos voltam, hogy a bal karom tropára tört, amikor ráestem. A levegőt tízszer olyan gyorsan kezdtem el venni, mint normális esetben szoktam, és az a retkes zsibbadás egyre rosszabb volt.

Éreztem, ahogy minden porcikámból távozni kezd az erő. Szenvedés közben keserűen adtam magamnak igazat, hogy tényleg nem voltam képes öt percet sem kibírni ellene. Tehetetlenül feküdtem a földön, és átkoztam mindent, amiért tizenhat évesen meg kell haljak. Leginkább apámra haragudtam, de mégsem a méreg volt a legnagyobb érzés, ami uralta az elmém. Inkább a rettegés, bánat és csalódottság.

Nagy nehezen a bácsikámék felé fordítottam a fejem, akik kétségbeesetten figyeltek. Jonghyungot Sekyung nyugtatta, Minhot pedig Donghae, és Kevint Sehun. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul fog esni nekik, ha meghalok majd, de hát ennek így kellett történnie. Legalább még haszna is lesz a halálomnak, és nem azért halok meg, mert csak éppen olyan szerencsétlen voltam.

Nagy nehezen feltápászkodtam guggolásba, majd álló helyzetbe tornásztam magam, habár a lábaim olyanok voltak, mintha rongyból lettek volna. Nem hogy támadni, de még lépni se tudtam anélkül, hogy össze ne estem volna. Taeyang ugyanazon a helyen állt, egy black ersttel a kezében. Azzal a gömbbel, ami örökre száműz ebből a világból, valahova máshova. Dreg majd talál egy másik démont, aki a herceg lehet. Reméltem, hogy valaki olyat, aki nem annyira szánalmas, mint én vagyok. Olyat, aki bátor, okos és messze nem az a legfőbb célja, hogy másokat legyilkoljon.

- Nem gondoltam volna, hogy még képes leszel felállni - lépkedett egyre közelebb hozzám.

A testem már messze nem úgy reagált, mint azt én akartam. Remegtem, és ezt ő is jól láthatta. Elkezdhettem volna könyörögni neki, hogy hagyjon életben, de mi értelme lett volna? Csak jobban utálnám magam, hogy megalázkodtam valaki előtt, hogy életben hagyjon. - Köszönöm, hogy harcolhattam veled - állt meg előttem, közöttünk tartva a fekete gömböt.

- Taeyang, ne csináld! - szólt közbe Jisub is, pedig tudta, hogy nem tehet semmit, ha ő ezt akarja.

- Jó utat, Kibum - nézett a szemembe, és egyenesen a medálomba nyomta a black erstet.

A medál sok kis darabra tört, majd a földre potyogott. Behunytam a szemem, és próbáltam levegő után kapni, de a tüdőm szinte már nem létezett. A medálommal együtt az is eltűnt, kilyukadt, mint egy lufi. Helyette csak sós, fémes ízt éreztem a számban, a saját véremet.

Erőtlenül csuklottak össze alattam a lábaim, közben a mellkasomhoz kaptam, ahonnan az égető érzés elindult a testemben. Fájni nem fájt, csak az volt rohadt rossz érzés, hogy akármennyire is kapkodtam a levegőt, nem jutottam a friss oxigénhez.

- Kibum - hallottam még Jonghyun hangját, de már csak halkan, mintha kilométerekről szólítana, nem pedig tíz méterről. Az alakját is csak homályosan tudtam kivenni a távolban. Egyre jobban szédültem, és fuldokoltam a saját véremben, ami minden egyes levegővétel próbálkozásnak köszönhetően töltötte meg a szám.

- Szeretlek - suttogtam halkan felé, és már éreztem is, hogy itt a vég. A testem úgy nyúlt ki a kemény betonon, mintha csak egy darab korhadt fadarab lett volna.