17.RÉSZ

 - Ez lehetetlenség - mondtam, és közben röhögtem kínomban. A hang tulajdonosa ott állt velem szemben, és én mégsem hittem el, hogy ő az, mivel az első alkalomnál is ott volt a közelemben. - Ha te vagy, akkor miért nem mondtad el előbb? Lett volna rá alkalmad bőven, ahelyett, hogy az őrületbe kergettél - mondtam teljesen nyugodt hangon. Nem lett volna értelme kiabálni, mert akkor megjelentek volna Jisubék is, és semmit nem tudok meg. Valami nagyon sántított a dologban, csak éppen nem tudtam rájönni, hogy mi az.

- Key, ez bonyolultabb, mint gondolod. Nem így akartuk intézni, de mivel ez a vizsga dolog bekavart, ezért előre is sajnálom - rágta a szája szélét Eli.

- Miről beszélsz? - kérdeztem tőle, közben Kris is odajött mellé.

- Itt nem mondhatom el. Gyere velem, és akkor elmondok mindent - nyújtotta a kezét. Krisre néztem, aki csak bólintott egyet, mégsem csináltam semmit.

- Jisubékkal mi lesz? - kérdeztem, mert nem akartam, hogy aggódjon.

- Kris beadja, hogy elszöktél vadászat közben, mert megijedtél a vizsgától. Két-három nap múlva már vissza is mehetsz - informált Eli.

- Ezért meg fog ölni, ha visszamegyek - fintorogtam, és komolyan is gondoltam. - Szóval inkább nem akarok tudni semmit, és most visszamegyek a többiekhez - léptem hátra kettőt, de Kris elkapta a karom.

- Ez nem így működik, Kibum. Mindenképp Eli-al kell menj, nem lesz semmi bajod - próbált nyugtatni, de én egyre jobban féltem tőlük.

- Tényleg nem fogunk bántani, akkor már megtehettük volna. Bízz bennünk, mert ha elutasítasz, akkor erőszakkal kell elvigyelek, bármennyire is nem szeretném ezt - lépett felém, és újra a kezét nyújtotta.

Futni akartam, de esélyem sem lett volna. Kris ezerszer erősebb volt nálam, ráadásul ott volt Eli is, aki… akiről fogalmam sem volt, hogy micsoda.

- Hova akarsz vinni, és mit akarsz velem csinálni? - kérdeztem félénken, mert már teljesen úgy éreztem, hogy nem ismerem az előttem álló két személyt.

- Csak beszélgetünk, elmagyarázok mindent az elejétől fogva - mondta kissé türelmetlen hangon.

Bizonytalanul tettem a kezem az övébe. Azt hittem, teleportálni fogunk, de tévedtem. Viszont hirtelen már nem féltem, teljesen megnyugodtam. Ösztönösen követtem őt kifelé az utcából, egészen egy fehér autóig. Kinyitotta a hátsó ajtót, majd miután beszálltam, be is csukta utánam.

Útközben nem szólt hozzám, csak a vezetésre figyelt. Néha észhez tértem, és féltem, hogy marhaságot csinálok, aztán újra megnyugodtam. Olyan volt, mintha valami drogot szívtam volna. Biztos voltam benne, hogy Eli jelenléte volt rám hatással, csak azt nem tudtam, miért.

Körülbelül húsz perc után álltunk meg egy hatalmas szálloda előtt. Ismertem a helyet, mert rengetegszer szerepelt az újságokban, mint az egyik legdrágább hely. Meglepődtem, hogy mit keresünk ott, de nem volt erőm megszólalni.

- Ezt húzd fel, és gyere - nyomott a kezembe egy kapucnis pulcsit.

Megtettem, amit kért. A kapucnit a fejembe húztam, és követtem befelé. Többen is megnéztek minket, de nem különösebben foglalkoztak velünk. Beszálltunk a liftbe, majd Eli megnyomta a tizenegyes számot.

- Helyezd magad kényelembe - mutatott a szobában lévő kanapéra, én pedig leültem. Az ablak teljesen el volt sötétítve, hogy még véletlenül se lehessen belátni. - Kérsz valamit inni vagy enni? - kérdezte.

- Egy pohár víz jólesne - mondtam még mindig kicsit kábán. Elővett egy poharat, megtöltötte, majd odajött vele hozzám. A poharat a kezembe adta, ő meg leült velem szembe az egyik fotelbe.

- Sajnálom - kulcsolta össze a kezét az ölében.

