9.RÉSZ

- Jonghyun - suttogtam magam elé. A srác abbahagyta a szekrényem elemzését, és mosolyogva felém fordult. Az arca is megváltozott kicsit, a barna haja pedig szénfekete lett. Hirtelen én is odakaptam a fejemhez a kezem.

- Te szőke maradtál, bár nem értem, miért. Most rikítani fogsz - lépkedett felém. Gyors mozdulattal felálltam, de vissza is huppantam. Elfelejtettem a lábam, remek. - Te olyan szerencsétlen vagy, Key. Tudod, milyen jó érzés kimondani? Key, Key, Key…

- Hagyd abba - kaptam el a derekánál, és magamra rántottam. A két karján megtámaszkodott, de nem próbált meg kibújni a szorításomból. Mindketten egymás szemébe néztünk. Annyira helyes srác lett, és annyira hiányzott is. Reméltem, hogy nem csak egy álom, ami mindjárt eltűnik, hanem a valóság.

- Sajnálom - mondta halkan. Elengedtem és felültem, mire ő is felállt, és leült mellém.

- El sem tudod képzelni, mit éreztem. Mindig, csak te jártál a fejemben. Hiszen te is tudod, hogy testvérként szerettük egymást, vagyis szeretjük. – motyogtam, és éreztem, hogy könnyezni kezd a szemem. Jonghyun a puha ujjaival, könnyedén letörölte őket az arcomról.

- Láttam, hogy szenvedtél, és hallottam, mikor hozzám beszéltél. Mindig veled voltam, és most már veled is maradok. Főleg, hogy te is sárkánydémon vagy - mutatta meg a tetoválását.

- A tied más, mint az enyém - simítottam végig párszor a mintán. Neki is sárkány volt, de nem volt rajta korona, csak egy jogarféleséget tartott a szájában.

- Pedig, a másik ötnek is olyan, mint az enyém. Lehet, a te ősöd más rangon volt, mint a mienk - vonta meg a vállát.

- Ki a másik öt?

- Már találkoztál velük kétszer is. Minho, Kai, Donghae, Sehun és Kevin – sorolta fel őket. A nevek hallatán eszembe jutott, hogy ők voltak a plázás fiúk, akiket annyira menőnek láttam. - Fáradtnak tűnsz - vizsgálgatta közelről az arcom.

- Igen, az vagyok, pedig most keltem fel – vigyorogtam csak úgy magamnak, és közben lefeküdtem, a fejemet Jonghyun közelébe helyezve. Bár tudtam, hogy elmegy, de legalább megint a közelében lehettem.

- A medál gyorsan leszívja az erőd, amíg nem terjed el a benne lévő energia a testedben. De ne agg... - Ennyi volt, amit még értettem belőle, az álmosság ugyanis erősebb volt mindennél.

Már javában áradt a fény a szobába, mikor ébredezni kezdtem. Nagyokat pislogva ültem fel, közben valaki mocorgott mellettem. Jonghyun nézett rám, résnyire nyitott szemekkel.

- Hztam rglit – motyogta, és ha nem mutat az asztalkára az ágy előtt, nem biztos, hogy megértem, hogy a reggeliről beszél, amit hozott. Mosolyogva felültem, és előremásztam a tálcáért. Hat szendvics volt rajta, szőlővel, almával és narancslével. Négy szendvicset és a szőlőt megettem, majd megittam fél pohár gyümölcslevet.

- Hagytam neked is - nyújtottam felé a maradékot. Elvette a narancslevet, a többit pedig visszatette az asztalra.

- Én nem eszek már ilyeneket - mondta fintorogva, mire leesett, miért is mondja. Elfelejtettem, hogy mit is kell majd ennem. Undorodó fintorba rándult a szám. – Igen, neked is nemsokára... – dobta le magáról a takarót, és nekem megakadt a szemem a meztelen felsőtestén. Annyira izmos volt a háta, és a karjai is, hogy nem tudtam levenni róla a szemem. - Mit nézel? - kérdezte mosolyogva, mire elkaptam a tekintetem. Ő pedig erre már megint a szekrényemben kezdett el kutakodni.

- Mit csinálsz? - érdeklődtem értetlenül.

- Jisub neked ezerszer jobb cuccokat hozott. Nekem saját szobám sincs, te pedig mellette vagy. Miért különcködik veled? – kérdezte tettetett sértődöttséggel.

- Talán mert én az unokaöccse vagyok – kotyogtam ki neki a nem titkot, legalábbis Jisub nem mondta, hogy az lenne. Meglepetten nézett rám, majd elmosolyodott.

- Így mindent értek – bólogatott, és folytatta a keresést. Nagy nehezen én is felkeltem az ágyból, és a botjaim segítségével eltotyogtam a szekrényig. Jonghyunt finoman arrébb löktem, aki vissza akart lökni, de megtorpant. - Mi van veled?

- Kiugrottam egy autó elé, most lábadozom. - Kihasználva a döbbentségét, gyorsan arrébb toltam, és kihalásztam egy kék szaggatott farmert, egy zöld, mintás pólót, és a kezéből kikaptam a sárga pulcsit, amiért csúnyán nézett - Az én ruháim, én választok először - gyömöszöltem meg a pofiját, amit mindig utált, és besiettem a fürdőbe, rácsukva az ajtót.

- Ezt megbosszulom, Key! - kiáltotta hangosan, de csak nevettem. Siettem a tusolással, gyorsan felöltöztem, és megigazítottam a hajam. Jonghyun, amint kiléptem, eltemette az arcát, és nyöszörgött. - Komolyan, még mindig ez a haj? - nézett fel sápadtan.

- Most meg mi a bajod vele? - túrtam bele a még félig vizes hajamba.

- Ezt délután ki kell javítanunk, de most suliba kell mennem - húzta fintorra a száját.

- Suliba?

