15.RÉSZ

Jisub szobájában kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon, és vártam, hogy elkezdje a papolást. Az a napom rosszabb már úgy sem lehetett, ezért úgy gondoltam, hogy teljesen mindegy, mit fog mondani.

- Először is, legközelebb ne rohangálj el!A másik pedig a hang. Mi a franc ez egyáltalán? – kérdezte kissé kiakadva.

- Szerinted tudom? – tártam szét a karjaimat, mert irtó nagy marhaságot kérdezett. Főleg, hogy Kris is megmondta, hogy már keresik a valakit vagy valamit.

- És miért nem mondtad már az elején? Miért Kristől kellett megtudnom? És ő honnan tud erről? – tett fel egyszerre három kérdést.

- Nem mondtam, mert féltem, hogy mit fogtok reagálni. Apámék az elején hülyének néztek. Honnan kellett volna tudnom, hogy ti nem fogtok? Kris pedig onnan tud róla, hogy ő velem volt, amikor előjöttek ezek a… rohamok, vagy mik. Mellette megnyugszom – meséltem el neki nagy vonalakban a történteket.

- Értem, de akkor is szólhattál volna – erősködött tovább.

- Minek? Nem tudtok tenni semmit. Csak én hallom, nekem beszél, és az én fejem reped ketté, amikor magyaráz. Ti nem éreztek ebből semmit. Csak azt hajtogatjátok, hogy el kellett volna mondanom. Nem akartam, ennyi! – kezdtem el lármázni, mert elegem volt.

- Kibum, hagyd abba! – figyelmeztetett, de nem sok haszna volt, mert folytattam.

- Ma is miattad jött ki. Igen, csakis miattad. Ha akkor elengedsz, amikor mondtam, akkor nem kapom fel a vizet, és nem szól hozzám! – vádoltam meg, szerintem jogosan. Vagyis, félig az volt.

- Ebből elég volt! Menj a szobádba! –szólt rám erélyesen.

- Nem vagy az apám, hogy parancsolgass nekem – feleltem higgadtan, és kimentem a szobájából. A beszélgetésnek semmi értelme nem volt, csak annyi, hogy még jobban összekaptunk.

- Kibum, a szobádba mondtam! – ragadta meg a karom.

- Engedj el, Jisub! Ne akarj nagyobb cirkuszt – sziszegtem a fogam között, mikor a többiekre néztem.

- Akkor csináld, amit mondok. Az unokaöcsém vagy, de ha kell, simán ártalmatlanná teszlek egy perc alatt! – fenyegetőzött. Hála a halk beszélgetésünknek, a fél brigád megtudta, hogy rokonok vagyunk. Rettentően örültem neki. Megfordultam, és egy erőset taszítva a bácsikámon, a szobámba mentem.

Éjjel mondhatni semmit sem aludtam, csak feküdtem és szidtam magamat, amiért olyan tapló módon beszéltem Jisubbal. Nem akartam, de így jött össze. Lehet, hogy csak a látottak váltották ki belőlem ezt a viselkedést. Minhotól szó szerint kirázott a hideg, ha rá gondoltam. Egy elvetemült, undorító szörnyetegnek tartottam. A gyomrom is felfordult, amikor csak eszembe jutott, mit tett.

- Kibum, ébresztő! Mennünk kell edzeni – rázott Minho finoman. Lustán nyitogattam a szemem, hogy fokozatosan szokjon a fényhez. Ő ott ült az ágyam szélén, és halványan mosolygott. Ösztönösen is arrébb húzódtam tőle. Kicsit furcsállta, de nem szólt semmit. Szerintem megértett.

- Kelek, megyek – motyogtam. Bementem a fürdőmbe, és egy gyors zuhany után készenlétben is voltam.

Ugyanúgy lementünk a pályára, és már vártam, hogy mikor mondja, hogy futás. De nem történt ilyen.

- Befejeztük az eddigi védekezési stratégiát, mert már elég jól megy. Igaz, hogy ezt mások hetekig tanulják, de nincs rá időnk. Két és fél hét múlva vizsga, te pedig még átváltozni sem tudsz rendesen, nem hogy energialöketeket, meg ilyeneket használni – kezdett bele a teendők ismertetésébe. Nem értettem, hogy mit is akar. Csoda, ha véletlenül át tudok változni, saját akaratból talán sosem fog menni.

- Aham – feleltem kurtán.

- Nem vészes. Sőt, tök egyszerű. Amikor átváltozol, akkor gondolj valami rossz, vagy fájdalmas dologra. Például anyukád halálára, vagy hogy bosszút akarsz állni a gyilkosán. Esetleg arra, hogy a démonok nyolcvan százaléka gyűlöl téged, mert Jisub rokona vagy – gondolkozott közben, hogy mit is sorolhatna még fel. Hát, nekem volt egy pár, ami megfelelt volna. – Szóval, próbáld meg! – ült le a beton szélére.

Hosszú perceken keresztül szinte minden létező dolgot kipróbáltam, hogy átalakuljak, de nem sikerült. Egyszerűen semmi jelét nem éreztem annak, hogy egy kicsit is át tudnék változni.

- Ez nekem nem megy! – feküdtem ki a füvön.

- Hát, ez ciki. Gondolj bele, mit mondana apád. Így is azt nyilatkozta, hogy egy neveletlen kölyök vagy. Most társulhatna hozzá a szerencsétlen, a semmirekellő, a gyenge és a szánalmas is – mondta gúnyos hangon. Igaza volt, apám tényleg ezeket vágta volna hozzám, de igazságtalanul. Ő nem ismert engem. A pár hét alatt, amit együtt töltöttünk, nem tudott meg rólam semmit. Neki nem volt joga elítélni engem.