- Mégis… mit? - néztem rá bambán.

- Mindent. Azt, hogy hazudtam, hogy irányítottalak, és úgy mindent - húzta el a száját.

- Nem haragszom, csak tudni akarom, mi folyik itt - tettem le a poharat, és hátradőltem. Már nem éreztem Eli nyugtató hatását, de már nem is féltem. Ketten ültünk egymással szemben, és úgy beszélgettünk, mint régen, csak sokkal komolyabb dolgokról.

- Akkor kezdjük azzal, hogy te kérdezel, én pedig válaszolok - adta meg a lehetőséget, hogy csillapítsam a kíváncsiságom. Ezzel az volt a baj, hogy túl sok mindet akartam tudni hirtelen.

- Nem te vagy a hang, igaz? - tettem fel az első kérdést, mert biztosra vettem, hogy Eli nem lehetett az.

- Okosabb vagy, mint gondoltam - nevette el magát, de pillanatok alatt el is komolyodott. - Nem, tényleg nem én vagyok. Vagyis… én közvetítettem neked, mert amíg nem lépsz kapcsolatba az igazival, addig ő nem tud veled kommunikálni - válaszolta.

- Ki a hang? - kezdtem izgatott lenni. Eli elbambult, és mereven nézett.

- Akkor jött a világra, amikor te, csak ő ezerszer erősebb már. Viszont addig nem tud tovább fejlődni, amíg nem találkoztok - mondta még mindig erőteljesen koncentrálva. - Gondolom, Jisub már mesélt a démonok történelméről és a hercegről is, szóval azt a részt ugorhatom - nézett fel rám.

- Igen. De mondd már…

- Türelem - csitított el. - Először beszéljünk rólad. Tudsz bármit is arról, hogyan lettél démon? - kérdezte még mindig teljesen nyugodtan. Én már kevésbé voltam az.

- Nem, de egy álomra emlékszem, amikor elgázolt egy autó. Akkor anya mutatott magán egy tetoválást, ami hasonló volt, mint ami rajtam is van - emlékeztem vissza.

- Az nem álom volt. Akkor ott egy pillanatra meghaltál elvileg, de ez nem biztos. Azt mondják, csak akkor lehet odaadni a démonnak a medálját, amiben az erejét hordozza, ha egyszer meghal. Máskülönben a medál öli meg őt, és akkor többet nem ébred fel. De ez még nem biztos, hogy így is van - vont vállat.

Nagyokat pislogva néztem rá. Nekem nem rémlett, hogy meghaltam volna akkor, inkább olyan volt, mintha elájultam volna. Még az orvos sem mondta, hogy ez történt.

- Akkor anya is démon volt, ugye? - próbáltam megfejteni a dolgot, de semmivel nem voltam előrébb.

- Igen. Démon lehetsz úgy, hogy csak egy szülő volt az a családból, viszont te sárkánydémon vagy. Ezek a démonok rangosak, ami azt jelenti, hogy mindkét szülő sárkánydémon kell legyen…

- Apám angyal - vágtam bele.

- Még nem fejeztem be, Kibum - forgatta meg a szemeit. - Azt akartam mondani, hogy a többieknél így volt, kivéve nálad. Neked csak anyád volt az, apád angyal, és még Jisub sem sárkánydémon, ahogy a testvéred sem - sorolta fel a többieket is a családból.

- Kilyukadunk végre valahol? - kezdtem el nyafogni. Több mint egy órája beszélt, de még mindig ugyanott voltam, ahol előtte. Nem tudtam semmit, még azt sem, hogy mit kerestem ott vele.

- Azt már észrevetted, hogy te más vagy, mint a többiek. Nemcsak a mintád más, hanem te magad is. De nekünk az volt feltűnő, hogy sárkánydémon lettél, miközben nem lehettél volna az. Sőt, még démon sem, mivel apád angyal. Neked hétköznapi embernek kellett volna lenned a két erő kiegyenlítése miatt. Aztán jött a hang. Nem gondoltam volna, hogy fog rajtad működni. Amikor nekilöktelek a kőfalnak, és utána mondtad, hogy hallod, akkor tudtam, hogy te vagy az - mesélte kicsit izgatottabb hangon.

Én vagyok az… mégis micsoda? - Csak ez járt a fejemben, mert egy árva szót nem értettem meg azon kívül, hogy nem lehetnék démon.