- Aham, mindannyian járunk, bár én a város másik végébe, Minhoék pedig Taeminnel egy suliba. Ma van az utolsó nap, utána szünet, végre. Viszont ha két hónap alatt eléred a megfelelő szintet, akkor veled járhatok majd suliba - mesélte izgatottan, mint egy ötéves.

- Akkor majd belehúzunk, na de menj, nehogy elkéss az utcsó napon - siettettem, mire megfordult és kiviharzott. Visszatotyogtam az ágyamba, és ezután csak feküdtem hosszú órákon keresztül.

- Unatkozol, mi? - jött be Jisub. Válaszként egy aprót bólintottam. – Gyere, sétáljunk le az étkezőbe, most még nincs ott senki - biccentett az ajtó felé.

Végig szorosan mellette mentem, mert azt se tudtam, hol vagyok. Szerencsémre lépcsőzni nem kellett, mert a szobám és az étkező is a földszinten volt. A helyiség pont úgy nézett ki, mint a középkorban. Minden vastag fából volt, kivéve a székeket, mert azok már a kényelmesebb verzióból készültek.

- Ülj oda - mutatott egy asztalra, és elment a konyhába, legalábbis, szerintem oda ment, mert nemsokára egy tálca kajával jött vissza. A tányéromon rizs és egy szelet sült hús feküdt. Eszembe jutott, hogy mit esznek ők, ezért kétségbeesetten szemeztem a tányérommal. - Nyugi, ti újoncok itt normális ételt kaptok, disznóhúst meg csirkét. Később viszont muszáj lesz áttérned. Ezzel a kajával, csak pár órát tudnál talpon maradni. Az új energia, ami a testedben van, gyorsabban emészti meg ezeket az ételeket, és hamar lefáradnál – oktatott ki, az étkezési szokásokról.

- Akkor, majd rengeteget eszem ezekből - próbáltam kibújni a kötelesség alól.

- Mindegy mennyit eszel, de ezt majd két nap múlva belátod, és te fogsz jönni hozzám, hidd el - törölte ki belőlem a cseppnyi reményt is, hogy normális kaját ehetek majd. Amíg az étellel voltam elfoglalva, nem mondott semmit, csak figyelt.

- Köszönöm a ruhákat, meg mindent - néztem fel rá az utolsó falatok közben. Hatalmas vigyorra húzta a száját, és a fejét csóválta.

- Ez semmiség, ha már úgyis kényszerből kellett idejönnöd, legalább nézz ki jól. Fent a házamban viszont majd sokkal jobb lesz, ezt megígérem, már rendezik is be a szobád. - Kicsit vörösödő fejjel néztem rá, mert zavarba hozott, hogy ennyi mindent megtesz, csak hogy elviselhetővé tegye a helyzetem.

A nyugodt, csendes légkörünket hangos zsivaj törte meg. Az ajtó felé pillantottam, ahol rengeteg démon állt, de egy sem jött be.

- Mért állnak ott? - kérdeztem furcsállva a dolgot.

- Mert én itt vagyok, és tiszteletben tartják. Na, meg nem értik mi a fenének ülök itt veled. Én csak nagyon ritkán vagyok itt, általában fentről intézem a dolgokat - tette helyre a dolgokat, közben egy fiú lépett oda mellénk, és mélyen meghajolt.

- Szép jó reggelt, uram. Hogyhogy itt tetszik lenni? Sokáig marad? - kérdezte nyájas hangon.

- Igen, egy-két hónapig biztos, amíg a fiatalúr bele nem jön a dolgokba - mutatott rám. A srác furán végigmért, majd kikerekedett a szeme.

- Te nem Sooman fia vagy? Kibum, ugye?

- Igen az - válaszolt Jisub helyettem. - Mehetünk? - fordult vissza hozzám, mire nehézkesen felálltam. Ő, még elvitte a tálcám, majd jött is oda mellém, és kifelé baktattunk.

- Olyan csúnyán nézett rám - jegyeztem meg utánozva az arcát, mikor már kiértünk.

– Csak féltékeny. Nem szoktam ekkora figyelmet szentelni az újoncoknak, Jonghyunon és Minhon kívül pedig senki nem tudja még, hogy rokonok is vagyunk. Úgyhogy csak várd meg, mi lesz akkor, amikor ez is kiderül majd! Persze, ez csak akkor lesz így, ha te akarod – figyelmeztetett kedves hangon.

A szobám felé menet meg kellett állnom egy pillanatra, mert a lábam kezdte megunni a sétát.

- Szerencsédre démonként gyorsabban fog gyógyulni. Egy-két nap, és már el is fogod felejteni - tette a vállamra biztatóan a kezét.

- Az nem lenne rossz - helyeseltem a hallottakat, miközben már az ágyamra ültem. - Utána mi lesz? - vontam fel a szemöldököm. Azért szerettem volna tisztában lenni a dolgokkal, hogy mi fog majd rám várni.

- Te sárkánydémon vagy, ezért nem akarom, hogy a többiekkel eddz. Úgy gondoltam, hogy Jonghyun és Minho majd segítenek neked, hogy minél gyorsabban uralkodni tudj magad felett. Megtanulsz, majd különböző energiájú gömböket használni, harcolni és védekezni - sorolta fel a teendőket. Már előre féltem az egésztől.

- Jisub, mi a különbség köztünk, és a másfajta démonok között, hogy minket ennyire öldökölnek? - Ez a kérdés már foglalkoztatott egy ideje, de nem tudtam, hogy is tegyem fel neki. Felcsúszott mellettem az ágyon, és a hátát a támlának támasztotta.