Sikeresen felpumpáltam magam, és nehezen, de fel tudtam venni a démon alakom.

- Nem rossz, de ha csak így tudsz átváltozni, az messze nem jó. Nem fognak mindig felcukkolni, hogy megtehesd. Magadnak kell ezt elérned – jött egyre közelebb hozzám. – Most változz vissza! – adta ki a következő feladatot.

Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy mit is kéne csinálnom, de eszembe jutott Kris. ,,Ne gondolj rosszra, csak arra, hogy ember szeretnél lenni”. Elképzeltem, ahogy mondja, és sokkal egyszerűbben ment.

- Ez sokkal jobb – ismerte el. – Gyakoroljuk ma ezt, hogy minél gyorsabban menjen – mosolygott közben, amivel kicsit összezavart. A múltkori baleset óta, amikor fejbevágott egy Surenddel, sokkal kedvesebb lett. Már nem bunkózik, és nem is szól be mindenért. Szerencsére azért megtartotta a két méter távolságot tőlem.

Délutánra már Jonghyun is ott volt velünk. Nem akadályozott minket, csak pár erősítő gyakorlatot végzett el, néha azért váltott pár szót velünk. Csakhogy nekem már nem ment a koncentrálás. Jjong amúgy is simán zavarba tudott hozni engem, de ha póló nélkül fekvőtámaszozik, akkor még rosszabb. Már azt sem tudtam, hogy mi volt a feladatom.

- Kibum, Minho, Jonghyun, gyertek, kérlek! – szólt Jisub. Ijedten néztem a két srácra, de ők is csak vállat vontak, mert nem tudták, mi a baj. Nekem az esti beszélgetésünk után alapból nem volt kedvem beszélni vele.

Komótosan követtem őket befelé. Megint a szobájában kötöttünk ki.

- Mi történt, Jisub? – kérdezte egyből Jonghyun.

- Igazából Kibummal szeretnék beszélni, de kelletek, hogy megerősítsétek majd, amit mondok – kulcsolta össze a kezét az asztal felett.

- Rendben – biccentettek egyszerre.

- Ha jól láttam, akkor az átváltozást gyakoroltátok – beszélt még mindig Minhohoz.

- Tudom, hogy már az energialöketeket kéne, de nem tudjuk addig elkezdeni, amíg nem képes saját akaratából átváltozni. Most már jobban megy, de még messze nem az igazi. Ezt egy démon két hétig is tanulja, neki pedig ideje sincs rá. Sőt, két hét, és vizsga – hadarta el feszülten Minho. Szerintem megijedt, hogy Jisub lecseszi, amiért nem tartunk sehol, de látszott a bácsikámon, hogy nem tervezett ilyet.

- Tudom, Minho. Pont ezért vagyunk itt. Legszívesebben nem engedném Kibumot a vizsgára – kezdte el, én pedig megijedtem. Nem tetszett nekem ez a nagy megbeszélés. –, de sajnos, muszáj mennie.

- Ha szerencséje van, akkor közülünk húzza ki valaki – szólalt meg Jonghyun is, én meg egyre hülyébben éreztem magam. Elvileg velem akart beszélni, de mégsem mondott nekem semmit.

- Itt vagyok – integettem nekik, mire egyszerre három szempár is rám szegeződött.

- A vizsgáról van szó. Tudod, ezt a vizsgát, még a herceg találta ki. Igazából szintfelmérő, amit minden évben minden démon elvégez – mondta Minho.

- Ennyi? – vontam fel a szemöldököm. Tiszta hülyeségnek hangzott.

- Nem egészen, Key. A vizsga, ha a kihúzó azt akarja, életre-halálra is szólhat. Általában ez olyan negyven-ötven százalékban szokott lenni – fejezte be Jonghyun.

Szerintem abban a pillanatban ment ki az összes vér az ereimből, annyira megijedtem. Már értettem, hogy miért akarják azt, hogy közülük húzzon valaki. Mert akkor túlélem. Viszont ha Taeyang húz ki, vagy valaki a bandájából, akkor már meg is rendelhetem a koporsómat, ugyanis az a srác már az első pillanattól kezdve rühell engem. Pontosan azóta, amikor odajött nyalizni az étterembe az első nap Jisubnak. Minden nap beszóltak, lökdöstek, és nem egyszer megfenyegettek, hogy megtanítják, kik a menők.

- Már… minden világos – nyöszörögtem.

- Ha ők húznak, akkor nagy valószínűséggel, veszteni fogsz, és meghalsz – suttogta Jisub. – Nem tehetek semmit ellene, ez a törvény – tördelte az ujjait. Még akart mondani valamit, amikor valaki kopogott. - Szabad! – kiáltott, az ajtó pedig nyílt, és egy férfi jött be.

- Jó napot. Csak közölni szerettem volna, hogy megjött a tárgyaló csapat – mondta a férfi, mire Jonghyun felkapta a fejét.

- Hírek? – kérdezte a bácsikám.

- Négy halott, három sérült – kezdte, Jonghyun pedig kezdett sápadni. – Mind férfiak voltak – fordult Jjonghoz, aki egyből megkönnyebbült. Szóval egy lányról volt szó. Biztos csak nagyon jóban voltak, és féltette. – A Yominik törzs egy része átment Taohoz – folytatta.

- Vittek is el? – kezdett idegesebb lenni Jisub.

- Kilenc csikót. Maradt hat – állt még mindig szorosan az ajtónál a hírhozó.