- Eli, kezdek fáradni és marha éhes is lenni. Essünk túl ezen a beszélgetésen, hogy mehessek végre - kérleltem.

- Kilencven százalék, hogy te… hogy te vagy a herceg - nyögte ki nagy nehezen.

Hogy mit reagáltam? Röhögtem. Oltári hangosan röhögtem, sőt, még el is dőltem az ágyon. Ekkora marhaságot is csak ő találhatott ki. Én vagyok a leggyengébb démon, és pont rám találták ezt ki? Még azt is előbb elhittem volna, hogy valójában lánynak születtem. Ez viszont hihetetlen volt. - Szólj, ha abbahagytad - mondta unottan, de nem hatott meg, mert folytattam. - Ha így folytatod, akkor nem fogod megtudni, hogy ki a hang - mondta közben, én pedig hirtelen megpróbáltam befejezni.

- Bocs, csak ekkora marhaságot sem mondott még nekem senki - mondtam még kisebb röhögésekkel. - Mert ez az volt. Én nem lehetek az - vágtam komoly arcot, ő viszont nem röhögte el magát. Tényleg komolyan gondolta.

- Ma itt alszol. Felteszek egy kérdést, amire reggel válaszolnod kell, rendben? - kérdezte.

- Aham, okés - biccentettem, és vártam.

- Válassz ki az eddigi életedből egy személyt, akire minden további nélkül rábíznád az életed. Csak egy ember lehet, akiben tényleg megbízol. Reggel hatkor jövök, és akkor válaszolsz rá. Addig is, jó éjszakát - állt fel, és otthagyott egyedül.

Kire bíznám magam? Ez a kérdés ugrált a fejemben egyfolytában, a válasz mégis ugyanaz volt: Jonghyunra. Ő mindig megvédett, kisegített már a kezdetektől fogva. A legjobb haverom volt, aki nélkül nem tudtam volna elképzelni az életem többé. Jjong volt az a személy, akiben vakon is megbíztam volna. Úgy gondoltam, hogy ő ugyanezt mondaná rólam, mert elég szoros kötelék alakult ki közöttünk. Úgy ismertük egymást, mint senki más. Tudtam mikor fog tüsszenteni, pislogni vagy éppen levegőt venni. Mindent tudtam róla, amit csak kellett.

Még akkor is ezeket az érveket soroltam fel magamban, amikor befeküdtem a frissen vetett ágyba.

Jonghyun volt a válasz, számomra legalább is ő volt.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Eli próbál felrázni.

- Kelek már, naaa - morogtam a párnába, de eszem ágában sem volt kikelni az ágyból.

- Jó is lenne - mondta kedvesen. Nagy nehezen feltápászkodtam. Eli egy tálca reggelit nyomott az ölembe. - Estig érd be ezzel - nézett rám szomorúan.

- Rendben - egyeztem bele, és beleharaptam az egyik húsos szendvicsbe.

- Szóval, mondj egy nevet - tért egyből a lényegre.

- Kris - vágtam rá, de abban a pillanatban meg is lepődtem. Egész éjjel Jonghyunt istenítettem, mégis Kris nevét mondtam. Nem értettem, hogy miért tettem. Igaz, Kris rengeteget segített nekem, de korán sem ismertem annyira, mint Jjongot. Visszagondolva viszont, abban a pár napban, amit velük töltöttem, nagyon megkedveltem, és amikor a hang a fejemben volt, akkor mellette éreztem magam a legnagyobb biztonságban.

- Helyes válasz - mosolyodott el Eli. -, ugyanis, ő a hivatalos segítője a hercegnek.

- Eli, biztos vagy te ebben? - kérdeztem meg komolyan, mert én kételkedtem benne.

- Tudod, a hercegnek nem kell kigyúrt állatnak lennie. Az ereje a fontos, és az esze, amivel irányítani tud. És még nem ma leszel herceg, hanem majd idővel. Minden hercegnek volt egy célja, amit teljesítenie kellett ahhoz, hogy megkapja a teljes erejét. Nem sikerült mindenkinek, mert nem egyszerű a dolog - magyarázta el. - Most pedig bemutatom neked a hang eredeti tulajdonosát - húzta mosolyra a száját.

- Tényleg? - tettem félre a tálcát, és izgatottan vártam, ki lehet az . Eli kiment és egy… egy csupasz…  összegömbölyödött izével jött vissza a tenyerében.

- Key, ő itt Dreg - mutatott rá a valamire halkan suttogva, ugyanis a gömböc aludt, azt hiszem.