- Tudod, ti egy ősi faj vagytok, rangos démonok, hogy máshogy fogalmazzak. Hiszed vagy nem, de nem én vagyok a legerősebb démon. Van egy, aki minden szörnynél, misztikus lénynél erősebb. Ő parancsol mindannyiunknak - kezdett bele a történetbe. Olyan csodálattal beszélt arról a valakiről, mint egy kisfiú az épp megtetszett játékáról. Látva, hogy epekedve várom a folytatást, folytatta. - Ő a démonherceg. A ti fajtátok állt a régmúltban a legközelebb hozzá. Mindenről értesítettétek, óvtátok őt. Az életeteket áldoztátok fel, ha muszáj volt. De mi Soomannal megöltük őt.- A hangja lehangolt, inkább már csak magának mesélte a történetet, mintsem nekem.

- Miért? - kérdeztem, remélve, hogy folytatja.

- Mert féltünk. Akkor még fiatalok voltunk, neki pedig kezdett fejébe szállni a hatalom. Minden hercegnek van egy célja, amit szem előtt kell tartania. Ő ezt nem tette, csak magával volt elfoglalva. Azt akarta, hogy mi, démonok akkor öljünk, amikor csak akarunk, nem kell ehhez éhesnek lennünk. A démonok emiatt három részre szakadtak Az egyik csoport lettünk mi, akik teljesen ellenezték a tervét. A második a sárkánydémonok. Nekik sem tetszett teljes mértékben, de ő volt a mindenük, ezért maradtak mellette. A harmadik pedig Taoék, akiknek nagyon bejött az ötlet, de csak maguknak akartak mindent. Ő akart a herceg kedvence lenni, hogy vakon engedelmeskedjen majd neki, miután már megbízik benne. De hát, mi megöltük, ezért a terve befuccsolt. - Itt befejezte, én viszont még mindig nem kaptam választ a kérdésemre.

- Jó, de ennek mi köze hozzánk? Nem vágom - húztam össze a szemöldököm két vállrángatás között.

- Az, hogy a démonherceg újjászületett, mint eddig mindig. Fogalmunk sincs, hogy ki az, de tudjuk, érezzük. Ezért Tao minden sárkánydémont megöl, hogy ha eljön az idő, ne legyen, aki figyelmezteti őt. Mondjuk, nekünk lesz majd a legrosszabb, mivel ő tudja, hogy mit tettünk az elődjével, ugyanis emlékezni fog az utolsó életére. Bosszút fog állni rajtunk, de remélem, hogy nem akar majd. - Bambán meredt a kézfejére.

- Nem értem, hogy akkor a démon eddig miért nem jelentkezett. Mármint, aki a herceg lesz – nyaggattam tovább a hülye kérdéseimmel.

- Mert lehet, hogy ő sem tudja még. Egyedül a segédje tudja már, hogy ki az, de ő senkinek nem mondja el, még neki sem, csak akkor, ha eljön az ideje. Addig mindent megtesz, hogy életben tartsa...

– Végre, komolyan nem bírtam már, Key! - rontott be az ajtón Jjong, félbeszakítva Jisubot. – Oh, elnézést, nem… tudtam, hogy itt vagy – váltott át makogó üzemmódba, és kezdett vörösödni.

- Semmi baj, itt hagylak titeket, úgyis van mit bepótolnotok - állt fel mosolyogva, és kisétált.

- Szóval, most levágom a hajad. Nem kell parázz, Minhoéknak is én szoktam - tette gyorsan a végére, látva az ijedt fejemet.

- Inkább hagyjuk, ahogy van. Nekem nagyon bejön ez a stílus - motyogtam, remélve, hogy ezzel talán megúszom a dolgot, közben próbáltam lassan elaraszolni a közeléből.

- Na, hova sietsz ennyire? – kapta el a karom, és rántott vissza az ölébe.

8.Rész

Egész délután nem szóltam senkihez, pedig Chanyeolék nagyon aranyosan fel akartak vidítani, még tortát is hoztak, de nem sikerült nekik.

A kérésemre a doki megkérte apámékat, hogy ne jöjjenek be hozzám. Ezt másfél hétig be is tartották. Közben megműtötték a lábam, emiatt rengeteg vizsgálatra és rehabilitációra kellett járnom.

Az első napokban nem történt semmi változás, ezért már kezdtem feladni. A dokik viszont mindig biztattak, hogy ne adjam fel, mert van remény, hogy visszatérjen az élet a lábamba. Hát, én ebben már nagyon nem voltam biztos.

Aztán a harmadik hét után végre megmozdult egy kicsit. Igaz, alig, de már ez is erőt adott, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek.

- Szia, Kibum, apád és Kris be akarnak jönni - mondta kedvesen az öreg doki, és válaszra sem méltatva kiment, majd bejöttek apámék.

- Szeretnénk megbeszélni veled a következő napjaidat – mondta apám, de én gúnyos fintorral elfordultam tőlük. - A démonok fejedelmével fogsz ezentúl élni, nemsokára bejön majd hozzád. Bármit is gondolsz rólunk, mi csak neked akarunk jót. Egyszer majd belátod ezt, fiam - lépett közelebb, de én kijjebb húzódtam az ágyon.

- Kibum.

- Hagyjuk a mellébeszéléseket, a folyamatos magyarázkodásokat. Megértettem mindent. - Csalódottan indultak az ajtó felé, de nem bírtam visszafogni magam. - De egyet megígérek nektek. Én is ugyanúgy tönkre fogom majd tenni az életeteket, ahogy most ti tettétek tönkre az enyémet - vágtam hozzájuk könyörtelenül, amit gondoltam. Megálltak, és hátrafordultak, de nem mondtak semmit, csak kimentek.

Dühös voltam nagyon dühös, és ezt ki is fejeztem azzal, hogy utánuk vágtam a telefonom. Aztán percek múlva a dühből csalódottság, végül szomorúság lett. Vártam, hogy visszajöjjenek, vagy legalább csak Kris, de hiába. Teljesen magányosnak, elveszettnek éreztem magam. Még a srácok is cserbenhagytak, akik a legjobb haverjuknak tartottak. Egyetértettek apámékkal, hogy ez a helyes és a jó. A kérdés, hogy kinek, mert nekem nem, az biztos.