- Értem, köszönöm. Menj, pihenj, hosszú ideig távol voltál – mosolyodott el Jisub, a pasas pedig kiment.

- Ami téged illet – fordult felém, de én még mindig a halál szón rágódtam–, undorítónak tartom magam, hogy ezt kell mondanom, de csak reménykedni tudok, hogy jó ember fog húzni. Bízok benned, hogy bármi is lesz, te életben maradsz, mert nem fogod hagyni, hogy nyerjen az ellenfeled – biztatott, de egy szikrányit sem sikerült neki.

- Kössz... – nyögtem.

- Na, menjetek, este találkoztunk a vacsoránál – zárta le a beszélgetést. Kifelé egy szót sem szóltunk egymáshoz.

- Én elmegyek a srácokkal vásárolni, majd ütközünk – intett Minho, és elment.

- Féltelek, Key – nézett rám szomorúan Jonghyun.

- Ez jól esik, köszönöm – mosolyodtam el.

- Tudod, hogy sokat jelentesz nekem, és mindent elmondok neked – veregette meg a vállam.

- Igen, Jonghyun, tudom. Ahogy én is… - kezdtem bele, de valaki elrohant mellettem, és a haverom karjaiba vetette magát.

- Oppa, itt vagyok! – túrta a fejét Jjong vállába. Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy a csaj hevesen megcsókolja, ő pedig nem ellenkezik, hanem viszonozza.

- Key, ő itt Shin Sekyung, a barátnőm – fogta meg a lány kezét.

14.RÉSZ

Négy napon keresztül ugyanazt a marhaságot kellett csinálnom. Minho pedig nem kímélt. Totál kikészültem minden egyes nap, és tele voltam kék lila foltokkal.

- Most már elég volt ebből, nem gondolod? - förmedtem rá, a fájós karomat simogatva, közben már annyira izzadtam, hogy le kellett vennem a pólómat. Amikor megfordultam, Minho megmerevedve állt, és engem bámult, pont úgy, ahogy én szoktam őt. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de nehezen ment.

Estig folytattuk az edzést.

- Nem bírom tovább, elfáradtam és éhes vagyok - panaszkodtam mély levegőket véve. Hiába gyűrtem magamba egy halom kaját, már nem nagyon segített. Bármennyire is próbáltam elhúzni az időt, eddig sikerült. Így is kiakadt Jisub, hogy két és fél hétig megint nem ettem. De belátta, hogy elég jól bírom nélküle.

- Jó, menj, keresd meg Jisubot, majd holnap folytatjuk. - Nagyon kedvesen mondta, amin meglepődtem.

Visszahúztam a már száraz pólóm, és a bácsikám szobájához indultam. Halkan bekopogtam, és benyitottam. Valószínűleg elaludt, mert mikor beléptem, felugrott.

- Kibum, mi a baj? – kérdezte két nyújtózás között.

- Éhes vagyok - vágtam egyből a közepébe. Halványan elmosolyodott.

- Bírj még ki fél órát, akkor viszlek téged is - mondta egyszerűen, én meg lefagytam.

- De... úgy... nem... - kezdtem dadogva.

- Ugyanolyan, mint amit itt csináltál. Csak annyi, hogy most rendesen fogod csinálni – veregette meg a vállam.

- És... ha mondjuk... hoznál? – kérdeztem reménykedve.

- Kibum, próbáld meg felfogni, hogy nem pizzán élsz. Itt vagy gondoskodsz magadról, vagy nem eszel – oktatott ki, és mondhatni jogosan. Tényleg nem pizzaszeletekről beszéltünk.

- Értettem – hajtottam le a fejem.

- Muszáj hozzászoknod – váltott vissza a kedvesebb hangnemére.

- Rendben, majd igyekszem – néztem rá egy halvány mosoly kíséretében.

- Menj, készülődj, még fél óra – biccentett az ajtó felé, jelezve, hogy tiplizzek le.

Részben örültem, és nem is. Kicsit jó kedvem volt, mert itt hagyhattam egy kis időre ezt a helyet, viszont ha belegondoltam, hogy milyen áron, akkor már nem tetszett annyira. A másik ok pedig a hang volt. Észrevettem, hogy ha nagyon fáradt vagyok vagy dühös, akkor érzem őt, bár nagyon gyengén. Teljesen nem múlt el soha, és féltem, hogy a városban majd megint rám tör. Sőt, szinte biztos voltam benne.

- Mehetünk, Key? – dugta be a fejét Jonghyun az ajtón.

- Hát… persze – válaszoltam bizonytalanul, de azért elindultam vele a kapuhoz.

- Jó lesz… vagyis nem lesz olyan vészes – gondolkozott el, majd vigyorogva ment tovább. Zakkant.

- Mindenki megvan? – hallottuk meg a bácsikám hangját, mire futni kezdtünk.

- Igen! – kiáltottuk mára többiekkel, közben odasomfordáltunk mellé.

Automatikusan tette a kezét a vállamra, ami elég sok embernek nem tetszett. Hát igen, Jonghyunon és Minhon kívül más még nem tudta, hogy Jisubbal rokonok vagyunk. Nem azért, mert szégyelltem, csak utáltak volna, még jobban. Így is kerültek engem, alig páran szóltak hozzám.

- Mehettek – kapta el a csuklóm, és megint az a vacak teleportálás következett. Szerencsére előtte nem ettem semmit, így a gyomrom is bírta.

- Ezt soha nem fogom megszokni – morogtam az orrom alatt, de a többiek csak nevetett.