- Eli, ez… ez micsoda? Még szőre sincs. Úgy néz ki, mint egy kínai kopasz kutya, de még azok is szebbek - kezdtem el fintorogni.

- Kibum, ne beszélj így. Ez az izé, ahogy te fogalmaztál Dreg. Ő lesz az, aki miután behatol az elmédbe, átadja az erőd egy kicsiny részét - mondta, de nekem eszem ágában sem volt hozzáérni.

- Gusztustalanul néz ki - suttogtam, de kételkedtem, hogy érti, amit mondok.

- Itt hagyom neked. Ha felébred, akkor majd megismerkedtek egymással. Nekem dolgom van. Vigyázz rá! - nézett rám szigorúan. Én csak felhúzott lábakkal figyeltem, ahogy leteszi gömböcöt az ágyam végébe, és elmegy. Komolyan otthagyott vele.

Hosszú ideig csak mozdulatlanul meredtem a kis valamire, aztán mikor meggyőződtem róla, hogy nem ébredt fel, megpróbáltam kimászni az ágyból. Először csak az egyik lábam lógattam le, majd lassan a másikat is; így már az ágy szélén ültem. Egy kicsi szünetet tartottam, hogy ellenőrizzem gömböckét. Még mindig nem mozdult, aminek nagyon örültem. Reméltem, hogy fel sem fog ébredni.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor sikeresen elvégeztem a dolgom a fürdőben. Aztán nekiálltam fogat mosni, közben Kris járt a fejemben. Még mindig nem értettem, hogy miért az ő nevét mondtam Jonghyun helyett.

Befejezésként gyorsan öblítettem egyet, aztán indultam volna vissza a szobába, de Gömböc ott állt előttem.. Hirtelen felsikítottam, és felugrottam a kád szélére. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy csaj, aki megijedt egy egértől.

- Menj innen! - szóltam rá, mint egy kutyára, pedig nem kutya volt, hanem… sárkány. Gömböc egy kicsi szürke sárkánybébi volt, ránézésre alig húsz centi hosszú. A szárnyai a padlót súrolták, ahogy felém totyogott a négy kicsi… mancsán. A szemei viszont hatalmasak voltak, és rikító kékek. Így jobban megnézve, már nem is volt annyira ronda és ijesztő. Ennek ellenére nem akartam lemászni a kád széléről.

Gömböc, vagyis Dreg elég makacs kis személyiséggel volt megáldva. Erőteljesen csapkodni kezdte a kicsi szárnyait, amik nem voltak nagyobbak a fél tenyeremnél. Még én is láttam, hogy nem tud velük repülni, de ő nem adta fel. Én pedig megsajnáltam. Leléptem mellé, és vártam, mit fog csinálni. Kicsit féltem tőle, de egy pillanat alatt össze tudtam volna törni az összes csontját, olyan apró volt. Erre viszont nem került sor, ugyanis ő csak ült a kis fenekén, mint egy kiskutya, és rám meresztette a gyönyörű szemeit.

- Mit szeretnél, mi? - kérdeztem tőle, de tudtam, hogy amíg nem hatol az elmémbe, addig nem fogunk tudni szót érteni egymással. - Gyere, visszateszlek az ágyra - guggoltam le mellé, és odatartottam neki a kezem, hogy rámásszon. A kicsi testén még messze nem lehetett érezni a pikkelyeket, inkább puha, vékony bőre volt. Mielőtt fel tudtam volna állni vele, ő hirtelen felfutott a vállamra, és ott helyezte magát kényelembe. Egy pillanatig kirázott a hideg, de próbáltam gyorsan túltenni magam rajta.

- Na, látom összehaverkodtál vele - jött be Kris az ajtón.

- Az túlzás, de annyira nem vészes - mondtam, és leültem az ágyra, majd letettem magam mellé Dreget is.

- Beszéltetek már? - kérdezte.

- Nem tudunk beszélni még - ráztam meg a fejem, és a sárkányra néztem, aki a kis karmait éppen a felsőmbe akasztotta, hogy felmásszon rám. Nem fájt, de azért kellemes érzés sem volt.

- A medálodhoz akar eljutni - mutatott a mellkasomra Kris.

- Minek? - néztem rá rémülten, közben pedig próbáltam lehámozni magamról a kis szörnyet.