A fal felé fordulva feküdtem, egészen addig, amíg újra nyílt az ajtó. Valahogy rossz érzésem volt, ezért nem is fordultam meg.

- Szia - köszöntött az idegen hang. Ő volt az, aki el fog vinni magával. Rettentő kíváncsi voltam rá, de uralkodtam magamon. A hangja viszont egész kellemesen csengett, de akkor sem néztem rá. Hallottam, ahogy sóhajt egyet, és közeledik felém, majd két kéz megragad a vállamnál, és maga felé fordít az ágyon. Furcsállva néztem végig rajta.

- Soo Jisub? - csodálkoztam az előttem álló fekete hajú, apámnál kicsivel fiatalabb férfire, aki a pláza vezetője. Eszméletlen gazdag, és talán a hírneve is nagyobb, mint apámnak. De ettől még nem akartam vele menni.

- Pontosan. Ezentúl velem fogsz élni, mint már hallottad apádtól - tért egyből a lényegre. Fújtatva ráztam meg a fejem

- Ezt már elmondtam nekik is, inkább fojtom magam bele a párnámba, mint hogy az legyek, ami - adtam hangot az ellenszenvemnek.

Hamar kiderült viszont, hogy Jisub nem olyan, mint apám, és nem nagyon tűri az ellentmondást. Megtámaszkodva a két vállam felett, belehajolt az arcomba. Rettentően jó parfümöt használt, az tuti. A szemei felizzottak, én pedig a fejem teljesen a párnába nyomva próbáltam távolodni.

- Nem érdekel, hogy mit akarsz, öcskös. Én parancsolok, és ezt vagy megtanulod, vagy az elkövetkezendő párszáz évtizedben pocsék életed lesz. Megegyeztünk? - Ha azt várta, hogy halálra ijedek, és mindenbe belemegyek, akkor tévedett.

- Nem. Nem egyeztünk meg, nekem egy vadidegen alak nem fogja osztani az észt. Én nem vagyok olyan, mint apámék, kiállok magamért. Értette, vagy mondjam el még egyszer? - Gúnyos fintorral kiegyenesedett, és a következő mozdulattal felpofozott. Még fel sem tudtam fogni mi történt, újra a képemben volt.

- Jó, akkor közlöm veled, hogy nem vagyok vadidegen. Apád testvére vagyok, tehát a te nagybácsid. És remek, hogy kiállsz magadért, de gondolkodj el azon, hogy mi lenne neked a jobb. Békésen élni, vagy szenvedni? Mert ha nem viselkedsz, akkor a második lesz, ezt megígérem. Jövő héten hazaengednek, jobban jársz, ha magadtól jössz, ugyanis hivatalosan is én vagyok a gyámod - lebegtette meg a kezében lévő papírokat, miközben kiment.

Ő könnyen mondta a magáét, nem neki kellett mindig másokhoz igazodnia. Apáméknál sem találtam még fel magam, erre most meg lepasszol a testvérének. Nem tudtam, mi lesz még egy hét múlva, de elsősorban az volt a célom, hogy meggyógyuljon a lábam.

Éppen ezért az utolsó héten minden beleadtam a tornáknál, és ez meg is látszott. A végén már kerettel vagy bottal is simán mászkálhattam egy-két órát. Párszor láttam Krist is a folyosón, de egyből elfordítottam a fejem. Hiányzott, de elárult, és ezt nem tudtam megbocsájtani neki.

 Sokszor gondolkoztam, hogy mit csináljak, de fogalmam sem volt. Apámék tényleg nem foglalkoztak már velem, viszont Jisub írt pár SMS-t, hogy mi újság van velem, meg ilyen hülyeségek. Aztán pár nap múlva, be is nézett. Az első találkozásnál, talán kicsit bunkó voltam, mert rajta vezettem le a feszültséget. Ő, pedig ezekután is kedves volt. Próbálta finoman éreztetni, hogy tényleg jobb lenne nekem vele. Kezdett egyre szimpatikusabbá válni.  Egyre jobban megismertük egymást, és sokat nevettünk is. A démonos témát, szerintem direkt hanyagolta. Ennek ellenére nem akartam az lenni, féltem az egésztől, és ez még akkor sem múlt el, amikor utolsó nap belépett a kórtermembe.

- Látom, még mindig nyűglődsz - jegyezte meg, a kétségbeesett arcomat látva. – Figyelj, Kibum! Nem tudom, mit érzel, de rád van írva, hogy félsz az egésztől. Részben megértem, de nem lesz olyan vészes, ígérem - túrt a hajába.  Úgy láttam, nagyon zavarban volt. - Haragszol apádékra ez is rendben van, bár hülyeségnek tartom. Épp ezért próbáljunk meg kijönni egymással valamilyen szinten. Mondjuk, mint a héten. Nem kell szeress, vagy bácsikádnak szólíts, nem várom el. Csak annyi, hogy ne idegesítsük fel felesleges hülyeségekkel egymást, rendben? - Csendben néztem, ahogy mondta a magáét, és be kellett látnom, hogy talán igaza van.

-Jó, megteszek minden tőlem telhetőt, de nehéz eset vagyok - próbáltam mosolyra húzni a szám, ami látszólag sikerült, mert ő is elmosolyodott. Csak remélni tudtam, hogy nem fogom megbánni.

- Menj készülődni, hoztam pár ruhát. Nem tudtam milyen az ízlésed, ezért vettem párat - hadarta mosolyogva, és a kezembe adta a szatyrokat. Kerek szemekkel pislogtam rá - Ne nézz így, nyomás - mutatott a fürdő felé.