- Na, akkor, srácok, ma egy kis ideig veletek tartok – karolta át Jisub a vállam, és megindult velem a többiek után.

Minhoék a séta közben vidáman cseverésztek, én inkább hallgattam. Próbáltam nem arra gondolni, hogy mit kell majd tennem, de valahogy nem ment.

- Jisub, ott az első – álltak meg előttünk, és egy békésen sétáló férfira mutattak.

- Menjen valaki – egyezett bele.

Azt hittem, hogy a srácok majd vitatkozni kezdenek, hogy ki legyen az első, de nem történt ilyen. - Csak figyelj, hogyan csinálja élesben! – mutatott az említett felé Jisub.

Kétségbeesetten néztem Minhora, aki villantott egy vigyort, és elindult a pasas felé. Olyan lazán ment, hogy senki nem gondolta volna, gyilkolni fog.

A férfi csendesen ballagott a sötétben, nem is sejtve, hogy az utolsó perceit éli az életéből. Minho egyre közelebb ért hozzá, én pedig egyre közelebb bújtam Jisubhoz. 

Mikor az áldozata mögé ért, azt hittem, hogy olyan egyszerűen fog majd végezni vele, mint ahogy én csináltam, de tévedtem. Minho olyan volt, mint egy macska, aki egy egérre vadászik. Először elkapta a vállát, és erőből nekivágta a falnak, így a férfi nagyot nyekkenve esett a földre. Úgy éreztem, a szívem is megállt. Jisubra néztem, aki nyugodtan figyelte az eseményeket.

Minho szó szerint kínozta az embert. Többször is megvagdosta a karmával a testét, beleharapott a nyakába, a karjába, a hátába, nem foglalkozva azzal, hogy az áldozata szenved. Hiába ordított a fájdalomtól, őt nem érdekelte.

Amikor azt hittem, megöli, megint tévednem kellett. A férfi a sok vérveszteség miatt már kezdte elveszteni az eszméletét, de ő még mindig folytatta a kínzást. A zsákmánya ott feküdt a saját vérében és testrészei között, amikor Minho megunta, és többször is mellkason szúrta. Engem sikeresen elkapott a rosszullét, ezért el akartam sietni onnan, de Jisub nem engedte.

- Így öl egy démon! Mondjuk, ő kicsit durván csinálja – magyarázta, és úgy fordított, hogy lássam, ahogy Minho teszi a dolgát.

- El akarok menni – próbáltam szabadulni, de erősebben fogott.

- Márpedig nem mész, Kibum! Ezek vagyunk mi, fogadd el! – tartott szorosan.

- Engedj el, menni akarok! – kezdtem el idegesen rángatni a karom, hogy eleresszen.

- Maradsz! – rántott meg erősebben.

Akaratlanul is Minhora néztem, aki a húst… ette. Éreztem, hogy kezd valami nem stimmelni velem. Szédültem, a fejem hasogatott, a mellkasomat pedig forróság járta át. Olyan hirtelen alakultam át, hogy felfogni sem volt időm. Nem úgy, mint az első alkalommal.

- Azt mondtam, elengedsz! – sziszegtem rá dühösen, mire Jonghyunék tisztes távolságba hátráltak. Jisub is meglepődött egy pillanatra, mert ösztönösen elengedett.

- Kibum, figyelj… nyugalom – lépett egyet ő is hátrább.

- Brutálisan néz ki – súgta Sehun Jonghyunnak.

- Én megmondtam, hogy más – motyogta a választ, de közben rajtam tartotta a szemét.

- Szia, Kibumie – szólalt meg a hang, és a fejem még erősebben fájni kezdett Ösztönösen indultam el valamerre, ahol egyedül lehettem.

- Hagyj békén, kérlek – sziszegtem rohanás közben. Fogalmam sem volt, hogy merre tartok, csak el akartam tűnni. A legjobb az lett volna, ha az alvilágban maradtam volna, mert ott nyugtom volt.

- Nincs semmi baj. Ígérem, nem bántalak többé. Most már az vagy, aminek lenned kellett. Nemsokára eljön az idő, hogy személyesen is találkozhassunk – fecsegett, nem foglalkozva azzal, hogy egyáltalán nem érdekelt, amit mondott.

- Szétmegy a fejem tőled – álltam meg egy nyitottabb utcán.

- Persze, mert ellenkezel velem. Ha engednéd, hogy a fejedben legyek, akkor nem fájna – okoskodott.

- Hagyd már abba! – kiáltottam el magam, és leültem a falhoz. A fejemet a térdemre hajtottam, és próbáltam nem koncentrálni semmire. Hát, nem jött össze.

- Na, legalább próbálj meg velem rendesen beszélni. Elhihetnéd, hogy igazam van.

- Key, minden rendben? – hallottam meg Jjong hangját. Felemeltem a fejem, és felé néztem. Mind ott álltak és figyeltek.

- Mondd el nekik, hogy mi van veled. Nézzük meg, ők mit reagálnak erre – kacarászott, aminek köszönhetően élesen belém nyilallt a fájdalom.

- Kibum! – szólt rám erőteljesebben Jisub, de nem volt erőm felé fordulni. Nem csak az éhség, hanem még a fájdalmak is erőteljesen lehúzták az energiám.

- Na, ne szórakozz, mond el nekik, kíváncsi vagyok – jött rá a nyafoghatnék is.

- Figyelj Kibum, sajnálom… - jött egyre közelebb.

- Maradj ott! – fújtam rá hirtelen, és védekező pozíciót vettem fel. Nem értettem, miért, de ha démoni alakban voltam, akkor Jisubra ellenségként tekintettem, pedig semmi bajom nem volt vele.