- Mert az a te erőd gyűjtőhelye. Ahhoz, hogy átadjon az övéből, össze kell kapcsolódnia vele. Nem lesz fájdalmas, csak kiüt egy-két órára. Legalábbis Elinak ezt mondta. Meg azt is, hogy olyan lesz, mintha álmodnád a beszélgetést vele, az elsőnél mindenesetre biztosan úgy fogod érezni - mesélte, közben Dreg szárnyát birizgálta, akit a kezemben tartottam.

- Na neeem, nekem elég volt már ebből a sok hülyeségből, ami ebben a három hónapban történt - ráztam meg a fejem, de tudtam, hogy igazából nincs választásom. Ha ennek így kell történnie, akkor előbb vagy utóbb be is fog következni.

- Jobb előbb túlesni rajta - veregette meg a hátam. - Itthagylak titeket, este majd benéz valamelyikünk - mosolygott rám, és ő is elment.

- Ha fájni fog, esküszöm, megöllek utána - fenyegettem meg a kis gyíkot a kezemben. Ezután kigomboltam az ingem felső két gombját, és hanyatt feküdtem. Dreg utoljára még a szemembe nézett, utána belekarmolt a medálba. Erős fájdalom futott végig az egész testemen, majd minden izmom megfeszült, végül tényleg elájultam vagy elaludtam.

16.RÉSZ

Barátnő? Nem hiszem el, hogy eltitkolta a csaját előlem. Ő volt az, aki azt akarta, mondjunk el egymásnak mindent, erre pont ugyanazt csinálta, mint én.  Bár szerintem engem jobban meg lehetett érteni.

- Örvendek a találkozásnak. Bár Jonghyun elfelejtett megemlíteni téged – néztem az említettem felé. Sekyung ugyanígy tett, csak ő még keresztbe is fonta a karjait. Le sem tagadhatta volna, hogy ő is démon. Már a szemével is képes lett volna ölni.

- Mi az, hogy elfelejtettél megemlíteni? – kérdezte hisztérikus hangon. Hát, a csajtól már ott égnek állt a hajam. 

- Én izé… nem, csak... – kezdett el dadogni a haverom. Nem sajnáltam, kicsit sem.

- Hallgatlak, Kim Jonghyun! – követelőzött a lány. Más helyzetben már röhögtem volna, de e helyett legszívesebben meggyilkoltam volna Jjongot. Nem azért, mert féltékeny voltam. Miért is lettem volna az, csak a legjobb barátom volt. Inkább csak féltem, hogy ezentúl kevesebb időt tudunk majd együtt tölteni.

- Én azt hiszem, visszamegyek a szobámba – vágtam a vita közepébe.

- Inkább gyere fel velünk a városba – javasolta Sekyung.

- Nem lehet. Jisub egy hét szobafogságra ítélt. Annyira egy marhaság – forgattam a szemeim.

- Hogy beszélhetsz így a fejedelem döntéséről? – kérdezte ijedten, gyorsan körbenézve.

- Nyugodj meg, nincs semmi baj, neki szabad – simogatta meg a lány vállát Jonghyun.

- Mert? – akadt ki újra. Ha nem sajnáltam volna a szőke hajszálaimat, akkor tuti ott helyben téptem volna ki az összeset tőle.

- Mert az unokaöccse – puszilta arcon Sekyungot Jonghyun.

- Ja, így már mindent értek – könnyebbült meg.

- Akkor jó. Nektek meg jó szórakozást – húztam mosolyra a szám, és intettem nekik, mielőtt otthagytam őket. Kivételesen áldottam a bácsikámat, hogy büntetést szabott ki rám, mert legalább nem kellett elmennem velük.

A szobában nem tudtam mit csinálni. Unalmamban lezuhanyoztam, és bebújtam a jó meleg takaró alá, hogy aztán ott jártassam az agyam minden szarságon. Kezdve a démoni életemen, ami röviden összefoglalva eddig annyi volt, hogy máshogy nézek ki, mint a többiek.

Az életem többszörösen is veszélyben volt, és a hang a fejemben azt akarta, hogy az legyek, ami. Hát, ezek mind nem túl jó dolgok. Ami az előnyt illeti, lett egy bácsikám, akivel éppen feszült volt a hangulat, és megtudtam, hogy a legjobb haverom életben van.

Ezeket végiggondolva mégis arra vágytam, hogy bárcsak meghaltam volna attól az autótól. Akkor nem kellett volna egy Tao nevű démontól tartanom, meg a saját társaimtól sem.

Ezeken gondolkoztam, de közben sikeresen elaludtam.