A bot segítségével bebotorkáltam a mosdóba. Kapásból a szatyor tartalmát elemeztem. Két farmer volt, egy fekete és egy sötétkék koptatott. Pólókból volt egy sima fehér, és egy fekete ujjatlan, kék Bad boys felirattal. Plusz még egy lila bebújós kapucnis felső, és egy cipzáras kék is. A másikban pedig egy sportcipő volt. Elakadt a lélegzetem, miközben végignéztem őket.

A lábam miatt nehezen ment a fürdés, de próbáltam gyors lenni. Közben gondolkodtam, hogy mit is vegyek fel. Nehéz döntés volt, de a fekete farmer, a fehér póló, és a lila pulcsi került rám. A többit visszatettem a szatyorba, és már bicegtem is kifelé. A lábam még eléggé fájt, de próbáltam nem Jisub tudtára adni. Mire kimentem, a doki is a szobámban volt. Épp aláíratta a papírokat, utána felém fordult.

- Pár hétig még fájni fog, ha bármi baj van, gyere vissza. Ne erőltesd meg túlzottan, te is tudod, hogy nem bírja még. Vigyázz magadra - ölelt meg finoman.

- Vigyázok, köszönök mindent. - Mindketten mosolyogtunk, aztán egy hónap után végre elhagyattam a kórházat.

Látszott, hogy nagyon lassan kell sétálnia ahhoz, hogy tartani tudjam vele a tempót, de nem szólt érte. Türelmesen totyogott velem végig a folyosókon. A recepciónál, leadott még valami papírt, ekkor láttam meg Krist és apát. Csalódottan néztem rájuk. Még mindig lett volna esélyük máshogy dönteni, de nem tették. Csak messziről néztek.

- Na, gyere - karolt át Jisub, és már a kijárat felé mentünk. Ennyi volt. Ismét kezdődött minden előröl, pont úgy, mint anya halála után.

A parkolóban beültünk egy fekete, sötétített szélvédős terepjáróba, de nem indult az autó. Várakozó arccal néztem körbe.

- Add a kezed - nyújtotta oda az övét Jisub. – Át kell menjünk az alvilágba, egy ideig ott kell lenned - magyarázta meg a dolgot. Óvatosan csúsztattam bele a tenyerébe az enyémet.

Hirtelen, eltűnt alólam az ülés, és olyan érzés fogott el, mintha egy nyitott tetejű Ferrarival száguldoznánk háromszázhússzal. Nem tartott tovább pár másodpercnél, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, ráadásul hányingerem is lett.

- Megvagy? - kérdezte holt nyugodtan, mikor újra földet értünk. Intettem neki, és kapásból kihánytam a két órája megevett kórházi ebédemet. Hangosan nevetve odalépett mellém, és megvárta, míg végzek.

- Most már jól – feleltem, bár nehezen kaptam levegőt. Olyan volt, mintha összeszűkült volna a tüdőm. Lassan felegyenesedtem. Ekkor vettem észre, hogy milyen helyen vagyunk. Egy hatalmas régi vár udvarának a bejárata előtt álltunk. Körülöttem minden szép zöld volt, hatalmas fákkal és virágokkal. Furcsállva vakartam meg a fejem.

- Másra számítottál, mi? - röhögött még mindig.

- Kicsit - vallottam be, de rájöttem, hogy jobb is, hogy nem úgy nézett ki, ahogy elképzeltem. Egyáltalán nem hiányoztak a lávafolyók, meg eltévedt lelkek, meg ilyenek.

Átkarolta a vállam, és felvéve a tempómat megindultunk befelé.

- Mért nem be… izéltünk? - tettem fel a röhejes kérdésem.

- Mert nem lehet, ez biztonsági intézkedés, ahogy apádéknál sem lehet kapun beteleportálni - hangsúlyozta ki az utolsó szót. Átlépve a hatalmas kapun, elém tárult egy hosszú út a kővárig. Felsóhajtottam, jelezve, hogy ez már azt hiszem, sok nekem.

- Bírni fogod? - méregetett gyanakodva. Vidáman bólogattam, miközben magamban sikítottam. Már az út felénél éreztem, hogy a lábam kezdi megadni magát, de akkor is mennem kellett. Néhányszor felszisszentem, mert belenyilallt a fájdalom. Ilyenkor megálltunk egy kicsit.

- Na, ebből elég! - unta meg Jisub, majd pillanatok alatt felkapott a hátára, és turbósebességgel a bejáratnál voltunk. – Totyogj, kicsi kacsa –nézett rám hatalmas vigyorral, és elindult a folyosón. - Ez lesz a szobád, itt. - nyitott be az egyik ajtón.

Elég nagy volt. Egy franciaágy és egy szekrénysor féle volt benne, egy külön fürdőszobával. - Sajnos itt nincs lehetőséged elektromos kütyüket használni, úgyhogy jobb, ha ideadod őket, és elviszem. - Könnyedén adtam át neki a telefonom és a laptopom, hiszen már nem volt kivel beszélnem rajtuk.

- Rendben, most jön a rossz rész. Mint érzed, itt nem kapsz rendesen levegőt, emiatt szédülni fogsz, később már vért is hánysz, és megfulladsz, ha nem kapod meg a medálod. Vedd le a felsőket, feküdj hanyatt, és csukd be a szemed! - mutatott a nagy ágyra.

Tétovázva, de megtettem, amit kért. Éreztem, ahogy a keze végig simított a tetováláson, majd ráhelyezett egy hideg valamit. - Szorítsd össze a kezed, ez fájni fog kicsit - közölte, mire kinyitottam a szemem. Hát, nem kellett volna, ugyanis, egy izzó neonsárga tűzgolyót tartott a tenyerében, amit a mellkasom felé vitt.

- Mi a... - De már nem tudtam tovább mondani, mert hirtelen odanyomta a medálhoz, ami kezdett beleégni a bőrömbe. Belemarkoltam a takaróba, de akkor is felkiáltottam a fájdalomtól, utána pedig még el is ájultam.