- Kibum, értem, hogy…

- Csend már! – förmedtem rá, de a fejem annyira zúgni kezdett, hogy megtántorodtam. Láttam, hogy Jisub, nem tudja, mit tegyen. Egyre jobban szédültem, és féltem, hogy úgy fogok járni, ahogy még apámnál is.

- Nincs semmi baj – karolt át valaki hátulról. Éreztem, hogy kezdek lecsillapodni. Erőtlenül huppantam vissza a földre, a segítőmmel együtt. –Ssshhh – nyugtatgatott, fejét a vállamba fúrva.

- Hogyan... ? – kérdeztem, közben felé fordultam.

- Éppen enni készültem. Rád is rád férne – simította el a hajam. – Próbálj meg, visszaváltozni – húzta mosolyra a száját.

- Én… próbálkozom – döntöttem a fejem a mellkasára.

- Ne gondolj rosszra, csak arra, hogy ember szeretnél lenni – suttogta a fülembe, a hátamat simogatva.

Erőteljesen koncentráltam. Olyan dolgokra gondoltam, amik szépek voltak. Ennek köszönhetően az izmaim kezdtek lazulni, végül sikerült visszaváltoznom.

- Miért vagy itt? – kérdeztem rá újra, mert az előzőre nem kaptam teljes választ.

- Láttam a cirkuszt, és… utánad jöttem, aggódtam érted, és...

- Kris, mi újság veled? – lépdelt lassan közelebb a bácsikám, megszakítva Krist.

- Szia, Jisub. Nem sok, de legközelebb vigyázz rá jobban! – rótta meg.

- Egy kicsit rosszul lett, túlreagálta a dolgot. Majd hozzászokik – próbált kedvesen válaszolni Jisub, de lehetett hallani az élt a hangjában. Kris felállt, és engem is magával húzott.

- Te ezt nem érted. Kibum, hangokat hall a fejében. Valaki beszél hozzá, ezért vannak rosszullétei. Az alvilági védett helyeteken biztonságban van. Próbáljuk elkapni azt, aki ezt teszi vele, de nem könnyű – mesélte el a szitut.

Kétségbeesetten néztem a bácsikámra, aki megerősítést várt tőlem, de én csak elfordítottam a fejem. Jonghyunék is zavarodottan néztek egymásra és rám. Nem akartam, hogy tudják.

- Szóval ez a helyzet. Ezt még Sooman sem mondta nekem – húzta el a száját.

- Eljövök veletek, amíg Kibum is eszik – maradt szorosan mellettem.

- Kris, meg kell tanuljon ölni, nem végezhetjük el helyette mindig – győzködte Jisub.

- Nem mondtam, hogy helyette fogom csinálni. De Minho egy állat! Halálra ijesztettétek Kibumot, ne csodálkozz, hogy nem akarja csinálni – állt ki mellettem, ami jólesett. Jisub nehezen egyezett csak bele.

A bácsikámék mentek elöl, mi pedig mögöttük sétáltunk Krisszel.

- Még mindig haragszol, igaz? – kérdezte Jonghyun hátát nézve.

- Csalódtam benned. Nem gondoltam volna, hogy cserben fogsz hagyni – mondtam közömbösen. Haragudtam-e? Részben igen, de közben rettentően hiányzott is. Volt benne valami, ami miatt az életemet is rá mertem volna bízni. Olyan érzés volt, mintha egy láthatatlan erő vonzott volna hozzá.

– Kibum? – kérdezte kezét az arcom előtt mozgatva.

- Igen? – néztem rá nagyokat pislogva.

- Semmi, csak azt hittem, megint rosszul vagy – mosolygott, és mentünk tovább. - Kibum, itt a lehetőség. Jobb lesz, ha eszel, mielőtt megint összeesel – veregette meg a hátam. Én is jól láttam, a tőlünk nem messze sétáló srácot. Ugyanolyan jól, mint ő, és a többiek. Kétségbeesetten néztem rá. Nem akartam megtenni, nem volt hozzá elég erőm és bátorságom. 

- Nem megy – ráztam meg a fejem, és hátrálni kezdtem.

- Nem, ezt muszáj, menj szépen! – lökött kicsit rajtam. A srácok várták, mit fogok lépni, ezért elindultam, de eszem ágában sem volt démoni alakot ölteni. Közeledtem felé, közben minden porcikám remegett.

Egy fiatal srác volt, maximum huszonhat éves, több biztos nem. El sem tudtam képzelni, hogy meg fogom ölni. Biztos várta őt a családja. Ha nem megy haza, akkor aggódni fognak, és keresni kezdik, de hűlt helye sem lesz.

Hátulról követtem, és amikor beértem, még akkor sem csináltam semmit, csak sétáltam mellette.

- Sajnálom – mondtam ki hangosan, amire a srác megtorpant, és felém nézett.

Újra felvettem a szörnyeteg alakom, és a múltkori módon, egyszerűen lefejeztem. Én nem voltam olyan, mint Minho. Nem tudtam kínozni az áldozatot, ahhoz nem volt gyomrom. Amin viszont meglepődtem, hogy szó szerint rávetettem magam az élettelen testre, és úgy tömtem magamba, mintha soha nem kaptam volna kaját.

Nem tartott sokáig, míg végeztem a táplálkozással, viszont nem volt elég, sőt, alighogy ért valamit. Visszasétáltam a többiekhez.

- Hát, te aztán gyorsan és egyszerűen csinálod a dolgot – bólogatott elismerően Jisub, Kris pedig mosolygott.