- Kibum, gyere le enni – ébresztett Donghae.

- Hagyj aludni, kösz – morogtam, és fordultam is a másik irányba.

- Jisub is lent van, szeretné, ha jönnél – próbálkozott tovább, de nem foglalkoztam vele. Nem akartam egy asztalnál ülni sem Jisubbal, sem a kis párocskával. Inkább éhen haltam volna.

Hallottam, hogy csukódik az ajtó. Szerencsére feladta. Újra kényelmesen elhelyezkedtem a takaróm alatt, és már készülődtem az alvás folytatására, amikor kivágódott az ajtóm. Ijedten ugrottam fel.

- Minho, miért akarod betörni az ajtómat? – kérdeztem nagyokat pislogva.

- Lejössz enni! – parancsolt rám, válaszra sem méltatva. Erre csak sóhajtottam egyet, és visszadőltem.

- Nem vagyok éhes – mondtam a párnába.

- Aha, persze – dünnyögte, és közben éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy. Ösztönösen húzódtam a másik oldalára, hogy minél messzebb legyek tőle. – Ennyire félsz tőlem? – kérdezte komoly hangon, mire komótosan felé fordultam.

- Megkínoztad azt az embert. Ő nem játékszer, hogy így bánj vele - tudattam vele a problémámat.

- Az antilop is antilop, mégis játszik vele az oroszlán – vágott vissza.

- Ez nem ugyanaz, Choi – ültem fel, és mérgesen néztem rá.

- Mert miért nem, Kim? Az oroszlán nem érez szánalmat, amikor öl. Ő csak az életben maradást tartja szem előtt. De mondhatnám példának a rablót is, aki megöli mondjuk a bankárost. Ő ember, és csak azért öl, hogy neki jobb legyen. Nem gondol arra, hogy a másiknak mi a jó vagy a rossz. – Összezavart, mert részben igaza volt, de részben nem.

- Az oroszlánok nem emberek, a betörőknek meg nincs ki mind a négy kerekük. De mi emberek vagyunk – érveltem még mindig az én álláspontom mellett.

- Nem, Kibum, a démonok hetven százaléka születése óta az, ami. Ti vagytok a kivétel, akik valamennyi ideig emberként éltetek. Nektek ezért más a felfogásotok, mint nekünk. A démonok olyanok, mint a nagymacskák. Azért ölünk, mert ebből élünk. Az emberek, a mi szemszögünkből nézve, a táplálékláncban alattunk állnak. Ezt el kell fogadd. Nem mondom azt, hogy úgy gyilkolj, mint mi, de törődj bele, hogy már te is közénk tartozol. Most pedig gyere le enni, kérlek – fogta meg a kezem, de én kihúztam az övéből.

- Még mindig nem vagyok éhes – ráztam meg a fejem, de a hasam közben elárult.

- Ezt a hazugságot legközelebb egyeztesd a gyomroddal is – mutatott a kis árulóra. – Nem kell foglalkozz Jonghyunékkal. Elhiszem, hogy rossz őket együtt látni, de ez van – vont vállat.

- Mi van? Engem nem érdekel ő meg a csaja! Örülök, hogy boldog a haverom! – kezdtem el védeni magam, talán kicsit magasabb hangon.

- Anyukád sosem mondta, hogy nem szép dolog hazudozni? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem hazudok, nincs miért – feleltem nyugodtan.

- Bele vagy zúgva Jjongba, ezt mindenki látja – húzta el a száját. Nem értettem, miről beszél. Én nem voltam szerelmes, soha nem is gondoltam rá úgy. Jó, néha tovább néztem a kelleténél, és zavarba is tudtam jönni a közelében, de ettől még nem éreztem iránta többet, mint testvéri szeretetet.

- Ez marhaság. Csak már régóta ismerem. Én nem vagyok meleg – mondtam teljesen őszintén, legalábbis én tényleg nem éreztem magam annak. Mondjuk még szerelmes sem voltam azelőtt soha, nekem ezek kimaradtak, mert minden időmet Jonghyunnal és a srácokkal töltöttem.

- Te tudod, nekem aztán mindegy – állt fel mellőlem, és az ajtó felé ment. – Tudod, ha most nem jössz le enni, akkor Jjong egyből azt fogja hinni, hogy a csaja miatt – fordult vissza. Utálatosan néztem rá, de sikerült meggyőznie.

Szótlanul sétáltam mellette az étkezőbe, egészen, amíg a kedvenc haverjaim meg nem állítottak.