- Hmm, két perc huszonhét másodperc. Gyors voltál - veregette meg a vállam büszkén. Odanyúltam a tetováláshoz, de nem éreztem semmit. - Nem látszik, csak ha démoni alakban vagy. Most hagylak, úgyis mindjárt elalszol. Pihenj csak - simította meg a hajam, és elment. Tényleg elaludtam, ami teljesen jólesett ez után az egész után.

Arra kellett felébrednem, hogy valaki, vagy valami nagyon kotorászik a szekrényemnél. Még mielőtt szemügyre vettem volna, hogy mi is történik, nyújtóztam egy nagyot.

- Szép jó estét, Key, felébredtél végre? - ütötte meg az ismerős hang a fülem. Egyetlenegy ember hívott így. Gyorsan feltápászkodtam és a hang felé néztem.

Az egy év alatt mintha kétszeresére nőtt volna, a kisfiús vézna megjelenése helyett kigyúrt sráccá alakult. Ő volt az, akár ezer ember közül is felismertem volna.

7.RÉSZ

   - Héj, öcskös, csak mi vagyunk - röhögtek a képembe Chanyeolék. Meglepetten bámultam rájuk, és azt hittem, hogy megzakkantam. – Na, mi van, lefagytál? - néztek rám várakozóan, végül elvigyorodtam, és megöleltem őket.

   - Mit kerestek itt? - kérdeztem, miután leültünk a hallban.

   - Apád kikért minket a suli igazgatójától. Elmesélte, hogy mi történik veled, ezért tegnap este felszálltunk a tíz órakor induló gépre, és jöttünk. Szóval mesélj, mi a szitu? - Hát igen, ha apám nem tud velem mit kezdeni, rám uszítja a srácokat. Pedig ezt nagyon nem kellett volna.
   - Ugyanaz, ami Jonghyunnál, csak most sokkal erősebb, és értem, amit mond - fogalmaztam meg nekik röviden.

   - És miért is nem szóltál nekünk egyből? Ezért vannak a haverok, hogy segítsenek - oktatott ki egy kicsit, a kelleténél hangosabb hangnemben Baek.

   - A francokba is, ti se tudtok mit kezdeni velem! - akadtam ki egy kicsit, amire Eli hirtelen megjelent mellettem. Meglepetten fordultam felé, ő meg ugyanúgy nézett vissza rám.

   - Semmi gáz, csak haveri vita - avattam be a dolgokba, de megint megfájdult a fejem, és összerezzentem.

   - Kibum? - fogta meg a testőröm a két vállam. Egyre jobban kezdett szúrni, és tudtam, ebből nem sok jó lesz, ezért felugrottam és összeszedve a maradék energiám, bezártam magam a szobámba.

   - Hagyd ezt már abba! - üvöltöttem a hangnak a fejemben.

   - Te engedsz be, én csak kihasználom. Látom, megjöttek a haverok is. Hmmm, ez egyre jobb lesz, nemsokára a pszichiátrián fogsz kikötni, ha így folytatod. – Annyira rossz volt, hogy már a földön fetrengtem.

   - Kérlek, hagyd abba – könyörögtem neki, de látszólag ő ezt nagyon élvezte, mert röhögcsélve folytatta.

   - Várj, emlékszel még a tegnap esti hangra? Ezt azért kapod, mert nem beszélsz velem! - mondta könyörtelen hangon, és mielőtt válaszolni tudtam volna, már kezdte is. Komolyan olyan éles hang volt, mintha egy sziréna szólna közvetlen a dobhártyám mellett. Az előzőnél tovább bírtam, és ez nem épp a legjobb, mert így tovább szenvedtem, mielőtt elájultam.

   Csakhogy nem tértem magamhoz nem tudom, meddig, ugyanis egy kórteremben ébredtem, infúzióra kötve. Körbenézni is alig tudtam, mert a fejfájásom nem múlt el.

   - Kibum - sóhajtott fel mellettem apám.

   - Mmmi... mit keresek itt? - nyekeregtem fáradtan, de nem válaszolt, csak könnyes szemmel nézett. Felültem volna, de a testem olyan nehéz volt, hogy képtelen voltam akár a legkisebb mozdulatra is.

- Végre - rohant oda mellém Kris, és megfogta a kezem.

- Miiért... vagyok... i... itt? - próbálkoztam meg a kérdéssel másodjára is, hátha normális választ kapok.

- A haverjaid telefonáltak apádnak, hogy rosszul vagy. Egyből odasietett, de mire beért, már nem voltál magadnál, ezért hívta a mentőket - fejezte be komoran. - Viszont elmondtam apádnak mindent, a tegnapit is. Hogy lehettél akkora hülye, hogy magadra zártad az ajtót? Tisztára megzakkantál, komolyan! Lehet, apádnak van igaza, de tudod mit, most hagyjuk, csak pihenj, ha van valami, nyomd a csengőt, én fogok jönni! – utasított, és otthagytak.

       Estig nagyjából aludtam, de a nővérekre felébredtem, Krissék viszont nem jöttek. Talán túlzásba estem azzal, hogy megkértem, ne mondjon semmit. De én csak nekik akartam jót, meg egy kicsit magamnak is, mert azt hittem, akkor nem fognak majd dilisnek tartani. Igen, tényleg hülye voltam.

- Igen, Kibum, ezt hívják önzőségnek! - szólalt meg a hang, egy hirtelen jött, erős fejfájás kíséretében.

      Csak egyvalaki járt a fejemben: Kris. Már kerestem is a gombot, miközben mozdulatlanul kellett tűrnöm a fejfájást. Megnyomtam. Nem telt bele fél perc, és már mellettem is volt. Az erős fájdalom lerítt az arcomról, ezért nem kellett semmit mondanom. Némán megszorította a kezem, és figyelte a szervezetem reakcióját. Idővel a csipogás kezdett halkulni, és én is nyugodtabb lettem, bár a sírást nem tudtam abbahagyni.