- Még mindig… éhes vagyok – vallottam be nekik kicsit szégyenkezve.

- Heh? Egy nem volt elég? – kérdezte letaglózva Minho, amire csak a fejem ráztam.

- Kris, mennél vele? Én a többieket viszem. Nem merem egyedül hagyni őket. Egy óra múlva találkozzunk itt– kérte meg Jisub.

- Persze – egyezett bele, és már indultunk is.

- Kris, miért nem hagyja őket egyedül Jisub? – meredtem magam elé.

- Mert sárkánydémonok vagytok. Nem biztonságos nektek itt fenn egyedül – magyarázta el a dolgot.

- Értem – zártam is le a témát.

- Ott van még egy pasi – mutatott az utca túloldalára.

- Gyere te is – hívtam magammal, mert még ő sem evett miattam.

- Rendben – biccentett, és elindultunk a férfi felé.

Szerencsére átvette tőlem a piszkos munkát. Ő sem volt olyan kegyetlen, mint Minho, mert csak simán szíven szúrta a férfit, így nem szenvedett. Közben alaposan szemügyre vettem őt. Izmos volt, a szemei erősen csillogtak és a karma… neki nem volt olyan nagy, mint nekem. Sőt, Minhonak sem. Az enyém kétszer olyan hosszú volt, mint az többieké.

Egy óra múlva, mikor már jóllaktunk, visszamentünk a megbeszélt helyre, ahol a többiek vártak ránk.

- Azt hittem, már elvesztetek – mért végig minket Jisub.

- Nem, csak a fiatalúr három alatt nem adta meg magát – borzolta össze a hajam Kris.

- Három? Te egyedül bevágtál hármat? – döbbent le végképp Minho.

- Többet eszel, mint a fél csapat együtt – nevetett Jonghyun.

- Na, én mentem haza. Ha, bármi baj van, szólj – kacsintott egyet Kris. Mielőtt elment volna, még megölelt egyszer.

- Menjünk mi is. Kibum, veled beszédem lesz otthon! – nézett rám szigorúan Jisub, mielőtt megfogta a kezem.

13.RÉSZ

- Essünk már túl rajta, Key! – kiabált rám, amit a fülem nem teljesen díjazott.

Erősebben markoltam meg a nyakát. Már éreztem, hogy nehezebben veszi a levegőt. El akartam engedni, de mégsem. Valami belülről azt súgta, hogy végezzek vele. Az egyik karmommal finoman cirógattam az arcát és a nyakát. Szórakoztam vele, mint macska az egérrel. Egyre erősebben simítottam végig rajta, egészen addig, amíg halvány vércsík nem jelent meg a nyakán, ami egyre erősödött.

Jonghyun felszisszent, amit élveztem is volna, ha az első könnycsepp nem gördült volna le az arcán. Egy kicsit engedtem a nyaka szorításán, bár nem engedtem el, és letöröltem a könnycseppet. A vére közben már a kezemen folyt végig, de az nem érdekelt.

- Key – suttogta a nevem. Örömmel teli szemmel néztem az övébe, de amikor megláttam, hogy halálra rémült, és már tényleg sír, észhez tértem. Rájöttem, hogy túlzásba estem, amit nem akartam. A karmaim lassan elkezdtek visszahúzódni, majd fokozatos lassúsággal a többi részem is.

- Tudhatnád, hogy bármilyen szörnyeteg is vagyok, téged nem tudnálak megölni – löktem el magam tőle, és a másik fal felé hátráltam, csakhogy átestem az egyik áldozatom fején, és hirtelen a földön találtam magam. A látványnak köszönhetően, még elfordulni sem volt időm, már ki is adtam magamból mindent.

Jonghyun meglepetten állt mellettem, és várta, hogy végezzek.

- Tudtam, ahogy Jisub is, hogy csak én tudlak lenyugtatni. De azért bevallom, sikeresen elérted, hogy halálfélelmem legyen. Bármennyire is bíztam benned, az előbb nem voltál magadnál. Mintha egy teljesen más lény állt volna előttem, nem pedig te. Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy meg fogsz ölni. Viszont nem ártana, ha lefürödnél és aludnál egyet. - Egyetértően bólintottam, és magam elé engedve követtem kifelé.

A hirtelen napfény bántotta a szemem, ezért be kellett csuknom egy ideig. A szemem ki akart égni a helyéről, és már úgy voltam vele, hogy még ott bent is jobban éreztem magam. Mikor kinyitottam, Minhoék kellő távolságban álltak Jisubbal. A vérfolt láttán lesütöttem a szemem. Rettentően szégyelltem magam. Jjong megveregette a vállam.

 - Minden rendben? – lépett egyet közelebb Jisub. Mindketten bólintottunk. – A nyakad? – nézett Jonghyunra. Én is odapillantottam, és nagyot nyeltem. Az állától a kulcscsontjáig egy elég mély, még véres karcolás húzódott. Elhinni nem tudtam, hogy pár percen belül a két legfontosabb személyt bántottam.

- Nem vészes, bár szerintem a heg egy életre megmarad majd. Key komolyan megijesztett – mondta, és a hangja nagyon is komoly volt. – Megyek, lefürdök – intett, és a többiekkel elment.

- Sajnálom, én nem tudom, mi ütött belém. Nem akartalak megsebesíteni, sőt rád támadni sem, ahogy Jjongra sem - hadartam el gyorsan, rá sem nézve. Teljesen elszégyelltem magam.