- Kibumie, hogy van a kis kedvencünk? – kérdezte Taeyang, de csak tisztes távolságból, köszönhetően Minhonak. Vele nem mertek kötekedni. – Na, elvitte a cica a nyelved? – vágott szomorú arcot, amin a többiek jót nevettek.

Engem csak a hideg rázott ki. Rettegtem tőle és a bandájától. Jisubéknak pedig igazuk volt. Ha közülük húz ki valaki, akkor jobb, ha előre megásom a sírom.

- Akadjatok le róla. Nem tehet róla, hogy a fejedelem a rokona. Most pedig húzzatok! – szólt rájuk Minho.

- Máris megyünk – mosolygott rá Taeyang. – Remélem, várod már a jövő hetet, mert akkor megtudod, hogy melyikünk fog megölni téged – kacsintott egyet, aztán elmentek mellettünk. Ijedten néztem utánuk.

- Ne foglalkozz velük – tette a vállamra a kezét Minho. Válaszként csak bólintottam egyet, aztán mentünk az asztalunkhoz. Bekászálódtam Jisub mellé, de nem szóltam semmit. Nem voltam beszédes hangulatomban.

A következő négy napban ugyanez volt. Estig edzettem Minhoval, megtanulva az átváltozás rejtelmeit, és a surend használatát. Igaz, még bőven volt mit csiszolni rajta.

- Te is jössz ma kajálni? – kérdezte az edzésünk végén Minho. Még bírtam volna nélküle, de úgy gondoltam, hogy a vizsga előtt nem hagyom az utolsó pillanatra.

- Igen, jövök – adtam rövid választ.

- Olyan fura lettél, már nem is ökörködsz annyit, amennyit eddig – vetette a szememre.

- Bocsi, csak egyfolytában a vizsga jár a fejemben, nem nagyon szeretnék meghalni – motyogtam fáradtan.

- Nyugi, nem fogsz. Elintéztük Jisubbal, hogy mindenképp mi húzzunk téged. Kicsit csalunk – vigyorgott büszkén.  Rettentően megkönnyebbültem, és az életkedvem is egyből visszatért.

- Nem lesz belőle gáz? – kérdeztem mosolyogva, de igazából nem is érdekelt.

- Dehogyis lesz. Jisub a fejedelem, senki nem fog tudni róla – veregetett vállon. – Menj, pihizz kicsit, másfél óra múlva megyünk fel. – Jókedvűen el is indultam a szobám felé. Még az sem rontotta el a kedvem, amikor megláttam Jonghyunt a barátnőjével.

- Sziasztok – integettem nekik boldogan.

- Szia – intett vissza Jjong, majd újra egymáshoz tapadtak. Csoda, hogy a csaj még nem nyelte le szerencsétlent.

A szobámba érve egyből az esti programnak megfelelő ruhát kerestem össze, majd a fürdőmbe caflattam, ahol vettem egy jó forró zuhanyt.

- Nem fog zavarni a hang? – kérdezte a bácsikám, mielőtt átteleportáltunk volna.

- Erre nem tudok válaszolni – vontam vállat. A hanggal kapcsolatban nem voltak teljes információim. Akkor jelent meg a fejemben, amikor éppen kedve volt. Annyi volt csak biztos, hogy folyamatosan keresett.

- Akkor menjünk! – fogta meg a karom, pillanatokkal később pedig már a sötét utcán álltunk.

- Jisub, mehetünk ma mi is magával? – kérdezte Taeyang. Kétségbeesetten néztem Minhoékra, majd vissza Jisubra.

- Ha szeretnétek, gyertek – egyezett bele. Taeyang győztes vigyorral sétált el mellettem.

A vadászat eleje nem volt vészes. Taeyang sikeresen bemutatta a sajátos gyilkolási módszerét, ami ütötte Minhoét. Szerencsére Jisub tanult a múltkori esetből, és nem kényszerített, hogy végignézzem. Jonghyun Sekyunggal együtt ment. Akin meglepődtem, az Minho volt. Nem kínozta, nem hagyta szenvedni az áldozatát, egyszerűen leszúrta, majd átvágta a torkát. A többiek is döbbenten bámulták.

- Szia - állt meg mellettem… Kris.

- Szia – csillantak fel egyből a szemeim, és odabújtam hozzá.

- Ennyire hiányoztam? – kócolta megint össze a hajam.