    Elegem volt akkor már az egészből. Éreztem, hogy sokáig nem fogom bírni ezt a folyamatos szenvedést. Látszott, hogy már neki is fáj mindig végignézni a kínlódásom, főleg, hogy ráadásul még dühös is volt rám.

Hirtelen felállt, és otthagyott. Akkor fogtam csak fel, hogy mennyire haragszik. Emiatt egész éjjel nem aludtam semmit, ő pedig nappal sem jött be. A fiúk meg néha apáék meglátogattak, de nem volt kedvem beszélgetni velük.

     A következő két napban egyáltalán nem ettem semmit, a nővérek aggódtak értem, főleg, ha rám jött a fejfájás, de már nem nyomtam meg a gombot. Nem akartam, hogy Kris csak azért jöjjön be, mert muszáj.

Aztán végre bejött, apámmal együtt. Határozott mozdulattal megfogtak egy-egy széket, és odaültek mellém. Elég ijesztő helyzet volt.

    - Igazad volt, sajnáljuk, hogy nem hittünk neked. Én is éreztem, amit te, és egyből az alak után eredtem, de meglépett. Már keressük - kezdte Kris a beszélgetést. Meglepetten ültem fel. Jólesett, hogy hittek nekem, és kiderült az igazság, de észrevettem, hogy ezzel még közel sincs vége a dolognak.

   - Fiam, mit tudsz a tetoválásról a lapockádon? Az igazat mondd! - A tetoválás? Már el is felejtettem.

   - Anya arra kért, hogy soha nem mutassam meg senkinek, de nem mondta, miért. Azt sem tudom, hogy került rám, pedig már születésem óta megvan. Ennyit tudok. – Apám maga elé meredve gondolkozott pár percig, aztán összecsapta a két kezét, mire Krissel mindketten összerezzentünk.

   - Akkor most megtudod. A tetoválás egy ősi misztikus szimbólum. Egy tüzet okádó sárkány egy feldíszített címerben. Felette latinul a démon szó szerepel. Egyszerűsítve, ez a sárkánydémonok szimbóluma - nézett hirtelen rám, és a folytatás előtt megvárta, míg befogadom az információkat. - Ez azt jelenti, hogy te közéjük tartozol, magad is sárkánydémon vagy. - Újabb szünetet tartott, én pedig kétségbeesetten a dokimra néztem, aki csak egyetértően bólintott. Nem tudtam elhinni, hogy ez igaz.

   - Ez csak valami hülye vicc, amivel meg akartok leckéztetni a hülyeségemért, ugye? - kérdeztem reménykedve, de mindketten megrázták a fejüket.

   - Sajnos igaz, és a legrosszabb az, hogy veled együtt már csak pár ilyen démon létezik. - Idegesen kapkodtam a fejem köztük, és nem tudtam, mit mondjak. Bepánikoltam, nagyon megijedtem az egésztől. De mielőtt még totálisan kiakadtam volna ezen, apám közölte a legrosszabbat: - És mivel démon vagy, nem maradhatsz velünk. - Ezt a mondatot nehezére esett kimondani, láttam rajta.

   - De Kris is démon, miért nem maradhatok vele? –fordultam felé, de ő megrázta a fejét.

   - Nem lehet, Kibum, én a rosszabbik fajta démonok közül származom, csak kiléptem. Ha velem maradsz, abból csak baj lehet. A hozzám hasonló démonok rátok vadásznak.

   - Akkor öljetek meg, de én nem megyek sehova! Inkább leszek halott, mint egy szörnyeteg - akadtam ki. Nem lehetnek ennyire szívtelenek, hogy eldobnak, csak mert más vagyok.

   - Sajnáljuk, de nem ölhetünk meg, és azt sem hagyjuk, hogy te tedd meg ezt - mondták egyszerre, és otthagytak.

Totálisan kibuktam, nem tudtam elfogadni a hírt, hogy egy gyilkos vagyok, és azt sem, hogy ilyen könnyen lemondtak rólam.

    A harmadik nap után leszedtek a gépekről, csak az infúzió maradt, mert nem voltam hajlandó enni. Pont ezért nem mehettem haza. Na, meg a fejfájás és a hang is egyre gyakrabban jelentkezett, de nem szóltam Krisnek.

   - Tudod, ha normálisan beszélnél velem, akkor sokkal jobban kijönnénk. Én nem akarok neked rosszat, csak ezt hozod ki belőlem – kezdett el okoskodni a hang a fejemben.

   - Mégis, mit akarsz tőlem? – kérdeztem rá, mert elegem lett belőle.

   - Tudod, meg kell halj! Ennyi az egész. Ha meghalsz, akkor mindent meg fogsz érteni. Így még nem tudunk találkozni, mert nem látod a teljes alakom – folytatta a beszédet.

   - Hiszed vagy nem, de ezek után már meghalni sem akarok – közöltem vele, de ő csak elröhögte magát.

   - Előbb-utóbb te magad fogod megölni magad miattam – mondta, majd megszűnt a fejfájás, és kilépett a fejemből.

   Ezek után naponta kínzott a visító hanggal, és még sok marhasággal, ami miatt tényleg kezdtem elveszíteni a józan eszem. Aztán egyik este meguntam az egészet, leszedtem magam az infúzióról, és felöltöztem.

   Eldöntöttem, hogy véget vetek az egésznek. Ha nincs semmi megoldás, és apámék sem próbálnak keresni, akkor inkább végzek magammal, mintsem démon legyek, és a hang is kínozzon. Belehúztam a baseballsapim az arcomba, hogy ne ismerjenek fel, és mintha látogató lennék, kisétáltam a sötétbe.