- Tudom. Megijedtél, nagyon új dolog volt ez neked. Bár még egy démont sem láttam így reagálni, mint téged. Képes voltál rátámadni Minhora, aki sokkal erősebb nálad. Ezt te is tudtad, mégis nekimentél volna. És tudod, ilyen állapotban egy gyenge démon is le tud győzni egy nála sokkal erősebbet. - Kicsit oktató hangsúlyba váltott, de nem szigorúra.

- Én… meg akartalak ölni titeket, Jisub. Téged és Jonghyunt egyaránt. Nem Minhora támadtam, hanem rád. Féltem tőled, haragudtam rád, de nem tudom, miért. Csak ennyire emlékszem.

- Még nem tudod irányítani a démont, aki benned lakik. Engem pedig még nem ismersz eléggé, ezért nem csoda, ha ilyen reakciót váltottam ki belőled, főleg, hogy előtte ettél. Lehet, azt hitted, hogy elveszem, ami a tied – húzta halvány mosolyra az arcát.

- Akkor... megbocsájtasz? – harapdáltam a számat.

- Még szép. Most pedig menj fürödni és pihenni egyet. Délután felmegyünk sétálni a plázába, hogy lássák, élsz. Apádat folyamatosan zaklatják, hogy mi lett veled a baleset után. Azt nyilatkozta, hogy túl neveletlen voltál, és emiatt nem jöttetek ki jól. - Hatalmas fintorral az arcomon néztem fel rá. Mégis, hogy mondhatott olyat apám, hogy neveletlen voltam? Az egész az ő hibája, és még engem tesz felelőssé? Totálisan kibuktam.

Dühösen mentem be a fürdőbe, és vettem le a ruhám, ami tele volt száraz vérfoltokkal: a három férfiéval, Jisubéval, és Jonghyunéval is. Egy erős mozdulattal belevágtam a kukába az összeset. Utána beálltam a meleg vízsugár alá, és több mint egy órát áztattam magam. Bár olyan érzésem volt, hogy már soha nem leszek olyan tiszta, mint azelőtt.

Miután végeztem, felvettem egy melegítőnadrágot egy fekete pólóval, és befeküdtem az ágyba. Jó érzés volt végre rendes körülmények között aludni megint.

Mikor felébredtem, áthúztam a nadrágom. Gyorsan belebújtam a cipőmbe, és már rohantam is Jisub szobájába. Szó nélkül felállt az asztalától, és indult meg a nagykapu felé. Két és fél hét után akkor hagytam el először azt a helyet. De több időm nem is volt ezen gondolkozni, mert már megfogta a kezem, és eltűnt a lábam alól a talaj.

Ugyanabban a fekete terepjáróban kötöttem ki, amibe akkor szálltam be, mikor elmentem a kórházból.

- Nem teleportálhatok az utcára - vonta meg a vállát, én meg helyeslően bólintottam. Az autó elindult. Húsz perc néma utazás után megálltunk a plázánál. Pontosabban Jisub plázájánál. A főbejáraton mentünk be, szorosan egymás mellett.

- Na, csak megjöttél - csapott a hátamra Kevin. A fájdalomtól eltorzult arccal néztem rá, de ő csak vigyorgott. Közben csatlakoztak a többiek is.

- Így nem lesz olyan unalmas – mosolygott Jisub. Egyedül csak Minho volt az, aki fintorgott rám. Kiakasztott a gyerek.

A nagybácsimnak igaza volt, a fiúk minden kedvenc üzletükbe berángattak, egy halom cuccot felpróbáltattak velem, és mindent meg is vetettek Jisubbal, ami nekik tetszett. A legtöbbet Jonghyun választotta. Tudtam, hogy azért, mert úgyis ki fogja sajátítani a szekrényemből. Szerencsére, mivel a bácsikám a pláza tulaja, mindenből kedvezményt kapott, de még így is hatalmas összeget adott ki a kezéből, és még csak dél volt.

Az üzlet kellős közepén elhelyezkedő gyorsétteremben ebédeltünk.. Közben összefutottunk pár fotóssal, akik egyből minket kezdtek fényképezni. Az elején még elviseltem, de egy óra múlva kezdett nagyon idegesíteni a dolog.

- Jó, elég lesz ennyi mára, mert a végén még nem fogsz tudni uralkodni magadon. – Ennek az észrevételnek nagyon megörültem, és nagy lelkesedéssel mentem ki a furgonhoz. Gyorsan beültem, és miután a többiek is beszálltak, elindult az autó, majd visszateleportáltunk.

Megkönnyebbülten léptem át a nagy kaput. Nem gondoltam volna, hogy valaha is annyira fogok örülni ennek, mint akkor.

- Ma nem edzünk, hagylak pihenni. - Meglepődtem Jjong kijelentésén, de rájöttem, hogy már csak két hetünk van.

- Még nem vagyok annyira fáradt, nyomjunk le egy-két órát - veregettem vállon, és beléptem a szobámba. Áthúztam a melegítőm, és nemsokára előtte is álltam.

- Gyors voltál – biccentett elismerően, és már mentünk a mi kis pályánkra.

Ugyanazt kellett csinálnom, mint eddig, de egyáltalán nem volt nehéz. Még élveztem is.

- Látod? Most, hogy ettél, sokkal könnyebb. - Felsóhajtottam, de igaza volt. Tényleg amiatt volt könnyebb.

A maradék két hét gyorsan elrepült. Nem lettem olyan izmos, mint a srácok, de azért meglátszottak rajtam az edzések. Végre nem az a nyüzüge csont állt előttem a tükörben, ha belenéztem. Kifejezetten tetszett a látvány.