- Aha – bólogattam, mint a bólogatós kiskutya. – Megint csak véletlenül jártál erre? – kérdeztem kíváncsian, de biztos voltam benne, hogy a válasz nem lesz, vagy ha igen, akkor hazudik.

- Hát… gondoltam, megnézem, hogy vagy – nyekeregte.

- Ez aranyos volt, de semmi bajom – vigyorogtam vidáman.

- Hang? – halkult le, hogy Taeyangék ne hallják.

- Itt van, alig párszáz méteres körzetben. De nem beszél, csak követ. Még csak fenyegetésnek sem érzem, hogy a közelemben van – válaszoltam halkan. Nem hazudtam neki, mert tényleg éreztem, hogy ott van. A tekintete belevésődött a hátamba, és ha akart volna, lyukat égethetett volna belém.

- Kris, de jó látni – nyújtotta a kezét Jisub.

- Én is örülök – ráztak kezet.

- Elviszed megint Kibumot? – kérdezte a bácsikám, de most semmi gorombaság nem volt a hangjában. Inkább reménykedett, hogy megyek Krissel.

- Ha ő is szeretné, akkor igen – nézett rám várakozóan.

- Szeretnék – feleltem egyből.

Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor elmentem Krissel, és nem kellett Taeyang és a bandája közelében lennem.

- Mikor lesz a vizsga? – törte meg a hosszú csendet Kris.

- Öt nap múlva – sóhajtottam, és még a hideg is kirázott.

- Mennyire vagy felkészülve? – kérdezősködött tovább.

- Semennyire. Minhoval erőteljesen próbálkozunk, de még csak a surendet is félig tudom használni – panaszkodtam neki.

- Követ még? – érdeklődött, és láttam rajta, hogy kíváncsi.

- Iigen – mondtam bizonytalanul. Valami nem stimmelt Krissel. Már az is fura volt, hogy bőven a vadászterületen kívül jártunk már. Bíztam benne, mert tudtam, hogy mindenáron megvédene, ha baj lenne, de azért kezdtem félni is egy kicsit.

- Próbáltál már beszélni vele? – jött az újabb fura kérdés. – Ülj le közben, csak nyugodtan – mutatott az egyik betondarabra.

- Kris… mit akarsz? – Kezdtem megijedni, és eszem ágában sem volt leülni. Ő mondta, hogy ő a rosszakkal volt egy ideig, lehet, hogy megint nekik dolgozott.

- Csak beszélgetni akarok veled komoly dolgokról és a hangról – próbált megnyugtatni, de én cseppet sem voltam erre képes. Féltem, hogy akármelyik pillanatban bekeríthetnek Tao csatlósai, vagy megjelenhet a hang tulajdonosa, hacsak nem…

- Te vagy a hang! – mutattam rá remegő kézzel. Teljesen biztos voltam benne, hogy ő lesz az. Kris volt az egyetlen, aki első alkalommal is elhitte az egészet, és ha a közelemben volt, akkor megszűnt. Csak ez az egy magyarázat volt rá, különben nem kezelte volna olyan nyugodtan az egész helyzetet, ahogy csinálta.

- Én? Hidd el, hogy nem én vagyok az. De ha nem hiszel nekem, akkor szólj neki, kérd meg, hogy lépjen veled kapcsolatba. Lépjen ide eléd, és magyarázza el a dolgokat. Amúgy is ezt szeretné – mondta nyugodt hangon, amivel bennem csak nagyobb lett a rémület. – Nem akar bántani téged, Kibum. Ezt nem azért mondom, mert ártani akarok neked, hanem mert ez az igazság. Csak hallgasd meg őt, kérlek – erősködött tovább.

Tanácstalanul ültem le a betonra, mert akármi történt is volna, egyedül nem tudtam volna győzni. – Szólj neki. Csak kérd meg, hogy jöjjön ide – kért meg utoljára. Kételkedve néztem rá.

- Mégis mit mondjak neki? Héj, hang, gyere ide? – kérdeztem hangosan, de közben már hisztérikusan nevettem is kínomban. – Ha annyira értelmes, akkor erre nem fog… kezdtem bele, de a látvány belém fojtotta a szót.

Soha nem gondoltam volna, hogy ő lehet az. Egy pillanatig ledermedtem, és még a szám is tátva maradt, aztán mégis elröhögtem magam.

- Másra számítottál, igaz? – kérdezte unott hangon, de még mindig csak úgy, hogy én halljam a fejemben.