   Csak úgy bolyongtam, összevissza. A hang csak magyarázott a fejemben, aminek köszönhetően kellően be is szédültem, de már nem érdekelt. Apámék csak magukat vették figyelembe, azzal nem foglalkoztak, hogy az én életem tönkreteszik ezzel.

   Addig kóvályogtam, míg el nem értem egy forgalmasabb utcához. Minden irányból csak autók jöttek. Ott álltam az út szélén, és csak figyeltem őket, ahogy mennek.

    - Tedd meg, Kibum. Úgysem szeret senki, mindenki leszar, hisz’ még meg sem hallgattak. Rajta! - kiáltott rám, mire leléptem a padkáról, egyenesen egy autó elé. Éreztem, ahogy nekem csapódik, és vége.

Hirtelen meleget kezdtem el érezni, olyan nagyon jó meleget. A hideg téli időből beléptem egy fűtött lakásba. Sötét volt, csak a kandallóban égett a tűz. A mi lakásunk volt az. Anya is ott volt, de nem mosolygott, sírt. Odafutottam hozzá és megöleltem. Zokogva ölelt vissza. Annyira kellemes érzés volt érezni a puha bőrét, látni a szép szőke haját és sötét szemeit. Még így, sötétben is gyönyörű volt.

   - Itt maradok veled, itt minden jobb lesz, anya. Kint bántanak, nem találom a helyem, egy hang pedig folyton üldöz - mondtam neki könnyes szemekkel. Szomorúan végigsimított az arcomon, és megrázta a fejét. - De anya, nincs miért élnem. Senkim nincs, mindenki dilisnek néz, mert nem hiszik el, hogy hallom őt. Már csak te vagy nekem, te vagy az egyetlen ember, akire támaszkodhatom, de te nem vagy ott - magyaráztam neki, mire némán felsóhajtott, és a vállán lévő tetoválásra mutatott. Hasonló volt, mint az enyém, csak egyszerűbb, sokkal egyszerűbb és kisebb. Mondani akart még valamit, de kezdett halványodni, közben végig a tetoválást mutatta. Végül eltűnt a házzal és a meleggel együtt.

   Hideg levegő járta át a testem, szinte megfagytam, és mindenem fájt. Nem kaptam levegőt, fuldokoltam, mikor felébredtem. Éreztem, hogy maszkot raktak a számra, ami segített lélegezni, de valami, gondolom, vér folyt a számból. Nem láttam semmit, nagyon gyengének éreztem magam, majd újra elvesztettem a fonalat.

   A második ébredezésem már könnyebben ment. Alig fájt valamim, talán kicsit a mellkasom. Nehezen tudtam rávenni a szemem, hogy kinyíljon, de azért sikerült, igaz, sokáig csak foltokat láttam.

   - Te egy önző idióta barom vagy! - hallottam meg Kris nem éppen halk hangját.

   - Hogy lehettél ennyire hülye? Kilógsz, aztán elütteted magad? Mi a franc van veled? Ebben a két hétben, halálra aggódtam magam, hogy felébredsz-e - akadt ki apám is. Nem tudtam megszólalni, ugyanis nem volt mit mondjak. Csak néztem rájuk.

   - Rendben. Amint látom, hallasz és látsz is. Beszélni meg inkább ne beszélj, nem akarom hallani a hangod - nézett rám gyűlölködve Kris.

   - Ezt hagyd inkább rám - tette egy idősebb orvos a vállára a kezét, mire ő megértően bólintott, és hátralépett. – Szóval, ha valahol fáj, akkor mondd. - Aztán elkezdte nyomkodni a karom, ami nem fájt, majd a mellkasom, ahol kicsit felszisszentem. A hasam is nyomkodta, ami szintúgy fájt, ahogy a jobb lábam is egy icipicit.

   - És itt fáj? – kérdezte, én meg nem értettem, minek kéne fájnia.

   - Nem… éreztem semmit - próbáltam értelmesen kinyögni a mondatot, mire a doki mereven nézett rám.

   - Most? - kérdezte újra.

   - Nem érzem...- Krissék összenéztek, és én ebből már levágtam, hogy gáz van. – Ez… rossz? - csuklott el a hangom ijedten. Nem tudom, minek is kérdeztem meg, mikor magam is jól tudtam.

Apámék nem mondtak semmit csak álltak.

   - Tudod, elég nagy csodának számítasz. Egy ilyen gázolást nem élnek túl sokan. A mellkasod, a gerinced, az arcod, a koponyád is sérült, és úgy néz ki, a bal lábad is. Viszont a sérüléseid legnagyobb része a két hétben helyreállt. Már csak hegek vannak, és hát… - Nem fejezte be a mondatot. - Most hagylak apádékkal, később benézek. – Kris vállon veregette az orvos pedig kiment.

   - Tudod, ezt tényleg megérdemelted. Ha nem lettél volna olyan marha, hogy meglépsz a kórházból, akkor…
    - Menjetek el! - vágtam bele Kris mondanivalójába.

   - Persze, ilyenkor...

   – Azt mondtam, húzzatok el innen, gyerünk! Nem akarom hallgatni a hülye oktatásotokat. Le sem szartátok a véleményem, hogy én mit akarok, csak magatokkal voltatok elfoglalva, szóval nem hiszem, hogy papolnotok kéne! - kiabáltam rájuk, mire meglepetten bámultak. Igen, kijött belőlem az a sok rossz, ami bennem volt. - Nem hallotok jól? Menjetek el, tényleg! - buktam ki rendesen, mire az idős doki visszajött.

   - Gyertek ki inkább - kérte meg őket kedvesen, mire végre elmentek.

   Teljesen kikészített a hír, hogy a fél lábam lebénult, de nem is igazán az volt az oka annak, hogy kiakadtam, hanem ők ketten. Ahogy ki akartak oktatni, mikor részben az ő hibájuk is volt az egész. Csak egy kicsit kellett volna higgyenek nekem, csak egy kicsit, és máris minden más lehetett volna.