Jonghyunnal, remekül kijöttünk. Sokszor aludt nálam, és ha nem, akkor nem is tudtam aludni. Viszont Minho egyre bunkóbb volt, és a következő három hétben vele kellett lennem. Érdekesnek ígérkezett. Jisub elmagyarázta, hogy a harmadik hét befejezése után majd lesz egy vizsga, ami eldönti, hogy a következő egy évben lent kell-e maradnom az alvilágban, vagy felmehetek a többiekkel. De azt is mondta, hogy nekem muszáj átmennem a vizsgán. Hát, könnyen mondta.

- Kelj fel! - lökött meg erősen Minho. Elkezdődött az első nap vele.

- Jól van! - förmedtem rá nyűgösen, de ő csak megragadta a karom, és kirántott az ágyból.

Duzzogva mentem a szekrényemhez, és kivettem egy szürke melegítő nadrágot, meg egy szürke pólót. Komótosan öltözködtem, húzva az időt, és ezzel együtt a tanárom idegeit is, aki idegesen verte az ajtót. Ha nem figyelek, engem is arcon talált volna, mikor kiléptem. Nem foglalkozva velem, sarkon fordult, és elindult kifelé. Lesújtva követtem ugyanarra a helyre, ahol Jjonggal is voltam.

Reggel hat óra volt, és én hullafáradtnak éreztem magam. A szemeim folyamatosan le akartak csukódni.

- Állj fel, és fuss! - parancsolt rám ridegen. Kidülledt szemekkel néztem rá, remélve, hogy nem gondolja komolyan. – Na, mi lesz már? És fuss, ne sétálj! - folytatta a dirigálást. Beletörődve, hogy nem viccel, felálltam, és nem túl gyorsan futni kezdtem.

- Ha ilyen tempót diktálsz, fél perc alatt kiütlek egy surenddel. – Értetlenül néztem rá, mert nem értettem, miről beszél. Egy vörös energiagolyót dobált a kezében fel-le, majd felém hajította, de úgy, hogy pont mellettem suhanjon el. - A következő nem fog félremenni - mondta, mire nyeltem egy nagyot, és gyorsabban kezdtem futni.

Közben egyfolytában dobálózott. Persze, arra figyelt, hogy ne találjon el. Két óra után abbahagyta, újra leült a pálya közepére, és intett nekem. Lihegve kóvályogtam oda mellé.

- Elég gyors vagy, viszont tiszta idióta. Én egy szóval sem mondtam, hogy körbe-körbe futkározz. Egy óra szünetet kapsz, utána simán eltalállak. Nem fog fájni, olyan lesz, mintha egy hógolyót vágnék hozzád, egy kemény hógolyót, de ha normális vagy, kikerülöd.

- Élvezed, mi? – fintorogtam, jelezve a nemtetszésemet.

- Ez az oktatásod része. Nem csak támadnod kell tudni, hanem kitérni is ezek elől. A surendtől nem lehet komoly bajod, maximum kisebb sebek. Viszont ha egy black shadow vagy annál erősebb energialöket talál el, meghalhatsz. – Ezzel lazán felállt, és otthagyott.

Kifeküdtem a hideg betonon, és csukott szemmel pihengettem. Sajnos az egy óra gyorsan eltelt, és bár még csak kilenc óra volt, nagyon meleg lett.

- Kelj fel, és folytasd! - Hallottam a kellemes hangot, bár akkor kirázott tőle a hideg. Feltápászkodtam, és hirtelen egy félmeztelen testet pillantottam meg. Annyira szép bőre volt. Nem hófehér, inkább olyan enyhe szoláriumbarna, pedig nem is szolizik. A kockái pedig totálisan lenyűgöztek, és fogva tartották a tekintetem. Nagyokat nyeltem, és izzadni kezdtem.

- Szólj, ha végeztél - térített vissza a valóságba, mire felemeltem a tekintetem az arcára. Éreztem, hogy vörösödni kezdek, ezért megfordultam, hogy elkezdjek futni, de hasraestem a saját lábamban. Minho lesajnálóan sóhajtott egyet, de már közel állt, hogy elröhögje magát. Szitkozódva felálltam, és elkezdtem futni, de megfogadva a tanácsot, össze-vissza, nem pedig körbe.

Viszont tényleg eltalált jó párszor. És igenis nagyon fájt, azt elfelejtette hozzátenni, hogy jeges hógolyó lesz. A legjobb az volt, amikor az edzés végén szó szerint az arcomat találta el. Kirázott a hideg, elkezdtem szédülni, végül leültem.

- Kibum, bocsi, ez nem direkt volt - sietett oda mellém. A szemem alatt felrepedt a bőr, és vérzett.

- Én elfogadom, és meg is értem, ha nem bírsz, de könyörgöm, azért figyelj már - mondtam halkan.

- Sajnálom tényleg. Mára elég is lesz ennyi, gyere - nyújtotta a kezét, és felhúzott. Megint csak pár centi választott el a testétől.

Bekísért a szobámba, és leültetett az ágyamra, ő meg bement a fürdőbe. Egy fertőtlenítővel jött ki, és leült velem szembe. Óvatosan lekezelte a sebet, ami eléggé csípett, de meg sem nyikkantam, csak csendben tűrtem, és bámultam.

- Holnap folytatjuk, még egyszer bocsi - gyorsan felállt, és kiviharzott a szobámból. Percekig csak bámultam az ajtót ahol kiment, végül erőt vettem magamon, és elmentem zuhanyozni. Kicsit szomorúan feküdtem le aludni, mert aznap nem találkoztam Jonghyunnal.